Újfehértón, idén a virágvasárnap előtti pénteken végeztük a városi keresztutat, amely elején köszönthettük Szocska Ábel görögkatolikus püspök atyát, aki ezekben a napokban kánoni látogatásra érkezett városunkba, és az első három stációig velünk tartott.
Továbbá a görögkatolikus papjaink, 400-nál több 1-12. évfolyamos diák, tanáraik, iskolaigazgatók, több szülő, óvónők, bölcsődei dolgozók, híveink és a vonuló menetet záró közmunkásaink jelenléte tette különlegessé az idei városi keresztutat.
2009-ben, az előző szolgálati helyeimen megismert tapasztalatok alapján végeztük az első városi keresztutat, amely alkalmat adott számomra, hogy felidézzem a múltbeli keresztutak egy-egy emlékét.
Volt olyan település ahol a görögkatolikus parókussal és híveivel jártuk a keresztutat, de akadt 1-2 település, ahol ökumenikus jellegű volt, a református lelkipásztorral és híveivel együtt idéztük fel Jézus értünk vállalt szenvedésének állomásait a római, görög és református templomban imádkozva és a menet élén közösen fogva a nagy keresztet.
Újfehértón a templomunkból indulva a temetőig mentünk végig a valamivel több, mint 2 km-es úton, és főleg a felnőtt hívekből állt az imádságos menet. Kezdetektől fogva csatlakoztak utunkhoz a görögkatolikus hívek papjaikkal együtt. Volt, amikor homok fútta viharos szélben, csepergő esőben, tikkasztó napsütésben jártuk évről-évre utunkat.
Egyik évben a körforgalomhoz mentünk, mert akkor helyezték át és újították fel a 4-es út mentén álló feszületet, amit Kocsis Antal parókussal közösen áldottunk meg.
Az évek múlásával a létszám kezdett bővülni, mert nemcsak helyből, de a filiákból és a környező településekről is csatlakoztak hívek a menethez. Nagy változást jelentett a keresztúton az, amikor már nemcsak a buzgó hívek, de a fiatalok is velünk tartottak, előbb a görögkatolikus általános iskola, majd a kolping gimnázium diákjaival kiegészülve indultunk a temető felé.
Természetesen voltak morgolódások, megjegyzések a hívek részéről, hogy ezek a gyerekek nem tudnak viselkedni, viháncolnak, nevetgélnek, beszélgetnek a mintegy 1,5 órás út során és útközben.
A hangosítás, a technika évről-évre feladja a leckét, hogy nem tudjuk úgy kihangosítani az imákat, énekeket, hogy elejétől a végéig mindenki egyformán hallja, de aki akarja, igyekszik úgy elhelyezkedni a menetben, hogy a felolvasó vagy a hangszóró közelében legyen.
Tavaly és idén is a római és görögkatolikus templom között jártuk be a 1,5 km-es utunkat. A covid „Maradj otthon!” éve óta egyre inkább azt tapasztalom, hogy nemcsak egy unalmas szokás a fiatalok számára ez a „szent séta”, hanem egy vallásos tartalommal bíró hagyománnyá kezd válni. S hogy miből gondolom ezt?
Korábban ódzkodtak az egésztől, nyafogtak, kifogásokat kerestek, hogy miért nem tudnak/akarnak részt venni a keresztúton, hogy felolvassanak, hogy vigyék a keresztet. Most pedig már szívesen viszik, olvasnak, a hangszórót cipelik a hátukon, és ami a lényeg: végig jönnek, imádkoznak, énekelnek. És nemcsak azok, akik az élen járnak, hanem azok is, akik a menet végén vannak. Idén diákok és tanáraik olvasták fel a stációs elmélkedéseket, amelyek az ifjúság és a felnőttek kapcsolatát állították Jézus szenvedéstörténetének fényébe.
Öröm van a szívemben, hogy 2024-ben az Imádság és Mozgás Évében 90 hittanos gyerekünk készített plakátot. De még nagyobb öröm az, hogy a csodálatos időben Ábel püspök atya, görögkatolikus papjaink, 400-nál több 1-12. évfolyamos diák, tanáraik, iskolaigazgatók, több szülő, óvónők, bölcsődei dolgozók, híveink és a vonuló menetet záró közmunkásaink jelenléte tette különlegessé az idei városi keresztutat.
Juhász Imre plébános
Fotó: Zsirosné Seres Judit
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi egyházmegye
