Balogh Johanna Klára, 11.b osztályos szentimrés tanuló, a katolikus Global Outreach (GO) program ösztöndíjasaként már 2025. augusztusa óta az Egyesült Államokban tartózkodik, átvéve a stafétát sok korábbi GO Szentimrés diáktól, ott végzi most az ottani 11. évfolyamot. A program célja, hogy a korábbi európai szocialista országokból egy évre lehetőséget adjanak fiataloknak egy amerikai katolikus iskolában tanulni, megismerve a katolikus családok és közösségek életét, és képezve magukat, hogy hazatérve „szolgáló vezetők” legyenek a „szeretet civilizációját” építve, Szent II. János Pál pápa látása szerint.
Johanna leveleiből idézünk:
„Egy kisebb városba kerültem, és bár az iskolában nincsenek túl sokan, ritka az olyan összetartás, mint ami itt van. Mindenki nagyon nyitott volt felém, és mindig volt hozzám pár kedves szavuk.
Az első sokkoló élményem az ajtókkal és csapokkal volt. Eleinte nem igazán sikerült használnom őket, de pár nap után belejöttem a gyakorlatba. Mindig szerettem új embereket megismerni és beszélgetni velük, de ez most hatványozottan igaz. Ahány ember, annyi történet, és itt rengeteg érdekességet hallok. Általánosságban az emberek nagyon közvetlenek, mély témákban is megnyílnak pár perc ismeretség után.
Mikor misén vagyok, az olyan, mint egy szelet otthon. Minden teljesen olyan, ahogyan megszokhattam, csak éppen másik nyelven, de ez nem zavar különösebben. Mindig libabőrös vagyok, amikor meghallok egy ismerős dallamot, és már amikor az ajtón belépek, nem érzem magam annyira elveszettnek. Mert igen, mostanság elég jól megismertem ezt az érzést.
Hogy milyen teljesen elveszni egy idegen helyen, idegen kultúrában, majd picit napról-napra megtalálni önmagunkat? Arra kaptam lehetőséget és kegyelmet, hogy mindezeket megéljem. A számos jót, de az érem másik oldalát is. Mikor egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben vagy ilyen távol az otthon biztonságától, különösen sok hitre és bizalomra van szükséged: ez egy hatalmas próbatétel.
Akár egy év is lehetne már, mióta itt vagyok, annyi dolog történt velem. Mikor elindultam otthonról, próbáltam mindenre felkészülni, de hamar rájöttem, hogy nem lehet. Mikor nagyon honvágyam van, az apró emlékekbe kapaszkodom, talán ezek hiányoznak a legjobban: hogy minden este apukám karoljon át imádkozás közben, vagy hogy valaki újra szívből és szeretettel öleljen meg. Hogy megint anya vállára hajthassam a fejem, ha valami baj van. Ilyenkor szoktam hittel Jézusba kapaszkodni, mert Ő és a Tőle, Benne kapott biztonság az egyetlen, ami állandónak tűnik az életemben jelenleg. A Biblia szavai és a kinyilatkoztatás üzenete nem változott. Szóval mikor szeretnék megállni vagy visszafordulni, arra gondolok, hogy ez egy utazás. Egy utazás Jézussal, önmagam felé. És mikor belépek a templomba, megint érzem a szerető, igaz ölelést még ha láthatatlan is. Ez erőt ad, hogy menjek, csináljam, ne adjam fel. Mert okkal vagyok itt és a cél tiszta. Mert a szükség megvan, már csak munkások kellenek. Mert együtt fel tudjuk építeni a szeretet civilizációját. Ezért vagyok itt, és ha valamiért, hát ezért megéri kitartani. […]
Részt vettem a March for Life-on (Menet az Életért – évente megrendezésre kerülő menet, a magzati élet védelméért), hatalmas élmény volt számomra. Megható volt látni, hogy mennyi ember képes kiállni egy jó célért, és megtapasztalni, hogyan működik az egyház egy magasabb szinten. A menet előtt egy abortuszklinika előtt imádkoztunk, ami mély nyomot hagyott bennem. Nők mentek be és jöttek ki, miközben mi, mintegy 300 fiatal, közösen imádkoztuk a rózsafüzért. Mi békével mentünk az élet védelméért, az emberek viszont lenézően és megvetően néztek ránk, kiabáltak, sőt tojást is dobtak felénk.
Mégis az maradt meg bennem leginkább, amikor egy hölgy elhagyta a klinikát, valószínűleg egy abortusz után. Hatalmas mosoly volt az arcán, és ez mélyen megdöbbentett. A szemében kerestem bármilyen jelet a gyásznak, de nem láttam benne semmit, csak közönyt. Úgy tűnt, őt egyáltalán nem hatotta meg, ami történt; számára ez csak egy nap volt a többi közül. Úgy érzem, idáig fajult a helyzet: sokak szemében az abortusz egyszerű megoldássá vált a többi között. Világszerte évente mintegy 70–75 millió abortusz történik, ami évtizedek alatt több milliárd meg nem született életet jelent. Számomra ezek mind elhalasztott lehetőségek, és úgy érzem, nem beszélünk róluk eleget. Csodálatos érzés volt több ezer emberrel együtt menetelni egy olyan világért, ahol, ha az élet a kérdés, a válasz minden körülmények között igen. Én egy olyan világban szeretnék élni, amely a szeretetre épül, nem a gyűlöletre. Hiszem, hogy együtt képesek vagyunk ezt megteremteni, hogy az unokáink egyszer majd hitetlenkedve kérdezzék: valóban megtörténhetett valaha, hogy magzatokat abortáltak? Hogy ne csak ne történhessen meg többé, hanem teljesen elképzelhetetlennek tűnjön.”
Johanna a Nyomorultak című musical iskolai előadásában is szerepelt, és amerikai osztálytársaival együtt vesz részt a sport tevékenységekben, kirándulásokon, közösségi programokon. Szerető családjának természetesen nagyon hiányzik, és várják haza, de örülnek, hogy leányuk egy ilyen, semmi mással nem helyettesíthető tapasztalatot szerez.
Osztálytársai, barátai, tanárai is szeretettel várják haza, előtte pedig várjuk a fotókat, és leveleket, emaileket.
Áldott Nagyböjtöt kívánva Johannának, befogadó családjának, iskolájának, amerikai egyházközségének és az ottani iskolalelkész és plébános atyáknak:
A Szent Imre Katolikus Gimnázium egész közössége
