A vízszentelés szertartásával kezdődött a püspöki szentmise január 6-án, vízkereszt, ünnepén a Szent Anna-székesegyházban. Az ünnep arra emlékeztet, hogy Isten Jézus Krisztusban emberként jelent meg, eljött közénk és elhozta nekünk az üdvösséget. A szentmise végén a hívek vihettek a megszentelt vízből, hogy imádság kíséretében meghintsék vele otthonukat.
Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a szentmisén arról a nagy mozgásfolyamatról beszélt, amely az ünnep jelentőségére irányítja a figyelmünket.
„Urunk megjelenésének ünnepe (megjelenés, epifánia) mélységes titkot hordoz. Isten megjelent az emberek között. Ez az egész történet egy nagy mozgássorozat. Isten kicsiny gyermekként jön el, emberként jelenik meg, maga az Isten nyilatkoztatja ki magát, hogy milyen szeretete van. „…még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad” (Iz 6,1-6).
Akármilyen nagy a sötétség, a világosság legyőzi azt. Isten, aki az örök világosság, eljött és legyőzte a sötétséget. Szeretete – amely beragyogja minden ember szívét –, megváltoztatja az emberiséget. Csak az kell hozzá, hogy odafigyeljünk azokra a jelekre, amelyeken keresztül felfoghatjuk, megérthetjük, hogy Isten üzenni akar nekünk, szólni akar hozzánk, azt akarja, hogy ami az ő szívében van, a mi szívünkben is ott legyen, válaszoljunk az ő megjelenésére, szeretetére.
Nagy mozgás ez. Isten a végtelenből végtelen utat tesz meg, hogy Betlehemben kis gyermekként megjelenjen. Történelmileg akkor ez nem volt jelentős, mégis megdöbbentő, hogy bölcsek indultak el a messzi távolból, hogy a hatalmas római birodalom távoli, poros provinciájának kicsiny falujába menjenek, ahol megszületett a gyermek. És mégis ez lett a történelem fordulópontja, a bölcsek pedig éppen ezért bölcsek, mert fölismerték, hogy nem akárki született. Ő az, aki a fényességével az egész világot beragyogja, pedig csak egy kicsiny síró-rívó gyermek.
Micsoda megdöbbentő és fölséges az, hogy az Isten eljön, rábízza magát az emberekre, két kiváló emberre, Máriára és Józsefre. De még megdöbbentőbb, amikor bennünket szólít meg, ránk bízza magát, az ügyét, hogy elvigyük az örömhírét, az evangéliumot az emberekhez, és aki ránk néz, lássa: Jézus úgy szereti ezt a világot, hogy az életét is odaadta érte.
Nem kicsi a mi feladatunk. Jellé kell válnunk – nem csillaggá (sztárrá), – jelezni azt, akit képviselünk ebben a világban.
Balás Béla nyugalmazott kaposvári püspök mondta: ne mondjuk azt mi, emberek, hogy nem tudunk jelet adni, kicsik vagyunk.
Egyetlen sókristályból – amit a nyelvünkre teszünk – tudni fogjuk, milyen a sós íz. Mi egy-egy ilyen sókristály vagyunk.
A vízbe megszentelt sót kevertünk. Mi is ott vagyunk benne a keresztségünkre emlékezve, mert azt szeretnénk, hogy ne csak a nemzetek képviselőinek, a bölcseknek mutatkozzon meg Isten jósága, megváltó szeretete, hanem nekünk is. De amikor megkeresztelkedtünk, részesültünk ebben a kegyelemben. Most felfrissítjük ezt a kegyelmet, megújítjuk magunkat, az életünket. Örülnék, ha mindenkinek az életét megújítaná ez a karácsonyi ünnepkör, hogy jobban odafigyelnénk a jelekre, az isteni üzenetekre!
Miután a bölcsek letették az ajándékaikat, kincseiket, más úton tértek vissza az otthonukba, amely nemcsak fizikailag jelentett más utat, hanem más emberként, megújult lélekkel örömmel tértek haza. Nem keresték már a király társaságát, jelet, üzenetet kaptak, és vitték mindenfelé az örömhírt.
Ilyen örömmel, más emberként, más szemlélettel, érzékenységgel, figyelmes szeretettel kellene nekünk is vinni a megszentelődést, a megszentelt vizet a szeretteinkhez, hogy ne bántsunk meg senkit ebben az évben, hogy jobban odafigyeljünk az isten- és emberkapcsolatunkra.
Bizony nagy mozgás ez!
Isten eljött, befogadtuk, és mi is elindulunk, letesszük elé kincseinket: a képességeinket, a lehetőségeinket a szeretetre, a jóságra; a hétköznapjainkat, az időnket, a mosolyunkat. Mennyi lehetőség, hogy kinccsé váljon, amit odaadhatok Jézusnak.
A legfontosabb pedig, hogy mi magunk lehetünk kincsek, olyanok, akik drágák az Istennek, hiszen meghalt értünk. Mekkora kincs ez!
A világ tele van háborúval, bűnnel, betegséggel, mégis jó, mert Krisztus meghalt érte. A világ nem önmagában jó, hanem azért, mert Krisztus megváltotta, és egyetlen vércseppje megszentelte, és bennünket is megszentel. Azt kéri, hogy
menjünk, és vigyük a megszentelődést, legyünk jelek, jelzések a világban, hogy Isten itt van.
Isten végtelenül szeret bennünket, azt kéri, hogy válaszoljunk a szeretetére, hogy megjelenhessen a mi életünkben is.
Megköszönjük az Úrnak, hogy eljött és megajándékozott bennünket, mert ő maga a legnagyobb ajándék. Az ő örök élete a legnagyobb kincs számunkra és mi odaadhatjuk magunkat neki, hogy szolgáljuk ezt a kincset, amelyben reményeink szerint mindannyiunknak része lesz” – zárta elmélkedését Palánki Ferenc püspök atya.
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye