„Boldog újévet” kívánok minden kedves testvéremnek, akik a Szent László Imaszövetség tagjaiként ebben az esztendőben folyatják az imádságot a papokért és papi hivatásokért. Az új év első napjának a szentjére, az Isten Anyára, a Boldogságos Szűz Máriára bízzuk továbbra is a paphiány gondjait.
Úgy is köszönthetjük egymást, hogy „Bízzuk Újra Életünket Krisztusra!” Bízzuk rá életünket, gondjainkat, keresztjeinket, hiszen Ő tudja mit jelent hordozni a keresztet és megmutatja a megoldást. Ebben a hónapban Szent II. János Pál pápa, 2000 nagypénteken, a Colosseumban végzett keresztútjának gondolatait vegyük mottónak: Határtalan szeretet. ,,Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ez az isteni igazság a kereszt által nyilvánult meg. Nem nyilvánulhatott volna meg másként? Talán igen. Isten mégis a keresztet választotta. Az Atya a keresztet választotta a Fia számára, és a Fiú vállára vette és vitte a Kálváriára, és feláldozta rajta az életét.
14. Akit érettünk a keresztet hordozta.
„Miután így csúfot űztek belőle, levették róla a köpenyt és saját ruháit adták rá. Azután elvezették, hogy keresztre feszítsék. Miközben kifelé vonultak, találkoztak egy Simon nevű cirenei emberrel. Kényszerítették, hogy vigye a keresztet. Eljutottak arra a helyre, melynek Golgota, vagyis Koponyahely a neve. Ott epével kevert bort adtak neki inni. De mikor megízlelte nem akarta meginni.” (Mt 27,31-34)
Mit jelent a hívő ember számára a kereszt? Jézus nagypénteken nem ünnepi körmeneti keresztet hordozott, és nem aranyozott ékszerként viselte a nyakában. Amit tett, az a véres valóság volt. Ez a „gyalázat fája”, hogy rajta megdicsőüljön. Ez lesz az a szent kereszt, amelyet évezredeken át tisztelnek. Ez az áldozati oltár, amelyen engesztelő áldozatát az Atyának bemutatja. A kínok, gyötrelmek és szenvedések fája, mely minden emberi szenvedésnek és áldozatnak szimbóluma. Jézus érettünk hordozta a keresztet. Vállalva a gúnyolódó tömeg szemeláttára az elesést és a felkelés embert próbáló küzdelmét, mellyel egyre közelebb jutunk célunkhoz. Példát adott nekünk és buzdít, hogy mi is vegyük fel keresztjeinket: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Mt 16,24). A szeretetből vállalt kereszthordozás érték lesz számunkra.
Kereszt alatt a testi és lelki szenvedést értjük. Jézus életében megkerülhetetlen volt a kereszt, a kereszthalála, de életének csúcsa a feltámadás. A mi életünkben is ott vannak a nagypéntekek. Jézus életéből tudjuk, hogy a keresztek után jön a feltámadás. Kereszthordozásunkban hasonlóvá válunk Krisztushoz, Vele együtt vagyunk a kereszten, és ha átöleljük azt, akkor már a kereszt visz minket tovább az úton. A keresztet éppen ezért nem elszenvedni kell, hanem Jézushoz hasonlóan átölelni.
A kereszt a látásmódunkat alakítja. Megtanuljuk a világot úgy nézni, ahogy Krisztus látta a keresztről, mert onnan minden másképp látszik. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy látszólag kilátástalan a helyzetünk, értelmetlennek tűnik a szenvedés. Talán feltesszük a kérdést, hogy miért velünk történik mindez? Felejtsük el azt a szót, hogy „miért!” Nincs válasz arra, miért nem akadályozta meg a keresztet Isten az életünkben. A „miértek” helyett azt a kérdést tegyük fel, hogy „hogyan” hordozzuk keresztjeinket? Amint Jézus, mi is hagyatkozzunk az Atyára.
Sokszor a keresztünk a saját sorsunk. Istennek a ránk vonatkozó terve is lehet kereszt. Az ember kiléphet a saját életéből, amikor nehéz elviselni a sorsát. Ilyenkor sokan menekülnek rossz és bűnös dolgokba: ital, kábítószer, vagy más élvezetekbe… Házasságot sorsközösségnek is mondjuk, amikor valaki közösségre lép valakinek a sorsával, mely az örömnek és boldogságok a forrása is lehet, de kereszthordozás is. Ha ekkor is kitart társa mellett, nyugodt lehet a szíve, mert teljesíti a legfőbb parancsot, Jézushoz hasonlóan szeret, aki nem önmagáért, hanem érettünk hordozta a keresztet. Sokszor elhangzik a hozzátartozóktól egy súlyos beteg halálakor: még ápolnám, mellette lennék. Embertársaink keresztútján válhatunk cirenei Simonná, akit kényszerítettek, hogy segítsen vinni Jézus keresztjét. De a keresztúti ájtatosságban imádkozzuk, hogy együttérzővé lett Jézussal a keresztúton. A hit kegyelmét megkapták fiai Sándor és Rúfusz, akiket megemlít Márk evangélista (15,21); és Pál apostol is a római levélben (16,13): „Köszöntsétek az Úr választottját Rúfuszt és anyját, aki nekem is az.” Mások keresztútján válhatunk Veronikává, aki a hagyomány szerint kendőjével letörölte Jézus véres arcát a keresztúton és rajta maradt Jézus arcképe.
Amikor Jézus kereszthordozásáról elmélkedünk ebben a tized rózsafüzérben, kérjük Isten segítségét papjaink számára, akik szintén hordoznak kereszteket, mint minden ember. Hordozzák a saját keresztjüket, de az egyes emberek és egyházközségeik keresztjei is ott van sokszor a vállukon, melyeket nem látunk és nem tapasztalunk. Ezek a kereszthordozások őket is próbára teszik. Próbára teszik a saját és mások sikertelenségeikor, a betegágynál, tragédiák alkalmával, temetéseken… És jól van ez, hogy próbatételt állnak ki ilyenkor. Mert aki csak a saját keresztjével foglalkozik, de másoké mellett nem akar jelen lenni, esetleg segíteni hordozni, az nem igazán tudja Jézust képviselni és átadni másoknak. Szükségük van a papoknak a kereszthordozásaikban a hívek imáira, hogy ha el is esnek, felkelve és tovább folytassák útjukat a maguk és mások megszentelésére.
Leó pápa január 6-án, Vízkereszt ünnepén bezárja a Jubileumi Szentévet. Sok kegyelmet kaptunk ebben az időszakban, adjunk hálát ezért. Örülök annak, hogy ebben a kegyelmi időszakban adhattam támpontokat a Szent László Imaszövetség tagjainak hónapról hónapra a rózsafüzér tizedeihez. A Szentév befejező hónapjában arról a tizedről elmélkedünk, hogy Jézus értetünk hordozta a keresztet. A Szentév lezárul, és életünk tovább folytatódik, melyben kereszthordozási időszak is lesz. De a kereszt után történik a feltámadás, a megoldás. Ez pedig reményt ad számunkra. A Jubileumi Szentév mottójában megerősödtem minden tized rózsafüzérnél, hogy mi valójában „a remény zarándokai” vagyunk. Maradjon meg a reményünk végső célunkban, az örök életben, mely sokszor kereszthordozó élet. Soha ne feledjük: Jézus mindig mellettünk van!
Zubály Lajos
napkori plébános
