Abban az időben:
Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”
Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
Mt 17,1-9
A színeváltozás története az evangéliumban nem pusztán egy látványos jelenet, hanem fordulópont Jézus nyilvános működésében. Közvetlenül előtte Péter kimondja a hitvallást: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, Jézus pedig azonnal hozzáteszi, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, elutasítják, megölik, de harmadnapra feltámad. A tanítványok számára ez a két valóság – dicsőség és szenvedés – nehezen fér össze. Éppen ebbe a belső feszültségbe világít bele a hegyi esemény: ugyanaz a Jézus, akit nemrég még a jeruzsálemi szenvedéstől próbáltak visszatartani, most ragyogó fényben, az Atya hangjának közepette mutatkozik meg előttük.
Nem véletlen, hogy mindez egy magas hegyen történik, és nem a tömeg jelenlétében, hanem csak három kiválasztott tanú – Péter, Jakab és János – társaságában. Ez a kép rögtön eszünkbe juttathatja Mózes sínai-hegyi találkozásait Istennel. Ott is egy kisebb kör emelkedik fel a hegyre, felhő borítja be a helyet, Isten dicsősége megjelenik, és hang hallatszik a felhőből. Máté evangéliuma talán tudatosan idézi fel ezeket a motívumokat, hogy az olvasó felismerje: Jézusban újra történik, sőt beteljesedik mindaz, amit Isten egykor Mózessel tett. Mégsem egyszerű ismétlésről van szó. A sínai jelenetben Mózes az, aki meghallja Isten szavát, aki a kinyilatkoztatás „fogadója”. A színeváltozásnál viszont Jézus maga a kinyilatkoztatás tárgya: az Atya róla beszél, a tanítványokhoz szólva. Nem Jézus hallja Istent a többiek nevében, hanem a tanítványok hallják Istent Jézusról. A színeváltozás így egyszerre mutatja Jézust új Mózesként, és egyszerre emeli is Mózes fölé.
Ugyanez a különbség látszik a fény leírásában. Mózes arcáról a Szentírás azt mondja, hogy az Úrral folytatott beszélgetés után ragyogott, mintegy visszaverve a látott dicsőséget. Jézus arcáról Máté azt írja, úgy ragyogott, mint a nap, ruhái pedig fehérek lettek, mint a fény. Nem valamiféle visszatükrözött fényről van szó, hanem arról a dicsőségről, amely Jézus lényegéhez tartozik, csak eddig a tanítványok szeme elől rejtve maradt. A hegyen egy pillanatra mintha lehullana a lepel: az, akit addig egyszerűen mesterként, tanítóként követtek, most valódi fényében áll előttük.
Jézus mellett két alak jelenik meg: Mózes és Illés. A keresztény hagyomány gyakran úgy magyarázta, hogy ők képviselik a Törvényt és a Prófétákat, vagyis az egész Ószövetséget. Ez igaz gondolat, de a szöveg arra is enged következtetni, hogy mindkettőjükhöz külön is fontos üzenet kapcsolódik. Mózes és Illés is hegyen találkoznak Istennel, mindketten szenvedést és elutasítást élnek át saját népük részéről, életük vége pedig titokzatos homályba vész. A zsidó hagyomány Illéshez különleges végidőbeli szerepet köt: eljön az Úr nagy és félelmetes napja előtt, hogy rendbe tegyen mindent. Mózeshez pedig az az ígéret kapcsolódik, hogy Isten egy hozzá hasonló prófétát támaszt, akire a népnek hallgatnia kell. Amikor Mózes és Illés Jézus mellett jelennek meg, mintegy azt jelzik: most érkezett el az a történelmi pillanat, amelyre ők egész életükkel előre mutattak. Az, amit a Törvény és a Próféták ígértek, Jézusban teljesedik be. A jelenet végén mégis eltűnnek. A tanítványok senkit sem láttak, csak Jézust. Ez egyszerű megfogalmazás, mégis sokatmondó. Nem azt jelenti, hogy Mózes és Illés értelmetlenné válnak, hanem azt, hogy Jézus után nem jön már új, magasabb tekintély. Ő nem egyszerűen valaki a nagyok sorában, hanem az, akire a nagyok mindannyian rámutattak. A hívő ember számára ebből következik, hogy a hit végső mércéje nem egy elvrendszer vagy erkölcsi szabályzat, hanem egy élő személy: Krisztus.
A jelenetet átszövi a fény és a felhő kettőssége. A ragyogás Jézus arcán és ruháin Isten közelségének, dicsőségének jele. A „fényes felhő”, amely beárnyékolja őket, szintén Isten jelenlétének szimbóluma. A pusztai vándorlás idején felhő vezette a népet, a szövetség sátrát felhő töltötte be, és ebből a felhőből szólt az Úr. A felhő egyszerre takarja el és jelzi Isten közelségét: azt fejezi ki, hogy Isten itt van, de sosem uralható le teljesen, sosem látható át maradéktalanul. A hívő tapasztalatban ez ma is így van. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, minden világos: imában, szentmisén, egy döntés után, mintha Isten fénye átjárna. És vannak időszakok, amikor inkább a felhőt érezzük: bizonytalanság, kétely, szenvedés borul ránk, s csak annyit tudunk, hogy Isten valahol jelen van, de nem látjuk tisztán. A színeváltozás arra tanít, hogy a fény és a felhő ugyanannak az Istennek a jelei. Nem csak akkor van jelen, amikor ragyog, hanem akkor is, amikor a hangját halljuk, de az arcát nem látjuk.
A hegyi jelenet csúcspontja a mennyei szó: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik: őt hallgassátok.” Ez a mondat sűríti magába az egész színeváltozás üzenetét. Egyszerre jelenti azt, hogy Jézus valóban Isten Fia, akinek a személyében maga Isten lép be a történelembe; egyszerre idézi Izajás szenvedő Szolgáját, akiben Isten gyönyörködik, de akinek útja a szenvedésen át vezet; és egyszerre veszi át Mózes ígéretét az eljövendő prófétáról, akire a népnek hallgatnia kell. A mennyei szó tehát már itt, a hegyen összekapcsolja a dicsőséget és a szenvedést. Az, akit Isten Fiaként megvallunk, nem a szenvedés fölött lebeg, hanem azon keresztül visz el a dicsőségre. Ugyanakkor világos parancs hangzik el: őt hallgassátok. Ez ma is a keresztény élet központi felhívása. Nem elég Jézust csodálni, tisztelni vagy szeretni. A tanítványi lét lényege az, hogy figyelünk a szavára, és engedelmesen követjük – különösen ott, ahol tanítása kellemetlen, ahol a kereszt hordozására hív.
Nem véletlen, hogy a tanítványok reakciója félelemmel teli. Amikor meghallják a hangot a felhőből, arcra borulnak, és nagyon megrémülnek. Az ember szembesülése Isten közvetlen szavával mindig megrendítő élmény. Mégis, pont ekkor jelenik meg a történet egyik leggyengédebb mozzanata. Jézus oda lép hozzájuk, megérinti őket, és azt mondja: Keljetek fel, és ne féljetek. Itt mintegy találkozik a ragyogó Krisztus és az ismerős, emberi arc, akivel együtt jártak Galilea poros útjain. A dicsőség nem riogatásra szolgál, hanem bátorításra.
Feltűnő Jézus parancsa is, amikor lefelé menet megtiltja nekik, hogy bárkinek beszéljenek a látottakról, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. Ezzel mintegy időzár alá helyezi az élményt. Amíg nem történt meg a kereszt és a feltámadás, a puszta fény-élmény félrevezető lenne. A tanítványok – és a nép – könnyen csupán a ragyogó, győztes Krisztust látnák benne, akitől politikai vagy látványos csodákat várhatnak, és nem értenék meg, hogy az ő messiási útja a szenvedésen keresztül vezet. Csak húsvét után, a föltámadt Úrral való találkozás fényében kapja meg a színeváltozás a maga teljes értelmét. Ekkor válik világossá, hogy a színeváltozás fénye és a húsvéti dicsőség ugyanannak a valóságnak két előíze.
Nagyböjt második vasárnapján az Egyház éppen ezért állítja elénk újra a színeváltozás evangéliumát: hogy emlékeztessen rá, miről szól valójában a hitünk és a vallásosságunk. Nem elsősorban rólunk, a mi teljesítményünkről, érzéseinkről, lelki programjainkról, hanem arról, hogy Krisztust szemléljük, akit az Atya megmutat, és akiről kimondja: ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok. Nagyböjtben sem mást teszünk, mint amit a három tanítvány a hegyen: hagyjuk, hogy az evangélium újra és újra Jézusra irányítsa tekintetünket, és engedjük, hogy az ő szava, élete, halála és feltámadása legyen az a hang, amely minden másnál nagyobb súllyal szól bele az életünkbe.
Dr. Németh István
