Szentírási részek
Olvasmány: ApCsel 5,12-16 – A hívők – férfiak és nők – egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz.
Szentlecke: Jel 1,9-11a. 12-13. 17-19 – Ne félj! Én vagyok… Meghaltam, s lám mégis élek, örökké…
Evangélium: Jn 20,19-31 – Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket…
Kedves Testvérek!
Az isteni irgalmasság vasárnapján az evangéliumban úgy mutatkozik meg Isten irgalmas szeretete, hogy a feltámadt Jézus maga erősíti meg tanítványainak lassan bontakozó feltámadáshitét.
Az olvasmányban a Jézus által küldött apostolok, az ő nevében cselekedve ébresztenek hitet sokakban, miközben a saját feltámadáshitük is erősödik, megtapasztalva Mesterük jelenlétét és erejét küldetésük teljesítése közben.
A szentlecke pedig János apostol látomásával a mennyei dicsőségben neki bemutatkozó Jézus által erősíti feltámadáshitünket.
Nézzük ebben a sorrendben a három szentírási részt:
Az evangélium eseménye a cönákulumban (az utolsó vacsora termében, ahol együtt vannak a tanítványok) történik. A zsidóktól való félelmükben ide bezárkózó tanítványokhoz lép be a feltámadt Úr. Miután a szokásos zsidó köszöntéssel belép, igazolja magát. Megmutatja nekik a szegek és a lándzsa ejtette sebeket, kezén és oldalán. A tanítványokat öröm tölti el, és megkapják a Szentlelket, vele a bűnbocsátó, az Isten irgalmas szeretetét közlő hatalmat. Hogy Tamás apostol miért nem volt ott ekkor, azt nem tudjuk, de nyolc nap múlva, azaz ma, húsvét második vasárnapján ő is ott van, amikor Jézus újra eljön, és neki nemcsak megmutatja, hanem érintésre is felkínálja sebeit. Tamás éppen ettől tette függővé a Mester feltámadáshírének elfogadását. Ezzel Jézus nemcsak Tamásban ébresztett hitet, hanem a többiek hitét, sőt, – ha a Szentlélek működésére figyelve vagyunk jelen, akkor – a mi feltámadáshitünket is megerősítette, és ha vannak olyanok köztünk, akik Tamáshoz hasonlóan kételkednek, azoknak Jézus most is kész megmutatni, érintésre felkínálni sebeit az ő Egyházán, és Egyháza tagjainak életében. Testvérek! Itt egy nagy, emberi erőnket, képességeinket messze meghaladó feladattal szembesülünk. Jézus minket is úgy küld, ahogyan őt küldte hozzánk az Atya, azt várja, hogy úgy engedelmeskedjünk neki, ahogyan ő engedelmeskedett az Atyának, hogy készek legyünk az Atya irgalmas szeretetének bemutatásáért az életünk odaadására, az ő sebeinek tapinthatóvá tételére rajtunk, az ő titokzatos testének tagjain. Ehhez adja erőforrásul a Szentlelket.
Az olvasmány bemutatta nekünk, hogy ez a küldetés a Szentlélekkel együttműködve teljesíthető. A tanítványok nem egyénieskedve, egymással rivalizálva, hanem egy emberként cselekedve vonzottak sokakat az Úrhoz. Közben a saját feltámadáshitük is egyre erősödik és mélyül, megtapasztalva azt, hogy a csodákat és jeleket az Úr műveli általuk.
A szentleckében pedig a mennyei dicsőségből kapott megerősítést a feltámadáshitünk János apostol látomása által. A megdicsőült Úr mondja neki: „Meghaltam, s lám mégis élek, örökké.” János apostolnak ezt kell leírnia, és az örök dicsőségre kell irányítania a figyelmünket, mert annak részesei, várományosai lettünk Jézus feltámadása által. 2025.04.27. Fodor András
