„Hit nélkül kemény mesterség lenne a mienk, de a hittel minden megváltozik” – Jelenits tanár úr emlékére 

Október 15-én végső nyughelyére kísérték Jelenits István piarista szerzetest, pedagógust, lelkipásztort, teológust, a magyar oktatás meghatározó alakját Budapesten, a Fiumei úti sírkertben. Az alábbi írással Jelenits tanár úrra emlékezik Havas Lászlóné, a debreceni Szent László Plébánia munkatársa.

Jelenits István piarista szerzetes atya a debreceni Szent László Domonkos Plébánia vendége volt 1993. május 1-jén, plébánosunk, Mészáros Domonkos OP atya meghívására az elsőszombati lelkinapok egyikén. Az ünnepi napnak megfelelően Jelenits atya először munkás Szent Józsefről elmélkedett, majd a piarista hivatás kettős, lelkipásztori és tanítói voltáról beszélve megemlítette többek között, hogy rendjüknek kevés szentje van, mivel ők mindig is kint éltek a világban, és egyes szülők vagy diákok könnyen tudtak nem tetsző véleményükkel előhozakodni. 

A lelkinap befejeztével az a nagy öröm ért engem és Becze Zsuzsanna kis barátnőmet, aki akkor tanítóképzős főiskolás és hitoktatóképzős diák volt. A templomból kijövet, hazafelé tartva utolért bennünket Jelenits atya, akivel így tudtunk beszélgetni. Elmeséltem neki, hogy korábban a franciaországi Vichy város melletti Thuret faluban jártam a Szent Bénilde-templom búcsúján. A templom névadója a falu szülötte, a Keresztény Iskolatestvérek szerzetesközösség tagja volt. Ez a közösség is szerénységben, egyszerűségben, szeretettel végezte és végzi tanítói és lelkipásztori kötelességét. Elmondtam azt is, hogy a falu búcsúi kínálatai között egy szép fohászt találtam az ünnepelt szenthez, és ezt hazahoztam.  

Az emlékezetes május 1-i találkozáskor megígérem Jelenits atyának, hogy elküldöm neki a fohászt. Ám Zsuzsanna már vette is elő kis zsolozsmás könyvét, s kezdte olvasni az oda beírt imát. Ezt hallva, Jelenits atya elővett egy féltenyérni üres papírt és egy Rotring ceruzát, s parányi betűivel elkezdte lejegyezni, miközben haladtunk a villamosmegálló felé, bár én kérleltem, hogy üljünk le a közeli padra. Ő ezt nem akarta, hanem írta tovább, menet közben, nagy szerényen a sorokat. Ma is őrizzük lelkünkben az atya egyre növekvő helyeslését, örömét, lelkesedését, amint a fohászt lejegyezte. Íme, most megosztom e rendkívüli találkozás emlékét.  

A fohászt templomunkban is ismerik, szeptemberben, iskolakezdéskor mindig elővesszük, melyet ez alkalommal szeretettel ajánlunk megfontolásra minden pedagógusnak és szülőnek is.  

„Szent Bénilde, a te eszméd szerint szeretnénk az ifjúságot tanítani! 

Taníts minket erősnek lenni durvaság nélkül, 
igazságosnak lenni kivételezés nélkül, 
lélekben fiatalnak lenni naivitás nélkül, 
jónak lenni engedékenység nélkül, 
őszintének lenni szétszórtság nélkül, 
ébernek lenni gyanúsítgatás nélkül, 
szelídnek lenni mesterkéltség nélkül, 
kegyesnek lenni kérkedés nélkül, 
apostoli lelkületűnek lenni tapintatlanság nélkül, 
kereszténynek lenni anélkül, hogy elvárnánk az 
emberek tiszteletét, 
nevelőnek lenni, és Isten szíve szerint 
hűségesen végezve mindennapi munkánkat. 
Ámen.” 

Thuret falu szülötte, Szent Bénilde, születési nevén Pierre Romançon (1805–1862) a De la Salle Szent János alapította Keresztény Iskolatestvérek szerzetesközösség tagja volt (Frères des Écoles chrétiennes), és élete végéig Franciaország több településén tanított, hitoktató volt, beteglátogató, és mindezt szegénységben és sokszor ellenséges környezetben tette. Fent maradt egy gondolata: „Hit nélkül kemény mesterség lenne a mienk, de a hittel minden megváltozik.” Boldoggá avatásakor (1948) XII. Pius pápa így jellemezte: „A mindennapi dolgokat nem mindennapi módon cselekedte.” VI. Pál pápa avatta szentté 1967-ben. 

Havas Lászlóné, Debrecen, Szent László Plébánia

Fotó: Magyar Kurír
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye