Az evangéliumok kiemelt hangsúllyal beszélnek Krisztus fájdalmának titkairól. Ez a szeretet kinyilatkoztatásának a csúcsa és itt van üdvösségünk forrása. A fájdalmas rózsafüzér kiemeli a passió néhány mozzanatát, és az imádkozó lelki szemét ráirányítja és segíti, hogy átélje azokat. Az elmélkedés a Getszemáni kertben kezdődik, ahol Krisztus egy különösen szorongató órát él át az Atya akaratának elfogadásában, ami ellen a test gyöngesége a lázadás kísértését szenvedi. Krisztus itt magára veszi az emberiség összes bűne mellé az emberiség minden kísértését, hogy elmondhassa minden ember nevében az Atyának: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te” (Lk 22,42). Ezzel az „igen”-jével helyrehozta az ősszülők Édenkert-beli „nem”-jét. (Részlet Szent II. János Pál pápa ROSARIUM VIRGINIS MARIAE apostoli leveléből.)
11. Aki érettünk vérrel verítékezett.
Jézus kiment és szokása szerint az Olajfák hegyére tartott. Tanítványai követték.Mikor odaért, így szólt hozzájuk: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.”Aztán mintegy kőhajításnyira tovább ment és térdre borulva így imádkozott:„Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.”Akkor megjelent egy angyal a mennyből és megerősítette.Majd halálfélelem vett erőt rajta és még állhatatosabban imádkozott. Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre.Aztán abbahagyta imádságát és tanítványaihoz ment, de a szomorúságtól kimerülten, alva találta őket.„Mit alusztok? – szólt rájuk, keljetek föl és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Lk 22,39-46)
Jézus vívódásában két akarat feszültségéről, drámai küzdelméről van szó: az egyik a természetes emberi akarat, amely irtózik a szenvedéstől és szorong a halál előtt; a másik a Fiú akarata, amely szerető engedelmességgel teljesen átadja magát az Atya akaratának, hogy halála által Isten neve megdicsőüljön. Jézusnak a félelmének több oka is volt, közte a magányosság tudta, annak ellenére, hogy keresztútján voltak, akik részvéttel voltak mellette. Tudta, hogy szenvedését neki kell átélni, és mint minden embernek egyedül kell befejeznie életét, még akkor is, ha keresztje alatt ott állt édesanyja, a szeretet tanítvány János apostol és még néhányan. Ez a magányosság elkezdődött az Olajfák hegyén, annak ellenére, hogy tanítványai kőhajításnyira voltak mellette, és elfogatásakor a tanítványai elfutottak mellőle.
Amikor ebben a hónapban Jézus vérrel verítékezéséről elmélkedünk, melyben a magány érzése is benne volt, kérjük az Urat, hogy erősítse meg papjainkat a magány óráiban, és legyünk olyanok számukra, akik kimutatják, hogy szükségünk van rájuk. Nemcsak a papi szolgálataikban, hanem akkor is, amikor a mindennapi ember életét élik: amikor este becsukják a plébánia ajtaját a napi teendők után, az utcán megismerni őket, egy terített asztalhoz meghívni őket, az élet bármely dolgairól beszélgetni velük… Ilyenkor is érezzék, hogy ők a híveké. Papi magánynak nem a papi nőtlenség a fő oka, hanem sokszor az, hogy érzik-e, hogy a hívek magukénak fogadták-e? Az egyházközösségtől is függ, hogy mennyire magányosak a papok. Ahol közönyös emberek vannak, ott biztosan magányosak lesznek.
Papoktól tökéletességet várnak, pedig nem azok. Megdöbbentő volt számomra 2025. júliusában egy tragikusan meghalt fiatal, 35 éves olasz pap halála, melyről a következőket írták: Minden gallér mögött egy ember áll (hús és vér), aki elfárad, magányosnak érzi magát, kétségekkel küzd, és néha csendben sír. Igen, a papok felszenteltek, de nem mentesek a depressziótól, a kiégéstől vagy a traumától. Nem angyalok a reverendában. Emberek. Ez a mai tragédia az, hogy amikor a papok küzdenek, sokan csendben szenvednek. Miért? Mert a társadalom (még az egyházon belül is) gyakran bünteti a sebezhetőséget. Az emberek azt mondják: „Hogy lehetsz fáradt?” „Pap vagy, imádkozz keményebben.” „Nincs családod, milyen stressz ér?” Ez a tökéletességre nehezedő nyomás elszigeteli a papokat. Attól félnek, hogy megítélik őket, ha beismerik, hogy gyengék. Oly sokan mosolyognak az oltárnál, és rejtett sebeket hordoznak a sötétben. De ne feledjük, hogy maga Krisztus is sírt. Gyötrelmet érzett a Getsemáni kertben. Akik ma szeretik az Egyházat, azoknak meg kell tanulniuk szeretni a pásztoraikat is. Nem idealizálni őket, hanem igazán közel lenni hozzájuk. Kedvességgel, tisztelettel, ugyanazzal az irgalmassággal, amit tőlük elvárunk. Nekik is szükségük van időnként megmentésre.
A papi magány egyik következménye, hogy vannak, akik a hivatásukat elhagyják. Az Egyház nem hagyja el őket, hanem értük is imádkozik. Mi is tegyük ezt a Szentségimádási könyv szavaival: „Mindenható, irgalmas Atyánk! Tekints könyörül szemmel azokra a szolgáidra, akik a papi hivatást elhagyták. Ne nézd vétkeiket, csak egyszülött Fiad, az örök Főpap képmását bennük, melyet a szentségi jegy erejében eltörölhetetlenül hordoznak… Úr Jézus Krisztus! Szentséges Szívednek arra a gyötrelmére, melyet az Olajfák hegyén méltatlan papjaid láttán szenvedtél, ne engedd, hogy egy is veszendőbe menjen azok közül, akiket magad helyett küldtél… Szentlélek Úristen! A hivatásukat méltatlanul betöltő, vagy a hivatásukat elhagyott papokat senki ki ne gúnyolja, senki el ne ítélje, hanem alázattal és imádsággal kísérjük és segítsük őket. Támassz sok hűséges, engesztelő lelket, akik az Egyház családjának helyes egyensúlyát fenntartják. Add, hogy én is közéjük tartozzak.”
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: hogyan bánunk a papjainkkal? Vajon annyira támogatjuk őket, amennyire ítéljük is őket? Megköszönjük-e nekik, vagy tudatjuk-e velük, hogy szeretjük őket? Egy egyszerű kedves szó, egy mosoly vagy egy pillanatnyi igazi kapcsolódás mindent jelenthet. Mert a magány legrosszabb fajtája nem az egyedüllét, hanem az, amikor láthatatlannak érzik magukat, még akkor is, ha emberek veszik körül őket. Nem szánalomra van szükségük, hanem igazságra, imára, szeretetre, közösségre. Mert ők is „a remény zarándokai” a rájuk bízottakkal együtt a végső célunkhoz, az örök életbe.
Lisieux-i Szent Teréz, akinek liturgikus emléknapján kezdjük imádkozni október hónapban ezt a tized rózsafüzért, egyszer megjegyezte, hogy a Sátán azt reméli, hogy egy pap kudarcot vall a kötelességeiben. Azt akarja, hogy imádkozzunk azért, hogy minden pap legyőzze a Sátán csapdáit és lelki támadásait.
Lisieux-i Szent Teréz imája a papokért:
Jézus, Örök Főpap!
Tartsd meg papjaidat legszentebb Szíved oltalmában, ahol senki sem árthat nekik.
Őrizd meg kezüket és ajkukat, melyekkel naponta érintik Szent Testedet és Véredet.
Őrizd meg tisztán és minden földi érdektől mentesen szívüket, melyeket dicsőséges papságod magasztos pecsétje ékesít.
Növeld bennük az irántad való szeretetet és hűséget, mentsd meg őket a világ gonosz hatásaitól.
A kenyér és bor átváltoztatásának hatalmával együtt add nekik a lelkeket átváltoztató erőt is.
Áldd meg munkájukat bő terméssel, és ajándékozd nekik egykor az örök élet koronáját. Ámen.
Zubály Lajos
napkori plébános
