A 30 éves Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye több ezer fős záró nagyrendezvényén, az egyházmegyei búcsún – a szentmise megkezdése előtt – dr. Törő András püspöki irodaigazgató, egyházmegyei ifjúságreferens tartott katekézist arról, hogy mit jelent ehhez az egyházmegyéhez tartozni, mi a feladatunk, mit jelent a meghívottságunk ehhez a közösséghez.
Törő András atya bevezető gondolataiban visszatekintett az egyházmegye alapításának idejére, az egyházmegyei búcsúkra, ahol rendszeresen találkoznak a hívek egymással, az évtizedek alatt megismert más egyházközségekkel, és mint mondta, ez egy jó lehetőség arra, hogy együtt legyünk és megtapasztaljuk azt a közösséget, amelye az Úr mindannyiunkat meghívott.
„30 évvel ezelőtt indult útjára az egyházmegye, ez alatt az idő alatt sok esemény történt. Fontos, hogy tudjunk hálát adni ezért a három évtizedért. Ha reményként tekintünk ezekre az évekre, akkor fölfedezhetjük azt, hogy mennyi kegyelmet, kincset kaptunk Istentől. Megláthatjuk a nehézségeket, hibákat, hiányosságokat is, de abból nem tud élet fakadni.
Abból fakad az élet, amikor tudatosítom magamban, hogy megajándékozott ember vagyok.
Itt, ezen a kegyhelyen, kicsit a Tábor hegyének tapasztalatát élhetjük meg, amikor nagyon közel vagyunk Istenhez. Jó ezekben a pillanatokban megvizsgálnunk, Isten hogyan tekint erre a közösségre, ránk, hogyan látja a mi egyházmegyénket, a közösségünk életét. Vajon aggodalommal, sajnálkozással, lemondással?
Az evangéliumban nem találunk ilyen mondatokat. Jézus soha nem aggódott, nem volt benne sajnálkozás, mindig reménnyel, jövőre való tekintettel tudott ránézni a körülötte lévő emberekre. Így tekint a 30 éves egyházmegyére, hogy látja bennünk a reményt, azt, hogy ez a közösség tud továbbhaladni, van élete.”
Ezt a gondolatmenetet megerősítve András atya Szent Ignác egyik elmélkedéséről beszélt, amely két táborról szól, az egyikben őrült nagy hangzavar van, a gonosz készíti elő csatakiáltásokkal az embereit, a másik táborban csend van és nyugalom, Jézus ül a tanítványaival, és békésen együtt vannak. Szent Ignác az elmélkedése végén megfogalmazza: a Jézus csapata, a tanítványok köre tud előre haladni, ott fog az élet megszületni.
Reménnyel tudunk előrenézni, rátekinteni mindarra a feladatra, amire meg vagyunk hívva. Hogyan akarja Jézus a mi életünket rendezni ebben az egyházmegyében? Mi is az egyházmegye?
Az irodaigazgató az Egyházi Törvénykönyvből az egyházmegye pontos definícióját idézte: „Az egyházmegye Isten népének egy része, mely a püspökre van bízva, hogy a papság közreműködésével lelkileg gondozza, hogy így, pásztorához tartozva, általa, az evangélium és az Eucharisztia révén a Szentlélekben összegyűjtve részegyházat alkosson, melyben valóban jelen van és működik Krisztus egy, szent, katolikus és apostoli egyháza.”
András atya hozzátette: Isten népének egy része vagyunk mi, itt a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében. Azért vannak ezek a részegyházak, hogy Isten gondoskodása az egyház által egyre jobban megvalósuljon, személyessé váljon. Ne pusztán csak egy központi tanítás legyen, hanem ahogyan itt találkozunk, együtt vagyunk, embertől emberig tudjon terjedni. Jézusnak meg volt a nagy terve, ezért találkozott emberekkel, hogy személyessé, megszólíthatóvá tegye számunkra az Istent. Erre vagyunk meghívva. Jó ezt újra és újra tudatosítani, keresztény identitásunkat ez alapján meghatározni, hogy
én Isten népéhez tartozom. Nem akárki vagyok, nem akárhogyan alakul az életem, nem akármilyen közösségnek vagyok a tagja, hanem Isten népének, annak a népnek, amire az Úr meghívott, amire rendelt bennünket.
Mi volt Jézus tanításának, beszédeinek, jelenlétének az üzenete? Ennek megválaszolásához András atya segítségül hozta Mihail Bulgakov Mester és Margarita című regényéből Jézus és Pilátus párbeszédét. Ebben Jézus megszólítja Pilátust, és azt mondja: Mit akarsz tőlem, te jó ember? Pilátus visszakérdez: Miért nevezel engem jó embernek? Nem vagyok jó ember, egyáltalán nem vagyok jó, engem mindenki várszomjas embernek tart. Jézus újra mondja: Te egy jó ember vagy.
Ezután folytatódik tovább a regény, benne az evangéliumi részletekkel, és amikor Jézust megostorozzák, visszakerül Pilátus elé. A helytartó újra megkérdezi: Jézus, mit gondolsz, akik téged megostoroztak, azok jó emberek? Jézus azt válaszolja: Igen, ők is jó emberek.
Akiket Isten teremtett, mind jó ember, nem indított el rosszat az útjára. Pilátus nem tudja Jézust attól eltántorítani, hogy benne ne a jót lássa meg.
„Ha a 30 éves egyházmegyében előre is akarunk tekinteni, akkor meghatározhatjuk mottóként, célként az életünkben, küldetésünkben, hogy jó emberek legyünk, és fölfedezzük a körülöttünk lévő világban – a világ viselkedésétől függetlenül is –, hogy az Isten jót teremtett. Mindaz, ami körülvesz bennünket, az alapvetően jó.”
András atya ezután Máté evangéliumának 10. fejezetéről elmélkedett, rámutatva arra, hogyan tudjuk ezt a jóságot megélni. „Ez a fejezet a tanítványságról szól, amelyre mindannyian meg vagyunk hívva. Jézus nem önkénteseket keresett, hanem tanítványokat akart maga köré hívni. Olyan embereket, akik keresik életükben a jót és hajlandóak változtatni.” Az előadó három gondolatot emelt ki, amelyek a tanítványság elmélyítését, küldetésünk megélését elősegítik.
1. Jézus motivációja
„Miért fordult Jézus az emberek felé? Mert megesett rajtuk a szíve. Mit is jelent ez? Ez egy nagyon mély érzelem, amely mélyen a gyomorban, zsigeri szinten benne van az ember életében. Ez nem egy fellángolás volt Jézus részéről, nem egy pillanatnyi döntés – mert látott valamit, valami megindította –, hanem ez a legmélyebb valósága volt. Megesik a szíve az emberen. Ez a mélyben született vágy és ez az isteni mag – a vágy a jóra – ott van mindannyiunk szívében, amelyet mi is tudunk növelni, csökkenteni, elnyomni.
Ne gondoljuk, hogy csak most van hiány az ember életében, a szeretetben, egyszerűen a normális életben. Ez a hiány újra és újra megjelenik. Jézus azt mondja, hogy szükség van csapatra, emberekre, akik megértenek valamit. Fontos látni, hogy nem mindenki értette meg Jézust, de Őt ez nem tántorította el a küldetésétől. Minket sem ért meg mindenki, de a küldetésünktől az nem tántoríthat el bennünket.
Kiket hív meg Jézus? Mindenkit, aki nyitott arra, hogy találkozzon vele. Máté evangéliumának 10. fejezetében látjuk, hogy a tanítványokat név szerint meghívta. Van köztük a rómaiakkal együttműködő, a vámos Máté; van benne gazdag halkereskedő: Jakab és János; szegény halász: Simon és András; van köztük ultra nacionalista forradalmár: Simon, a zelóta, és Jézus meghívja az iskarióti Judást, akinek esélyt ad. Ez a csapat, ezekkel indul el Jézus, ezek azok, akiken megesik a szíve.
Mi volt bennük, ami alkalmassá tette őket erre? A nyitottságuk arra, hogy tanuljanak Jézustól, egyszerűen csak akartak valami jobbat, többet az életükben. Minket is így akar megszólítani Jézus.
Megesik a szíve a világon, és velem, velünk, ennek az egyházmegyének a közösségével akar valamit adni ennek a világnak.
És mi az, ami akadályozza ezen küldetésünknek a beteljesítését, mi az, amitől nehéz? Az, ha érzéketlenek, közömbösek vagyunk, ha a mi szívünk nem esik meg a másik emberen.
Jó föltenni a kérdést: Jézus hogyan látja a mellettem levő embert, a körülöttem lévő világot?
Pilátus megkérdezi: Azok is jók, akik téged megostoroztak és halálraítéltek Téged? Jézus megerősíti őt:
Pilátus, te bármit is teszel, én akkor is csak a jót fogom benned meglátni.
Ez a tanítványságunknak a titka, hogy újra és újra képesek vagyunk tanulni a Mestertől. Nem leszünk tökéletesek, de nem mondhatunk le a tanítványságnak a nyitottságáról, arról, hogy
azt a jót akarjuk megtanulni Jézustól, ahogyan Ő látja a körülöttem lévő világot, közösséget.
Ez az életnek a titka, ekkor tudunk növekedni, ha ez a jézusi tanítás, jézusi világosság egyszerűen a része lesz az életünknek.
Akadályozom ezt, amikor hárítom a felelősséget, mondván: úgy sem lehet a másikat megváltoztatni, hányszor próbálkoztam már, föladom, már nem érdekel! Jézus föladná? Ő elengedne valakit is? Akadályoz még a saját önzésem, nehogy valamit odaadjak. Ezek az akadályok mind-mind a gonosz működései. A gonosz jelen van, kifinomult csábítása újra és újra megszólít és meghív bennünket ő is. Nem rossz dolgokkal, gazemberségekkel, hanem nagyon egyszerű akadályokat mutat föl, hogy a tanítványságom, amire Jézus hívott meg, ne teljesedjen be.
2. Ne féljetek
Jézus azt mondja: Ne féljetek! Logikusan felépíti a tanítványság gondolatát, meghívja őket és tudja, hogy alapvetően az, amire meghívta őket, mindannyiuknak a szívében kell hogy legyen, mert a gonosz működik, jelen van. Jézus azt is mondja: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával” (Mt 10 34-35). „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Mt 10,40)
Mit jelent a tanítványságom? Megvallom a hitemet. Hiszek abban, ami elsősorban irányítja az életemet, megszabja a döntéseimnek az irányát. Tegyük fel a kérdést: Az én hitem a mindennapi cselekedeteimben, gondolataimban hogy van jelen? Mitől és miért félek? Félek néha attól, amitől nem kellene, de sokszor nem félek attól, amitől kellene, amikor kompromisszumot kötök a rosszal, a gonoszsággal.
A félelmeink, amelyek a tanítványságunkat gátolják, mind-mind a gonosz mesterkedései. Isten soha nem akar félelmet, nem akar megbénítani bennünket, hanem arra hívott meg és arra rendelt bennünket, hogy az általa adott szabadságban éljünk. Mit tehetünk?
Nemcsak az akadályokat, a félelmeket kell meglátni, hanem egyszerűen azt, hogyan tudunk a tanítványságunk útján normálisan előrehaladni. Ez nem egy lehetetlen küldetés! Nem azt mondja, hogy ezt úgysem tudjátok megtanulni, hanem, hogy ez sikerülni fog, mert ezt Ő rendelte, hívott meg, és Ő akar erőt adni.
Nézzünk szembe a valós és reális félelmeinkkel, ami gátol a tanúságtételben, ami miatt egyszerűen nem tudunk odalépni a másik emberhez. Az is fontos – hogy amikor a hitünkről kell beszélni – tisztelettel hallgassuk meg a másikat. Legyünk nagyon őszinték magunkhoz, mert senki nem szereti azt, ha kioktatják, hogy neki mit kellene tennie, hogyan kellene élnie. Jézus soha nem beszélt így, Ő mindig előre akarta vinni azt, akivel beszélt, akivel találkozott. Nem ítéleteket kell mondanunk, hanem tanúságot tenni arról, aki minket megszólított.
Mitől lehetett nagy sikere Péternek, az első apostoloknak? Ő elmondta, hogy Jézust háromszor megtagadta, amikor nagy szüksége lett volna rá, és fontos lett volna, hogy kiálljon mellette. De nem tudta ezt megtenni. Mi történt utána? Péter újra találkozni akart Jézussal, aki azt mondja neki: Péter minden rendben van, és csak arra kíváncsi, hogy szereti-e még. Meg akar neki bocsátani, új lehetőséget adni. Péter tehát minden bizonnyal arról a tapasztalatáról beszélt, amely a szívében volt, amely őt megérintette, tovább vitte, és valószínű az élete végéig siratta ezt a találkozást. Hiszem, hogy mindannyiunk életében, akik itt vagyunk, van ilyen találkozásunk az Istennel. Nem kioktatni kell tehát az embereket, hanem az Isten közelségéről kell tanúságot tenni.
3. A befogadás
Ebben az evangéliumi részben megfogalmazódik a befogadás is. Az ifjúsági katekizmus azt írja az ember teremtéséről, hogy „Isten a szeretetének túlcsordulásában teremtette meg az embert”. Amikor saját identitásunkat próbáljuk meghatározni, kik vagyunk, mit jelent a keresztény életünk, akkor azt mindannyian elmondhatjuk:
azért létezem, mert amikor én teremtődtem, akkor egyszerűen túláradt az Isten szeretete.
Nagyon sok kérdésre választ tud adni, tovább tud bennünket vezetni az, hogy én az Isten szeretetének vagyok a gyümölcse, nem pedig valami selejtes végterméké. Nem az a lényeg, hogy a másik hogyan tekint rám, hanem az, hogy Isten hogyan néz rám. Mindenki ebben a teremtményi szeretetben van, Isten mindenkit úgy teremtett, hogy túláradt a szeretete.
Jézus tanítása egyre konkrétabbá válik ebben az evangéliumi fejezetben. Arról beszél: „Aki prófétát fogad be azért, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be azért, mert igaz, az igaz ember jutalmában részesül. S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legkisebbnek is azért, mert az én tanítványom: bizony mondom nektek, nem marad el jutalma” (Mt 10,41-42).
Jézus senkit nem akar elengedni, senkiről nem akar lemondani. Mire hív meg tehát bennünket? A másik befogadására? Arra, hogy kilépjünk az egónkból, a saját hétköznapiságunkból, hogy Jézus kerüljön az életem középpontjába. El kellene veszíteni egy kicsit magunkat, ki kell lépni saját magunkból, mert az élet így tud működni.
Az élet akkor tud továbblépni, ha én ki tudok lépni magamból a másik ember felé.
Lehet egyedül élni, önző világot berendezni, de az a világ az első pillanattól halálra van ítélve. Mi történt azokkal a katonákkal, akik Jézust megostorozták, akiket Jézus jó embernek látott? Egyszerűen eltűntek. Nem maradt semmilyen nyomuk. Az az emlék örökíti meg őket, hogy részesei voltak Isten Fiának a megkínzásában, és semmi nem maradt meg róluk. És mi maradt meg ebből a történetből? Isten szeretetének a valósága.
Hogyan tudom ezt a valóságot megélni? Egyszerűen úgy, hogy engedem, hogy a mindenkit szerető és jó embernek tartó Jézus belépjen az életembe. Vegyem észre és realizáljam a közösségemben, a valóságomban jelen lévő hiányokat. Mi az, ami hiányzik az életemből? Oda tudok-e fordulni a másik emberhez, tudok-e adni egy pohár vizet embertársunknak, számíthatnak-e rám azok, akik körülöttem vannak?
Fontos a közösség. Jézus a tanítványokat kettesével küldi, közösséget választ ki, mert ez nem egyéni feladat. Az egyházmegye úgy fog továbbhaladni, ha a közösségben megtaláljuk egymást, ha fölfedezzük a közösség értékességét, amelyben le kell mondani magamról, hogy megtörjek, de a másik is megtöri magát értem, a másik is odaszenteli magát erre a szolgálatra.
30 éves az egyházmegyénk. Ez az ünnep a hálaadás ünnepe. Egy dolog fogalmazódjon meg mindannyiunk szívében, ami ezért az egyházmegyéért egy hálaimaként tud megjelenni, amit köszönünk ennek a közösségnek. Mit tettem, hogyan lettem részese ennek az egyházmegyének, és mit szeretnék tenni ezért a közösségért? Hiszen ennek a közösségnek akkor van jövője, ha a tanítványságunkat napról napra gyakoroljuk. Ez nem egy pillanat, hanem életünkben a napról napra megszülető döntések folyamata, és arról kell dönteni, hogy jónak látom-e a mellettem lévő embert, föl tudom-e benne fedezni a jót?
Nem vagyunk ebben egyedül, ez nem a mi ügyességünknek lesz a gyümölcse, hanem Isten Lelkének. Ő akar vezetni, segíteni, előremozdítani a kiengesztelődéssel, a szeretet gyakorlásával, hogy valami szép, nemes meg tudjon születni.
Kérjük a Boldogságos Szűzanya közbenjárását, hogy segítsen, anyai palástjával oltalmazza közösségünket, hogy még hosszú évtizedeken keresztül tanúságtevők tudjunk lenni abban a Krisztusban, aki minden embert jónak látott” – fejezte be katekézisét Törő András püspöki irodaigazgató atya.
A katekézist ITT újra meghallgathatjuk:
Kovács Ágnes – Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
