Abban az időben:
Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal.
Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: »Adj innom!«, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.”
Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?”
Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!” Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!”
Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.”
Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”
Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.”
Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?”
Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje.
Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”
Jn 4,4-42
A történet hátterének megértéséhez fontos tudni, hol járunk és kikről van szó. Jézus Júdeából Galilea felé tart, és át kellett mennie Szamárián. Földrajzilag ez a legrövidebb út, de vallásilag veszélyes terep: a zsidók és a szamaritánusok között régi, mély ellentét feszül. A szamaritánusok a régi északi királyság területén éltek, vegyes népként, akiket az Asszír Birodalom telepített be; mégis azt állították, hogy ők az igaz Izrael, az eredeti Mózes-féle hit örökösei. Csak a Tóra volt számukra kötelező, és a jeruzsálemi templom helyett a Garizim hegyét tartották a valódi szent hegynek. A zsidók szemében ez félrecsúszott vallás volt, ezért a mondás: „a zsidók nem érintkeznek a szamaritánusokkal”.
Ebben a feszültséggel teli térben jelenik meg Jézus, egy zsidó férfi, aki szóba áll egy szamaritánus asszonnyal – ráadásul egyedül, délben, a kútnál. Már ez önmagában botrányosnak számított volna: egy rabbinikus hagyomány szerint az utcán nem beszél az ember asszonnyal, még a saját feleségével sem, nehogy rosszindulatú szóbeszéd tárgya legyen. Jézus ezzel szemben minden határt átlép: etnikai, vallási és nemi határokat is, mert az Atya üdvözítő akarata fontosabb minden megszokott szabálynál.
Jákob kútja ennél a városnál, Szikárnál áll, és a hagyomány szerint Jákob öröksége, amelyből ő maga, fiai és jószágai ittak. Ez egy mély, köves falú kút lehetett, amely alul forrást ér el; nem volt rajta csiga, saját bőrvödröt és kötelet kellett hozni; agyagkorsóval nem lehetett belőle meríteni anélkül, hogy el ne törjön.
János evangélista már nem foglalkozik ezekkel az apró, technikai részletekkel, mert számára az emberi szomjúság csak átvezetés a mélyebb valóságra. Jézus fáradt és szomjas, valóban ember; mégsem látjuk inni. Jézus szomjúsága itt csak bevezetés ahhoz, hogy a nő szomjúságáról beszéljen – nem a torkáéról, hanem a lelkééről.
Az élő víz kifejezést az Ószövetségben Istenre, az Ő üdvösségére, majd a Törvényre és a Bölcsességre alkalmazták: az élő Istenből fakadó, friss, áradó, életadó valóságot jelölte, nem állott ciszterna-vizet. Amikor Jézus azt mondja, hogy ha tudná, ki az, aki kér tőle, ő kérne tőle élő vizet, tulajdonképpen azt állítja: Ő maga az Isten ajándéka, aki az igazi, nem múló élet forrása. A nő először félreérti és nagyon is földhözragadt módon magyarázza: olyan vízre vágyik, amely megszabadítaná a mindennapos, fárasztó kútjárástól. Még ebben a félreértésben is ott rejlik valami igaz: az ember vágya, hogy megszabaduljon terheitől, fáradtságától, a kényszerektől – csak éppen Jézus ennél sokkal mélyebbre mutat.
A beszélgetés élesen vált, amikor Jézus a nő magánéletére kérdez rá. Itt nem egy erkölcsi leckéről van szó és Jézus nem moralizáló hangnemben leplezi le az asszonyt. Nem az a cél, hogy a nő bűnösségét részletezze, hanem az, hogy megmutassa: olyan tudása van, amelyet nem szerezhetett emberi úton. Öt férje volt, és most valakivel együtt él, aki nem a férje – ez a sors annyira rendkívüli, hogy még a legélesebb emberi tekintet sem olvashatná ki belőle. Jézus úgy szól az asszonyhoz, hogy ezzel egyszerre tárja fel életének rejtett mélységeit és mégsem alázza meg: jól mondtad – mondja, mintegy elismerve őszinteségét. Nem véletlen, hogy a nő nem bűnei miatt roskad össze, hanem feltekint és így szól: Uram, látom, hogy próféta vagy.
A nő nem Jézus én vagyok, aki veled beszélek kijelentésére, hanem erre a prófétai tudásra építi sejtését: Talán Ő a Krisztus. Ez mutatja, milyen erősen hat rá Jézus személyének titokzatos, isteni oldala, amely túlmutat a puszta tanításon: valaki áll előtte, aki ismeri az ember szívét. A korai keresztény közösség egy része Jézust isteni férfiúként (theios anér) értelmezte, aki különleges csodatételeivel bizonyítja magát. A János-evangélium azonban ezt a vonalat módosítja: megmutatja, hogy Jézus különleges ismerete nem öncélú csoda, hanem arra irányul, hogy az embert az Atyához vezesse. Nem az a lényeg, hogy Jézus látja a titkokat és csodálatos módon ismer meg dolgokat az emberekről (mint egy különleges látó vagy varázsló), hanem az, hogy ezt a tudását mindig egy célra használja: hogy az adott embert közelebb vigye Istenhez, az Atyához.
Innen lépnek át a vitatott kérdésre: hol a helyes istentisztelet? A nő a legmélyebb, évszázados konfliktust hozza elő: a szamaritánusok szerint a Garizim hegyén, a zsidók szerint Jeruzsálemben kell imádni Istent. Mindkét fél a Szentírásra hivatkozik a maga módján: a szamaritánus Pentateuchusban a hegy, ahol oltárt kell emelni, Garizim, nem Ébál; a későbbi prófétai és zsoltáros hagyomány Jeruzsálemet teszi a kultusz központjává. Jézus azonban nem egy harmadik helyet jelöl meg, hanem radikálisan meghaladja a helyhez kötött gondolkodást: eljön az óra, és már itt is van, amikor az Atyát lélekben és igazságban imádják.
„Isten Lélek”: ez nem filozófiai állítás, hanem azt fejezi ki, hogy Isten úgy lép be a világba, mint aki csodálatosan, a Lélek által cselekszik az emberben és szeretetből közeledik hozzá. „Lélekben és igazságban imádni” azt jelenti, hogy nem az a legfontosabb, hol imádjuk Istent (melyik templomban, melyik hegyen), hanem az, hogy a Szentlélek segítségével, őszinte szívvel találkozunk az Istennel.
A szamaritánus asszony a saját népe messiási várakozásával válaszol: tudja, hogy eljön a Messiás, „aki mindent megmond majd nekünk”, helyreállítja az igazi kultuszt, „helyrehozza” Izraelt. Erre Jézus kimondja az egyik legvilágosabb önkinyilatkoztatását az evangéliumban: „Én vagyok, aki veled beszélek.” Ez a mondat egyszerre egyszerű és mély. A nőnek ez azt jelenti: „Én vagyok az a Messiás, akiről beszélsz.” Az evangélista olvasója viszont már hallotta és fogja még hallani az „Én vagyok” mondásokat, amelyekben Jézus isteni önazonosságát is ismerteti.
Érdekes, hogy a nő hitútja fokozatosan rajzolódik ki: kezdetben Jézus számára csak egy zsidó, majd Uram, aztán próféta, végül talán a Messiás. A történet csúcsa azonban nem az ő egyéni megtérése, hanem az, ahogyan az egész város elindul Jézus felé.
A nő elhagyja korsóját – ahogy a szöveg megjegyzi, nem azért, hogy Jézus abból igyon, hiszen abból amúgy sem lehetett volna vizet húzni a mély kútból. Inkább jelképesen is olvasható: a régi, mindennapi vízkeresés eszköze ott marad, mert most fontosabb, hogy másokat elvezessen ahhoz, aki az élő víz forrása.
A tanítványok eközben ételt hoznak a faluból és megkínálják Jézust. Ez ugyanazt a szerepet kapja, mint az előző jelenetben a vízkérés: nem önmagáért fontos, hanem azért, mert Jézus egy tanítást fűz hozzá. A tanítványok nincsenek egyénileg kiemelve, egy egységes csoportként jelennek meg – ez is mutatja, hogy a negyedik evangélium nem aprólékos, realista emlékirat, hanem teológiai hangsúlyokkal dolgozó mű: a földi részletek csak addig fontosak, amíg a lelki mondanivalóhoz elvezetnek.
Amikor Jézus azt mondja: „Van nekem egy eledelem, amelyről ti nem tudtok”, ez Jánosnál tipikus rejtélyes mondat: félreértésre hív. A tanítványok, akik még nem részesültek a Szentlélekben, csupán a szó szerinti értelemig jutnak: valami ennivalóra gondolnak.
A döntő mondat az, hogy Jézus étele az Atya akaratának teljesítése és művének bevégzése. Itt nem egy pszichológiai leírásról van szó (mintha Jézus annyira izgatott lenne a szamaritánus beszélgetéstől, hogy elfelejtene enni), hanem egy alapelvről: az ember abból él, amiért él. Ha valakinek nincs, amiért igazán éljen, belül lelkileg éhezik. Jézus egész lénye az Atya akaratának beteljesítésére irányul; ebből táplálkozik, ebben találja élete értelmét.
Ezután Jézus egy új képet hoz be: a vetés és aratás képét. A tanítványok szava („még négy hónap, és itt az aratás”) azt fejezi ki: még van idő, a termés nincs készen. Jézus ezzel szemben azt mondja: most azonnal aratási idő van. Az aratás képes beszéd a szamaritánusok felé irányuló küldetésre: Jézus úgy látja, hogy a mező – vagyis az emberek – már készen állnak a hitre.
Az arató már most megkapja bérét, és gyümölcsöt gyűjt az örök életre: innentől a kép teljesen lelki értelmű. A vető és az arató személye nem teljesen tisztázott, mert az evangélista kettős nézőpontból beszél: egyrészt Jézus ott, Szamáriában egyszerre kezdi és el is végzi a missziót; másrészt az egész szamaritánus keresztény misszióra tekint, amelyben mindig újabb nemzedékek aratják le azt, amit az előzők vetettek.
A közmondás – az egyik vet, a másik arat – ennek a második, tágabb nézőpontnak szól. Általában azt fejezi ki, hogy aki vet, gyakran nem élvezi munkája gyümölcsét. János ezzel azt mutatja: az Egyházban a misszió mindig ráépül az előzők munkájára; ritkán az arató az, aki vetett is. Ezzel azt tanítja a misszionálóknak: szerényen és hálásan lássák magukat egy nagyobb láncolat részeként, amelyben sok másik már előttük fáradozott, és ők ennek az egyetlen, közös isteni műnek a folytonosságába kapcsolódnak be.
A történet végén a szamaritánusok rendkívüli hitvallást tesznek: előbb az asszony tanúsága alapján hisznek, aztán két nap tanítás után így szólnak: „Már nem a te beszédedért hiszünk, mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy valóban Ő a világ Üdvözítője.”
Az Üdvözítő cím az Ószövetségben Istené, a pogány világban különböző isteneké és a császáré volt; az evangélium azt hirdeti, hogy valójában Jézus Krisztus az, aki betölti mindezeket a vágyakat és várakozásokat.
A szamaritánus hagyomány szerint a Messiás nem csak Izrael, hanem az egész világ számára hozza el a kegyelem idejét. Így lesz az ő tanúságuk a János-evangélium egyik legszebb hitvallása: Jézus nem csupán egy nép tanítója, hanem az egész világ Üdvözítője. Ebben a történetben már benne rejlik mindaz, amit az Egyház később hirdet: nincsen se zsidó, se görög, se tiszta, se másodrendű nép az üdvösség szempontjából, mert az Atya olyan imádókat keres, akik a Lélekben és az Igazságban, Jézus Krisztusban találják meg Őt és tőle kapnak élő vizet, amely örök életre szökell bennük.
Ezt az evangéliumi részt Nagyböjt 3. vasárnapján olvassuk és mélyen beleilleszkedik nagyböjti gyakorlatunkba: hétről hétre egyre inkább megismerjük Jézust, aki élő vizet kínál nekünk. Meglep mindannyiunkat isteni erejével, hogy mi is egyre inkább közelebb kerüljünk Istenhez. Így minden hívő számára egyre inkább tisztázódik a nagyböjt során, ki az Isten, milyen arcát mutatja meg Jézusban és mi köze van mindennek a saját életükhöz, szomjúságukhoz, kereséseinkhez.
Dr. Németh István
