Abban az időben: Jézus útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus ezt felelte: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei. Amíg nappal van, nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött. Eljön ugyanis az éjszaka, amikor senki sem cselekedhet. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.”
E szavak után a földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott.
A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az!”
Erre megkérdezték tőle: „Hogyan nyíltak meg a szemeid?” Ő azt felelte: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente vele a szemeimet, és azt mondta: »Menj el a Siloe tóhoz és mosakodj meg!« El is mentem, megmosdottam, és most látok.” Ekkor megkérdezték tőle: „Hol van az az ember?” Ő azt felelte: „Nem tudom.”
Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.”
A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük.
Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!”
A zsidók ekkor már nem is hitték el neki, hogy vak volt és újra lát, olyannyira, hogy előhívatták a szüleit, és megkérdezték tőlük: „Ez a ti fiatok, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Hogyan lehet, hogy most lát?” Azok ezt válaszolták: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született. De hogy most miért lát, vagy ki nyitotta meg a szemeit, azt nem tudjuk. Kérdezzétek meg tőle magától, hisz megvan a kora, hogy magáról beszéljen!” A szülők azért mondták ezt, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis ekkor már elhatározták, hogy aki Jézust Messiásnak meri vallani, azt kizárják a zsinagógából. Ezért mondták a szülei, hogy megvan a kora, kérdezzék meg őt.
Másodszor is hívták tehát a vakon született embert, és figyelmeztették: „Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös!” Ő így felelt: „Hogy bűnös-e, vagy sem, azt nem tudom. Egyet tudok: hogy vak voltam, és most látok!” Erre ismét megkérdezték „Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemeidet?” Ő ezt felelte: „Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni?” Erre megátkozták, és azt mondták: „Te magad vagy az ő tanítványa! Mi Mózes tanítványai vagyunk! Azt tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de hogy ez honnét jött, azt nem tudjuk!”
Az ember azonban ezt felelte nekik: „Éppen az a különös, hogy ti nem tudjátok, honnan van ő, és ő mégis megnyitotta a szemeimet. Jól tudjuk, hogy a bűnösöket nem hallgatja meg az Isten, de aki istenfélő és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja. Mióta a világ világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született szemeit. Ha ő nem Istentől volna, nem tehetett volna semmit.” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt.
Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte.
Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”
Jn 9,1-41
János evangéliuma számos „jelet” mutat be, melyek Jézus isteni identitására mutatnak, egy ilyen jézusi jel leírását találjuk a mai evangéliumban. A 9. fejezetben leírt csoda, a vakon született ember meggyógyítása, nem csupán egy lenyűgöző fizikai gyógyulás, hanem egy drámai történet a hitről, a spirituális látásról és a vakságról. Ahogy a zsidó sátoros ünnep forgatagában Jézus elhalad egy kolduló vak ember mellett, olyan kérdések merülnek fel, amelyek ma is mélyen érintenek bennünket: mi az oka a szenvedésnek? Ki az, aki igazán lát? És hogyan ismerhetjük fel Isten működését a világban?
A tanítványok, látva a vakon született embert, azonnal felteszik a korabeli zsidó gondolkodásban gyökerező kérdést: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Ebben az időben mélyen gyökerezett az a hit, hogy a betegség és a testi fogyatékosság a bűn közvetlen következménye. A rabbi hagyományokban még az is felmerült, hogy egy gyermek vétkezhetett az anyaméhben. Jézus válasza azonban radikálisan eltér ettől a nézőponttól. Nem tagadja a bűn valóságát, de kijelenti: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei.”
Ez a kijelentés azonnal felveti Isten igazságosságának problémáját a szenvedés ellenére. Bár az olvasóban felmerülhet a gondolat, hogy embertelen dolog, hogy valakinek évekig kell szenvednie a vakságtól Isten dicsőségének megnyilvánulása végett, az evangélista szándéka nem ez. Nem azt állítja, hogy Isten okozza a szenvedést dicsőségének bemutatására, hanem azt, hogy a szenvedés alkalmat ad Isten irgalmának és hatalmának megmutatására. Nem a bűn büntetése, hanem az isteni irgalom terepe.
Mielőtt a csoda megtörténne, Jézus fontos kijelentést tesz: „Amíg nappal van, nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött. Eljön ugyanis az éjszaka, amikor senki sem cselekedhet. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Ez a mi és én váltakozás utalhat arra, hogy a tanítványoknak is van szerepük Isten művében, ám a hangsúly egyértelműen Jézusra esik – ő a világosság, ő az, aki tevékenykedik.
Jézus itt egy mélyebb értelemben beszél a nappalról és az éjszakáról. A nappal nem csupán a szó szoros értelmében vett világos órákat jelenti, hanem az ember földi életét, azt az időt, amikor cselekedhet és teljesítheti Isten akaratát. Az éjszaka ezzel szemben a halált szimbolizálhatja, amikor már nem lehetséges a munka, azaz az isteni küldetés betöltése. Ez a kép hangsúlyozza, hogy Jézusnak – és rajta keresztül a tanítványoknak, amire a nekünk utalás is vonatkozik – sürgősen kell cselekednie, mielőtt lejár az idő.
A rabbi hagyományokból ismert mondás, mely szerint a nap rövid, és sok a tennivaló, érthetővé teszi ezt a sürgetést: az Isten országáért végzett munka nem tűr halasztást, mert a lehetőség véges. Ezáltal Jézus azt hangsúlyozza, hogy az isteni beavatkozásra most van szükség, a jelen pillanat a kegyelem és a cselekvés ideje.
Meglepő lehet, hogy Jézus még földi létében nevezi magát a világ világosságának, hiszen a keresztény hagyomány elsősorban a feltámadott Urat tekinti annak. Azonban az evangélista itt azért hangsúlyozza ezt, hogy bemutassa: a közelgő csoda éppen azt fogja nyilvánvalóvá tenni, hogy Jézus a világ világossága, aki elűzi a sötétséget, legyen az fizikai vagy lelki.
Jézus gyógyítási módszere első pillantásra meglepő: „E szavak után a földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: »Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.«” Az ókorban a nyálnak és a földnek gyógyító erőt tulajdonítottak, mind a zsidó, mind a pogány gyógyításban. Bár Jézus egy szóval is gyógyíthatott volna, ahogyan más alkalmakkor tette, itt a vak embernek engedelmeskednie kell az utasításnak és megtennie a saját lépését, eljutva a tóhoz és megmosakodva. Ez a kooperáció, még ha a csoda végső forrása Jézusban is rejlik, a meggyógyuló ember hitét és akaratát is bevonja a folyamatba.
A Siloe név értelmezése („Siloe annyit jelent, mint Küldött.”) kulcsfontosságú. Bár etimológiailag vitatott, az evangélista egyértelműen teológiai célból használja ezt az értelmezést: a tó vizén keresztül végbemenő gyógyítás valójában Jézusra, az Atya által küldöttre mutat. Így a csoda forrása egyértelműen Istenben van, aki Jézus által cselekszik. Ez a részlet a csodálatos elem magasabb fokú ábrázolását mutatja János evangéliumában, ahogyan az más evangéliumi csodáknál is megfigyelhető.
Miután a vak ember „elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott”. A gyógyulás olyan mértékű, hogy még a szomszédjai is, akik jól ismerték őt, vitatkoznak azon, valóban ő az-e: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek szerint „Ez az!”, mások szerint „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az!” Ez a kezdeti hitetlenség, majd a meggyógyult ember rendíthetetlen tanúságtétele alapozza meg a történet későbbi konfliktusait.
Amikor megkérdezték tőle: „Hogyan nyíltak meg a szemeid?” Ő azt felelte: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente vele a szemeimet, és azt mondta: »Menj el a Siloe tóhoz és mosakodj meg!« El is mentem, megmosdottam, és most látok.” Ezt a beszámolót, amelyet később a farizeusoknak is elismétel, az evangélista nem csupán az esemény realitásának hangsúlyozására használja, hanem arra is, hogy az olvasót bevezesse a hitetlenség és a gúny légkörébe, amely a gyógyulást övezi. Amikor megkérdezték tőle: „Hol van az az ember?” Ő azt felelte: „Nem tudom.”
A meggyógyult embert „odavitték a farizeusokhoz”. Ettől a ponttól kezdve a történet a gyógyítás teológiai és jogi következményeire fókuszál. Kiderül, hogy a csoda szombaton történt, és Jézus sarat gyúrt, ami a zsidó törvények szerint munka volt és tilos volt szombaton. Ez a tény azonnal megosztja a farizeusokat: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. A meggyógyult ember, akitől azt várnának, hogy meghátráljon, rendíthetetlenül tanúskodik. Amikor megkérdezték tőle: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!”
A farizeusok kétségbe vonják a gyógyítás tényét, és behívatják a vakon született szüleit. A szülők, félve a zsinagógából való kiközösítéstől (amely súlyos társadalmi és vallási büntetés volt), óvatosan nyilatkoznak: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született. De hogy most miért lát, vagy ki nyitotta meg a szemeit, azt nem tudjuk. Kérdezzétek meg tőle magától, hisz megvan a kora, hogy magáról beszéljen!” A szülők félelme drámai módon mutatja be a korabeli keresztények, vagy a Jézusban hívő zsidók helyzetét a zsinagógával szemben.
Végül ismét a meggyógyult embert hívják. A farizeusok felszólítják: „Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös!” – ami a kontextusban egyfajta vádként is értelmezhető, miszerint vallja be, hogy Jézus bűnös. Ám a férfi, megkérdőjelezhetetlen logikával, ellenáll: „Hogy bűnös-e, vagy sem, azt nem tudom. Egyet tudok: hogy vak voltam, és most látok!” Erre ismét megkérdezték: „Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemeidet?” Ő ezt felelte: „Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni?” Erre megátkozták, és azt mondták: „Te magad vagy az ő tanítványa! Mi Mózes tanítványai vagyunk! Azt tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de hogy ez honnét jött, azt nem tudjuk!”
Az ember azonban ezt felelte nekik: „Éppen az a különös, hogy ti nem tudjátok, honnan van ő, és ő mégis megnyitotta a szemeimet. Jól tudjuk, hogy a bűnösöket nem hallgatja meg az Isten, de aki istenfélő és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja. Mióta a világ világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született szemeit. Ha ő nem Istentől volna, nem tehetett volna semmit.” Ezzel a kijelentéssel a meggyógyult férfi Nikodémus korábbi kijelentését visszhangozza (Jn 3,2), miszerint Jézus csodái igazolják isteni küldetését. Válaszul „A zsidók ezt felelték neki: »Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?« És kitaszították őt.” Ez az esemény már a későbbi, a zsinagógából való kiközösítésre utaló történelmi körülményeket tükrözi, és a hit vállalásának magas árát mutatja be.
„Jézus meghallotta, hogy kitaszították.” Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” A meggyógyult ember, aki még sosem látta Jézust, azonnal megérti a kérdés messiási jelentését, és visszakérdez: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus erre kinyilatkoztatja magát: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte. Ez a gesztus a teljes alávetést és az isteni elismerést fejezi ki.
Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Ez a kijelentés nem csupán a fizikai vakságról és látásról szól, hanem a spirituálisról is. A vakon született, aki fizikailag vak volt, most lát, és hisz Jézusban. A farizeusok, akik magukat a Törvény ismerőinek, látóknak tartják, elutasítják Jézust, és ezáltal spirituálisan vakokká válnak. Jézus provokatív szavaira „Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: »Csak nem vagyunk mi is vakok?«” Jézus végső válasza leleplezi a bűnük lényegét: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.” Az önigazultság, a vélekedés, hogy mindent tudnak, megakadályozza őket abban, hogy felismerjék az igazságot és elnyerjék a megbocsátást.
János evangéliumának drámai elbeszélése nem csupán egy fizikai gyógyítás története, hanem egy „jel”, amely Jézus isteni identitására mutat. A csoda, melyet a vakon született meggyógyítása jelent – olyasmi, amire korábban nem volt példa – egyértelműen igazolja, hogy Jézus Istentől jött. Az evangélista célja nem pusztán a csoda tényének bizonyítása, hanem az, hogy a csodán keresztül az olvasót a hitre vezesse.
Ebben a böjti időszakban, amikor a lelkünk megújulásra és megtisztulásra vágyik, a vakon született meggyógyításának története különösen aktuális üzenetet hordoz. Gondoljunk csak bele: hányszor vagyunk mi magunk is vakok a mindennapjainkban? Nem csak a szemünkkel látunk; vakok lehetünk, amikor nem vesszük észre a mellettünk lévő ember fájdalmát, amikor nem látjuk meg Isten apró jeleit a hétköznapokban, vagy amikor a saját előítéleteink torzítják a valóságot. Vakok lehetünk a saját hibáinkra, a változás szükségességére, vagy arra, hogy milyen irányba kellene indulnunk. Nagyböjt arra hív minket, hogy vizsgáljuk meg saját lelki látásunkat, és kérjük Jézustól a tisztánlátást.
Ez az evangéliumi szakasz Nagyböjt 4. vasárnapján kerül felolvasásra, amelyet hagyományosan a Lætare vasárnapnak is neveznek. A Lætare vasárnap, az „öröm vasárnap” már a közelgő húsvét örömét hirdeti. A böjt közepi útszakaszon ez a történet reményt ad: bármilyen vakságban is élünk, Jézus képes megnyitni a szemünket, ha hagyjuk és együttműködünk vele. Ez az igazi felkészülés a húsvétra: a belső látás visszanyerése.
Dr. Németh István
