Jelenits István piarista szerzetes életének 92. évében visszaadta lelkét a Teremtőjének.
Az országszerte ismert szerzetes atya mély, ma is időszerű gondolatait mi sem feledjük itt, Debrecenben. Jelenits atyát a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye „Esti beszélgetések” című közéleti vitafórumának egyik vendégeként köszönthettük körünkben – évekkel ezelőtt –, amelyen az iskolai nevelés történetén keresztül mutatta be, hogyan folyt a jövő nemzedékének nemzeti öntudatra, hazaszeretetre nevelése.
Jelenits István atyára emlékezve néhány gondolatát idézzük az előadásából.
„Isten akaratából születtünk magyarnak. Ő akarja, hogy igaz fiai legyünk a hazának; magunkénak érezzük múltját, sorsát, hivatását; örüljünk nagyságának; nekünk is fájjanak sebei, megpróbáltatásai; ő akarja, hogy szeressünk, éljünk, küzdjünk és dolgozzunk érte.
Az első idők kolostorai, vagy a püspökségeken papnövendékeket tanító iskolák nem tömegeket fogadtak. Az 1600-as évektől a természettudományok fejlődésével gyorsabbá vált a szellemi élet fejlődése, ekkor vált szükségessé, hogy a család oktatásra átadja a gyermekeit az iskoláknak. A piaristák 1642-ben telepedtek le a felvidéken és a nehéz körülmények között élő szegények tanítására vállalkoztak.
Az iskolákat a városok pénzelték, cserébe új értelmiségi, művelt réteget vártak. Ez már hazaszeretet, mert felelősségtudatra is nevelt, hogy ne csak a saját boldogulásukra használják a megszerzett tudást, hanem annak a közösségnek a szolgálatában legyenek, amely kitaníttatta őket. Számukra ez volt a haza. A katolikus ember kötelességének érezte, hogy felebarátja szolgálatába álljon, ami azt is jelenti, hogy igyekszik olyan közéletet teremteni, ahol nem jutnak koldusbotra az emberek.
A nemzeti érzést nem kellett tanítani, azt abban az időben önkéntelenül vette át a fiatal nemzedék. Amikor arról beszéltünk, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, akkor a felebarát a másik magyart, a családot jelentette.
Egy nép identitástudatát erősítette a történelemtanítás. Akkoriban, mint tantárgy nem szerepelt az oktatásban. A papi gimnáziumokban a latin nyelven nemcsak ókori szerzőkről olvashattak, hanem magyar történelmi témákról is. Katona József kecskeméti piarista diák Bánk Bán történetével latin órán találkozott. Onnan kapott ihletet, hogy megírja ezt a drámát, amiben a hazaszeretet is megnyilatkozik.
A katolikus iskolákban megalakult diákszínpadon olyan darabokkal nevelték a diákokat, szülőket, lakosságot, amelyekben a megsértett, a jogaiért küzdő nemzet problémái is kifejeződtek.
A XX. század elején a diákok számára készült imakönyvet a gyerekek kezébe adták, abból a nemzeti ünnepeken közösen imádkoztak. A hazaszeretetnek egy érdekes módja, hogy megtanítjuk őket imádkozni a hazáért, annak állapotáért, sorsának a jobbra fordulásáért, vezetőiért.
Az újkorban a XX. század a magyarság életében sok megpróbáltatást, változást hozott. Trianon különös megrázkódtatása volt a magyar nemzettudatnak. A keresztény iskoláknak abban kellene segíteni, hogy a gyerekeket egy valóságos hazaszeretetre neveljék, ami nem vész el az indulatokban.
Ha a nemzetiségi gondolatnak olyan értelmezést nem tudunk adni, amely mások jogos érzékenységét nem sérti, akkor a nemzeti eszme valóságos elemi csapássá ébred. A keresztény nemzettudat törekvése kell, hogy legyen a másik nép tiszteletére, szeretetére nevelés. Sokszor érdekből szítanak ellentéteket köztünk.
A hazaszeretet nem kurjongatásból áll, hanem mély meggondolásból. Nemcsak azért kell vigyázni a szavunkra, hogy másokat ne sértsünk, hanem azért is, hogy magunkat ne mámorosítsuk. A kivezető út nem a globalizáció, és egy coca-cola világ, hanem a kereszténység, amely mély gondolkodásra, az árnyalatoknak a megbecsülésére és a tiszteletére készteti az embert.”
Forrás és fotó: dnyem.hu – archívum (Esti beszélgetések, 2009)
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
