Abban az időben:
A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van:
Angyalainak megparancsolta:
A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!”
Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.
(Mt 4,1-11)
Máté a megkeresztelkedés elbeszélése után azonnal Jézus pusztai megkísértését beszéli el. A Jordánnál elhangzott atyai szó („Ez az én szeretett Fiam”, 3,17) után most annak tartalma kerül bemutatásra: mit jelent igazán Isten Fiának lenni a gyakorlatban. A bevezető mondat döntő fontosságú: „Ekkor Jézust a Lélek a pusztába vitte, hogy megkísértse a sátán” (4,1). A kísértés itt kettős irányultságú: az ördög szándéka szerint elcsábítás a rosszra, ugyanakkor – amint a MTörv 8,2 háttere mutatja – Isten oldaláról próbatétel, amely feltárja mi van a szívben. Ebben a történetben leginkább ez kerül bemutatásra, hogy bemutassa Jézus fiúi szívében lévő igazi nagyságot.
A puszta földrajzi szempontból nincs pontosan meghatározva, ahogy Keresztelő János esetében sem (3,1). A Jordántól való eltávolodás olyan térségbe utal, ahol magány és élelemhiány feltételezhető. A negyven nap és negyven éj kifejezés igazán biblikus időmegjelölés: Máté ezzel elsősorban Izrael negyven éves vándorlására utal (MTörv 8,2–3), de a Mózesre (Kiv 24,18; MTörv 9,9) és Illésre (1Kir 19,8) vonatkozó hagyományok is a háttérben állnak. A böjt mibenléte (szándékos aszkézis vagy egyszerűen élelemhiány) nem tisztázott.
A történet formailag hármas szerkezetet mutat (bevezetés – három kísértés – zárás). A három jelenet térbeli emelkedést követ: a pusztát a szent város templomának magas pontja, végül egy igen magas hegy követi. Ez a fölfelé irányuló mozgás megfelel a kísértések tematikus fokozódásának is, amely Máténál a harmadik próbában éri el a tetőpontját, ahol a Sátán immár leplezetlenül, Isten imádásának feladását követeli.
Jézus válaszai mind a MTörv 6–8-ból származnak (8,3; 6,16; 6,13). E blokk a pusztai vándorlás értelmező összefoglalása Mózestől, amelyben Isten tudatos nevelő tevékenysége és Izrael próbára tétele áll a középpontban. Isten megpróbálta népét, „éheztette”, hogy megtanítsa: az élet végső forrása az ő szájából kijövő ige, s hogy Izraelnek nem szabad Istent megkísértenie, illetve más istenekhez pártolnia. A három idézet révén Máté világosan Jézust mint az Isten Fiát állítja abba a helyzetbe, amelyben egykor Isten fia, Izrael állt (vö. Kiv 4,22; MTörv 8,5): az új Fiú ugyanazokban a próbákban bizonyul engedelmesnek, amelyekben Izrael többször kudarcot vallott. Ez az evangéliumi rész már csak ezért is leginkább a fiúi engedelmesség próbájáról szól. Izrael, Isten népe nem tudott engedelmes Fiúként élni, Jézus Krisztus ezt meg tudja tenni. Az olvasó számára pedig egyből felmerül a kérdés: az Egyház, mint aki szorosan kapcsolódik a Fiúhoz: mit tesz?
Az első kísértésnél (4,3–4) a kísértő így szól: „Ha (azaz: mivel) Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek váljanak kenyérré!” Az „ha” egy feltételezett valóságot jelöl: a Sátán nem Jézus fiúságát kérdőjelezi meg, hanem ennek alkalmazását próbálja manipulálni. A Fiú helyzetéből következő jogos igényt fogalmaz meg: egy ilyen rangú személynek nem kellene éheznie, hiszen rendelkezésére áll a természetfölötti hatalom. Az utalás Izrael mannás-éhségéhez kapcsolódik (Kiv 16), ahol az éhség panaszhoz és bizalmatlansághoz vezetett. Jézus azonban a MTörv 8,3-mal válaszol: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” A kontextus szerint a pusztai éhség révén Izraelnek meg kellett tanulnia, hogy a fizikai táplálék nem abszolút elsődleges és hogy Isten idejében gondoskodik róla. Jézus ebből kiindulva a saját éhségét Isten akaratához köti, nem hajlandó magánhasználatra igénybe venni Fiú-hatalmát, mert ez Isten gondoskodásának megkérdőjelezését jelentené.
A második kísértésnél (4,5–7) a Sátán felviszi Jézust a szent városba, a templom egy magas pontjára. Az, hogy ez a templom melyik részét jelentette: bizonytalan (tetődísz, sarok, erkély), de a lényeg: olyan magasság, ahonnan a zuhanás biztos halált okozna.
A Sátán ezúttal Jézus saját módszerét veszi át: „Mert írva van…” – és idézi a 91. zsoltárt, amelyben Isten angyalainak védelméről olvasunk. Az idézet a görög nyelvű zsoltárszövegnek felel meg, rövidítve („minden utadban” elhagyva), ami értelmező szempontból is jelentős: az eredeti héber szövegben Isten védelme az engedelmes úton járóra vonatkozik, nem pedig az önkényesen teremtett veszélyhelyzetek kiprovokálására.
A második kísértés tehát abban áll, hogy a Fiú ellenőrizze Isten ígéretének megbízhatóságát, olyan helyzetet teremtve, amelyben Istennek kötelessége beavatkozni. Ezáltal mintegy uralom alá vonná Istent: a hit hatalmával kényszerítené cselekvésre. Jézus válasza a MTörv 6,16 idézése: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” A Második Törvénykönyv itt Massza (Kiv 17,1–7) történetére utal, ahol Izrael vízhiánya kérdőjellé vált: „Vajon köztünk van-e az Úr, vagy nincs?”, s ez Mózes értelmezése szerint Isten megkísértése volt. Ha Jézus leugrana, ugyanezt a cinikus magatartást ismételné meg: olyan bizonyítékot követelne, amely csak a már meglévő bizalmatlanság kifejeződése. Egy érdekes meglátás, hogy a szöveg nem beszél nézőkről, tömegről; a templomról való ugrás nem messiási önkinyilatkoztatás a nép felé, hanem tisztán Jézus és az Atya viszonyának kérdése.
A harmadik kísértésnél (4,8–10) a Sátán ismét felviszi Jézust, most egy igen magas hegyre, és „megmutatja neki a világ összes királyságát és azok dicsőségét”. A látkör minden királyságra kiterjed, ami túlmutat a Szentföldön, s jól illeszkedik ahhoz az újszövetségi képhez, amely a Sátánt mint „e világ istenét” (2Kor 4,4), „a világ urát” (Jn 12,31 stb.) ismeri: hatalma valós ugyan a jelen korban, de Isten végső szuverenitásának alárendelve. A Sátán ajánlata: „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” A kísértés itt már nem szofisztikált: nyílt felszólítás az első parancsolat megszegésére. A bűn a hogyanban lakozik: a jó célt Isten ellenségének imádása árán kívánja elérni. Figyelemre méltó, hogy itt már nem hangzik el az „Ha Isten Fia vagy”: a Fiú-azonosság összeegyeztethetetlen azzal, hogy valaki a Sátánnak hódoljon.
Jézus válasza most nemcsak idézet, hanem parancs is: „Távozz, Sátán!” – majd a MTörv 6,13 módosított idézete: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Máté érdekes módon a görög nyelvű ószövetségi rész szövegéhez képest két módosítást alkalmaz: a félni helyett imádnit hoz, hogy közvetlenül feleljen a Sátán igényére, és kifejezetten beiktatja az egyedül szót. A „Távozz, Sátán!” formula nemcsak a jelenet lezárását szolgálja, hanem későbbi visszhangot is kap (16,23), ahol Péter Jézus szenvedés-megjövendölését próbálja visszautasítani – azaz ismét alternatív „útvonalat” kínál a szenvedés és engedelmesség helyett.
A történet zárása (4,11) a Sátán visszavonulásáról („elhagyta őt”) és az angyalok szolgálatáról szól. Máté itt a márki hagyománnyal (Mk 1,13) kombinál: a szolgálni ige a kontextusban valószínűleg konkrét ellátást, tápláléknyújtást jelent. Ami az első kísértésben elutasításra került (a saját erőből szerzett kenyér, a Fiú-hatalom önérdekű alkalmazása), az itt – Istentől kiindulva – ajándékként mégis megérkezik. Érdemes észrevenni, hogy ezzel a Sátán által idézett 91. zsoltár ígérete is teljesül, de nem a Sátán által javasolt módon (Isten kikényszerített beavatkozásaként), hanem az Atya szabad döntéseként.
Az evangéliumi rész Máté szerkesztésében így a MTörv 6–8 szövegére alapozva Jézust egyszerre mutatja be mint az „Isten Fiát”, akinek frissen kijelentett fiúsága egyértelművé válik. Jézus egyben az „igazi Izrael” is, aki végig járja a pusztai próbatételek útját (éhség, Istennel szembeni bizalmatlanság kísértése, bálványimádás veszélye), de minden ponton engedelmes marad.
Ez az evangéliumi rész nagyböjt első vasárnapjának üzenetekén páratlanul bemutatja a nagyböjti feladatunkat. Jézus negyven napos pusztai élete bemutatja, hogy Isten Fiaként az engedelmesség és az Atyába vetett teljes bizalom útját járta, elutasítva az öncélú hatalom, a kételkedő kiprovokálás és az Istentől elszakító dicsőség kísértését. Ez a jézusi viselkedés mintául szolgál a mi negyven napos böjti időszakunkra. Arra hív minket, hogy mi, az Egyház tagjai, mint az „új Izrael”, mi is tegyünk tanúságot egyedül Istennek szóló imádatunkról és az Ő akaratára való teljes ráhagyatkozásunkról, megerősödve abban a hitben, hogy Ő gondoskodik rólunk, ahogy Fiáról is gondoskodott a próbák idején. A böjt végső soron annak az időszaka, hogy növekedjünk az Istenbe vetett bizalmunkban.
