Karizmatikus közösségek találkozóját tartották szeptember 29-én délután Nyíregyháza-Borbányán, a Szent László-templomban. Az imatalálkozó házigazdája Pankotai József nyíregyháza-kertvárosi plébános volt, aki előadást tartott, szentségimádást vezetett, majd szentmisét mutatott be. A találkozón továbbá részt vettek: Lázár István plébános, Maczák Béla kamilliánus kórházlelkész, Marschalek Zoltán, a Magyar Karizmatikus Megújulás mozgalom tagja, Hekmanné Balogh Erzsébet, a nagykállói karitász csoport vezetője, a program egyik szervezője, valamint az egyházmegye számos településéről érkezett hívek.
A találkozóról szóló beszámoló ITT olvasható.
Pankotai József plébános, készülve a 2025-ös Szentévre, a 2024-re meghirdetett Imádság éve jegyében fogalmazta meg gondolatait előadásában.
Miért szeretnék imádkozni, kivel akarok találkozni az imában, mit várok az imától, a tanítványok miért kérték Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni, amikor vallásos zsidó emberek lévén tudtak imádkozni? József atya többek között ezekre a kérdésekre is kereste a választ, valamint rávilágított arra, hogy
az imádság egy élmény.
Mi az, ami számít a tehetségkutató versenyeken? – kezdte kérdéssel József atya az előadását. Elsődlegesen nem csak azt értékelik, hogy a versenyző milyen pontosan, hibátlanul énekel, hanem, hogyan tudja átélni, átérezni, átadni a produkcióját. Ha sikerült, azt szokták mondani: „átjött”. Ehhez hasonlította József atya az imádságot.
A Jóisten talán sokszor megmosolyogja az embert, hogy milyen szép szavakat használ a megszólítására, megfelelő körülményeket teremt, csak éppen az átélése hiányzik, „nem megy át” a fohász, nem jön létre a kapcsolat, csak felmondja, letudja, amit Istennek szán, mert már a következő feladatra koncentrál.
József atya hangsúlyozta, hogy először is fontos tudatosítani, hogy miért szeretnénk imádkozni, és kivel akarunk találkozni. Sajnos gyakran előfordul, hogy imádságunkban nem Istenre, hanem magunkra, másokra stb. figyelünk, ezért nem biztos, hogy át tudjuk élni az imádság élményét. Az imádkozás mégiscsak egy élmény, hiszen a világ Teremtőjével, a Szűzanyával, a megdicsőült szentekkel kerülünk kapcsolatba.
De ha ez az élmény nem lesz a végén az enyém, akkor nem biztos, hogy ez az idő imádsággal kitöltött idő volt.
József atya az imáihoz megpróbál csendet teremteni a gondolataiban. Nagyon jó érzés tölti el, amikor gondolat nélküli állapotban van.
Továbbá azt is el kell határozni, hogy mit fogok beletenni az imádságomba, el kell döntenem, hogy kötött imával, saját szavaimmal fogok imádkozni, vagy csendben szeretném eltölteni az oda szánt időt. A felkészülési időhöz hozzátartozik az is, hogy megválaszoljam, mit várok az imától. Általában kérő imát mondunk. Az nem baj, ha van szándék, amire szeretném megnyerni Istent, de tudjam azt is elfogadni, ha ő nem az én elképzelésem szerint segít.
József atya azt is elmondta, hogy nem fontos állandóan nyomatékosítani Istennek, hogy mit szeretnénk.
Nem kell többször elmondani neki, mert ha létrejön a kapcsolat, Isten egyszer is megérti kérésünket.
A sokszori ismétléssel kizárom a bizalom lehetőségét. Isten meghallgat bennünket, de nem mindig úgy, ahogyan mi szeretnénk. Ő lehetőséget ad arra is, hogy fejlődjünk, növekednünk. Ha valóban belemegyek ezekbe a találkozásokba, akkor megtörténik az elfogadásban való növekedés is.
Imádságaimban számon kell tartanom a meghallgatott kéréseimet is. De ha mindig csak a hiányokról beszélek, akkor csak kesergő, panaszkodó ember leszek. Ha rátekintek az imameghallgatásaimra is, akkor az elégedett ember állapota alakul ki bennem. Valljuk be, mi is jobban szeretünk az elégedett emberek társaságában lenni.
A plébános ezután az imádkozást néhány példával szemléltette a Szentírás alapján.
Hogyan imádkoztak a tanítványok? A Szentírásban nem olvasunk leírásokat a tanítványok imáiról, viszont arra kérték Jézust: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1).
Vallásos, zsidó emberek lévén addig is tudtak imádkozni, de Jézus imája egészen más volt.
Jézus egy fárasztó nap után félrevonult és csendben maradt. Látták rajta, mennyire összeszedett, türelmes, méltósággal tudott lenni az Atyával töltött időben, nemcsak azért, mert ő Istennek a Fia, hanem mert szereti az Atyát.
A szeretet az Istennel való kapcsolattartásunknak a mércéje.
Jézus emberként is szerette az Atyát, ez a szeretetkapcsolat, az Atya akaratának való alárendelése éltette, éppen ezért ő folyamatosan erősítette magában azt, hogy ő nem egyéni játékos, hanem az Atya tervét megvalósító személy. Neki töltekezni kell ahhoz, hogy tudjon adni, legyen mit mondania a következő napon, felkészült arra, hogy az Atyát tükrözze. Ez nem könnyű.
Nekünk, keresztényeknek is az lenne a feladatunk, hogy tükrözzük az Atyát, és meglássák bennünk, hogy valóban van kapcsolatunk Istennel, jó a közelünkben lenni.
Az imádság tehát nem más, mint töltekezés a következő bevetésig, hogy mindig legyen mit adni, legyen tartalékom. Ne másoktól várjam, hanem nekem kell adni, mert keresztény vagyok.
A tanítványok ezt szerették volna megtanulni Jézustól, de ugyanakkor azt sem kell elfelejtenünk, hogy ők három évet Jézus mellett töltöttek, így is lehet mondani, hogy három évet folyamatos szentségimádásban töltöttek.
Nekünk ezt, a Jézus jelenlétében levést kellene megélnünk az Oltáriszentség előtt, nem értelemmel felfogni, hanem csak nézni őt, és ő majd megnyitja a szívünket.
Ez abszolút működik. Egyszerűen csak rá kell figyelni. Ezt be kellene építenünk az életünkbe, és minden egyházközségben van erre lehetőségünk.
József atya több mint tíz éve tart szentségimádást a hétköznap esti szentmisék után, és két éve minden szombaton 23:00-24:00-ig a templomban vigasztalja Jézust az Oltáriszentség előtt, mert az emberek akkor követik el a legtöbb bűnt. De a személyes nehézségét és a közösségét is Jézus elé viszi, így a szentségimádás már gyakorlattá vált az életében. Sokan tartanak vele a szombat éjszakai szentségimádásban személyesen a templomban, vagy otthonaikban, ugyanabban az órában.
Hogyan viselkednek a tanítványok, amikor viharba kerülnek, annak ellenére, hogy Jézus ott van velük a bárkában? Jézus megszégyeníti őket, amikor csak ennyit mondd: „Csendesedj és némulj el!… Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” (Mk 4,39-40).
Nem olyan könnyű nem félni, de érdemes kipróbálni, és óriási élményben lesz részünk.
Hogyan imádkoznak a farizeusok? „Hálát adok, Uram” – eddig jó –, „hogy én nem vagyok olyan, mint a másik…” (ld. Lk 18,11). Az imádságainkban nem kell bizonyítani Istennek, hogy milyen „jók” vagyunk. A farizeus lelkületű ember nem érti az imádság lényegét.
Hogyan imádkozik a vámos? „Még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13). Az Istennel való időtöltésemben nem azzal kell foglalkozni, hogy milyen a másik, hanem hogy én milyen vagyok Isten szemében. Lehet azzal dicsekedni, hogy mennyit imádkozok, mennyi jót teszek másokkal, de azzal nem az istenkapcsolatomat fogom építeni, hanem az egómat.
Istennek nem így van rám szüksége.
Ő megengedi a megalázó, porba tipró, kicsit pokolba juttató helyzeteket, hogy aztán felemeljen, és más emberként álljak előtte.
Hogyan imádkozik Mária? A Magnificat gyönyörű imája: „Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben…” (ld. Lk 1,46-55) nem arról szól, hogy Mária fölemelje magát és dicshimnuszt zengjen, hanem az Urat magasztalja, mert tudja, hogy mindaz, ami vele történik, az Isten akarata. Mária soha nem panaszkodhatott, ő nem tudja elmondani azt, ami vele történt, mert azokra nincsenek szavak. Ő egyet tud, hogy megmutassa a világnak a Fiút, akit Isten neki adott, hogy a világra szülje.
Mária mindig a Fiúra mutat. Nem kötelez bennünket, hanem csak kér, ennyit mondott a Kánai menyegzőn: Tegyétek meg, amit mond (ld. Jn 2,1-12).
Mária csendben van, ráhagyatkozik Istenre és gyönyörködik a Fiában. Az évek alatt megtanulta csodálni a gyermekét. Mi mikor néztünk csodálattal gyermekünkre csak önmagáért, a létéért? Nincs időnk gyönyörködni bennük, így sok szép dologtól megfosztjuk magunkat.
Nincs más út, minthogy az imádságban elvonatkoztassak önmagamtól és hagyjam, hogy Isten foglalkozzon velem, mert amikor én akarok foglalkozni Istennel, akkor ő az, aki foglalkozik velem. Ez erőfeszítést kíván. Amikor élményt akarok átélni az imában, abba bele kell tennem mindent, amim van – zárta gondolatait Pankotai József plébános.
Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
