„Béke veletek! Ez a feltámadt Krisztus békéje, fegyvertelen és lefegyverző béke, alázatos és állhatatos béke. Istentől származik, attól az Istentől, aki mindnyájunkat feltétel nélkül szeret.” Ezek voltak az első mondatai XIV. Leó pápának megválasztásakor.
16. Aki a halálból feltámadott.
Amikor Leó pápa 2025. október 1-én, a szerdai általános kihallgatáson elhangzott beszédét olvastam, annyira magával ragadott, hogy azt gondoltam, hogy ennél a tized rózsafüzér elmélkedésénél ezt osztom meg. Azért is, hogy amikor a papokért és papi hivatásokért imádkozunk, akkor kérjük a feltámadt Urat, hogy ezt a lelkületet alakítsa ki bennük, hogy hitelesen tudják hitünk lényegét, a feltámadás üzenetét megélni és átadni a rájuk bízottaknak:
Hitünk középpontja és reményünk szíve közepe Krisztus feltámadásában gyökerezik. Ez a csodálatos tanúságtétel arról szól, hogy a szeretet egy súlyos vereség után is képes újra felállni, és továbbhaladni megállíthatatlan útján. Amikor mi talpra állunk egy mások által okozott trauma után, gyakran első reakciónk a harag, a vágy, hogy megfizessünk azért, amit elszenvedtünk. A feltámadt Jézus nem így reagál. Miután Jézus kiszabadult a halál birodalmából, nem vesz elégtételt. Nem hatalmi gesztusokkal tér vissza, hanem szelíden egy olyan szeretet örömét mutatja meg, amely nagyobb minden sebnél és erősebb minden árulásnál.
A feltámadt Jézus nem érzi szükségét annak, hogy hangsúlyozza vagy bizonygassa felsőbbrendűségét. Barátainak – a tanítványoknak – jelenik meg, és ezt a legnagyobb tapintattal teszi, anélkül, hogy erőltetné befogadóképességüket és ne adná meg az időt, amelyre szükségük van. Egyetlen vágya, hogy újra közösségben legyen velük, és segítse őket bűntudatuk leküzdésében. Ezt jól látjuk az utolsó vacsora termében, ahol az Úr megjelenik a félelmükben bezárkózott barátainak. Ez egy rendkívüli erőt árasztó pillanat: Jézus, miután leszállt a halál szakadékos mélységeibe, hogy kiszabadítsa az ott fogva tartottakat, belép azok zárt szobájába, akik a félelem bénultságában élnek, és egy olyan ajándékot visz, amelyet még remélni sem mert volna senki: a békét.
Köszöntése egyszerű, szinte hétköznapi: „Béke veletek!” (Jn 20,19). De ezt egy olyan szép gesztus kíséri, hogy szinte meghökkentő: Jézus megmutatja tanítványainak a kezét és oldalát kínszenvedésének jeleivel. Miért éppen azoknak mutatja meg a sebeket, akik abban a drámai órában megtagadták és elhagyták őt? Miért nem rejti el ezeket a fájdalmas jeleket, hogy elkerülhesse a szégyen sebének felszakítását? Mindazonáltal az evangélium azt mondja, hogy amikor meglátták az Urat, a tanítványok örvendeztek (vö. Jn 20,20). Ennek mély oka van: Jézus immár teljesen megbékélt mindazzal, amit elszenvedett. A harag árnyéka sincs benne. A sebek nem szemrehányásra szolgálnak, hanem arra, hogy megerősítsenek egy minden hűtlenségnél erősebb szeretetet. Annak bizonyítékai, hogy éppen akkor, amikor mi elbuktunk, Isten nem fordult el. Nem mondott le rólunk. Így az Úr mezítelenül és fegyvertelenül mutatkozik meg. Nem követel, nem zsarol. Szeretete nem aláz meg. Ez annak az embernek a békéje, aki szeretetből szenvedett, és most végre kijelentheti: megérte.
Mi viszont gyakran elrejtjük sebeinket, büszkeségből vagy attól való félelmünkben, hogy gyengének tűnünk. Azt mondjuk: „nem számít”, „már elmúlt”, de valójában nem békültünk meg az árulásokkal, amelyek megsebeztek bennünket. Néha inkább elrejtjük, hogy nehezen tudunk megbocsátani, nehogy sebezhetőnek tűnjünk, és újra szenvednünk kelljen. Jézus nem így tesz. Ő sebeit kínálja fel a megbocsátás zálogaként. És megmutatja, hogy a feltámadás nem a múlt eltörlése, hanem annak átalakítása az irgalomban való reménykedéssé.
Azután az Úr megismétli: „Béke veletek!” És hozzáteszi: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is benneteket” (Jn 20,21). E szavakkal az apostolokra olyan feladatot bíz, amely nem annyira hatalom, mint inkább felelősség: legyenek a kiengesztelődés eszközei a világban. Mintha azt mondaná: „Ki hirdethetné az Atya irgalmas arcát, ha nem ti, akik megtapasztaltátok a bukást és a megbocsátást?”
Jézus rájuk lehel, és megadja nekik a Szentlelket (Jn 20,22). Ez ugyanaz a Lélek, aki őt is támogatta az Atyának való engedelmességben és a keresztet is vállaló szeretetben. Attól a pillanattól kezdve az apostolok nem hallgathattak többé arról, amit láttak és hallottak: hogy Isten megbocsát, felemel, és újra bizalmat szavaz. Ez az Egyház küldetésének szíve közepe. Nem hatalomgyakorlás mások felett, hanem annak az örömnek a közvetítése, hogy szeretett bennünket éppen akkor, amikor nem érdemeltük meg. Ez az erő hozta létre és gyarapította a keresztény közösséget: olyan férfiakkal és nőkkel, akik felfedezték az életbe való visszatérés szépségét, hogy azt továbbadhassák másoknak.
Kedves testvéreim, mi is küldetést kaptunk! Nekünk is megmutatja az Úr a sebeit, és nekünk is azt mondja: Béke veletek! Ne féljetek megmutatni az irgalom által begyógyított sebeiteket! Ne féljetek közel lépni azokhoz, akik félelembe vagy bűntudatba zárkóztak! A Lélek lehelete tegyen minket is e békének és e minden vereségnél erősebb szeretetnek a tanúivá! – zárta elmélkedését a Szentatya.
Papok naponta a feltámadt Jézust szolgálják, hatalmát gyakorolják, bűnöket oldoznak fel és róla tanúskodnak életükkel. Látják, hogy Jézus sokak életében újból és újból feltámad. Ez öröm számukra. És inspirálja őket, hogy hirdessék testvéreiknek a feltámadt Jézust. Kérjük a Szentlelket, akit az apostolok húsvétvasárnap este megkaptak, hogy papjaink megmaradjanak küldetésükben gyengeségük ellenére. Úgy amint az apostolok a nagypénteki bukásuk után, a feltámadás estéjén a Lélekben megerősödtek, és Pünkösd után életük odaadásával tettek tanúságot a feltámadt Úrról.
Imádkozzunk Tapasztó János atyáért is, aki februárban hunyt el. Életét és szolgálatát Isten gondviselő szeretetére bízta. Nyerje el azt az életet, melyet 54 éven keresztül hittel és hűségesen hirdetett.
Zubály Lajos
napkori plébános
