A polgári egyházközség a város szívében található Kálváriadomb Szűz Mária tiszteletére felszentelt kápolnájának 255. évfordulóját ünnepelte szeptember 15-én. A búcsú a Fájdalmas Szűzanya (szeptember 15.) és a Szent Kereszt felmagasztalása (szeptember 14.) ünnepéhez kapcsolódott. A búcsúi szentmise főcelebránsa és szónoka Alpek Gergely budapest-terézvárosi újmisés káplán atya volt, amelynek végén újmisés áldásban is részesítette az ünneplő közösséget.
Az esős időjárás miatt a szentmisét a kis kápolnában ünnepelték.
A Kálváriadomb történetéről szóló írást ITT olvashatjuk.
Az imádságos ünnepi alkalom Papp László polgári plébános vezetésével Mária-köszöntő énekes áhítattal kezdődött a templomban, majd napközi imaórát imádkoztak, orgonán közreműködött Máté Gábor turai egyházzenész. Ezt követően indult el a körmenet a templomból a 255 éves Kálvária-kápolnához, ahol megtartották a búcsúi szentmisét.
A Kálvária búcsú előkészületi munkálataiba a város önkormányzata is bekapcsolódott, tereprendezéssel, festéssel segítették az egyházközséget, hogy minél méltóbb környezetben ünnepelhessenek.
A búcsúi szentmisén Jézus bemutatása a templomban (ld. Lk 2,21-38) evangéliumi szakasz hangzott el. Alpek Gergely atya bevezető gondolataiban arról beszélt, hogy ez a szentírási rész egy örömteli ünnepről szól, ahol mindenki jól érzi magát, de az ott elhangzott szavak hatására az öröm helyébe szomorúság lépett, amely egészen Mária szívéig hatolt.
„Vannak olyan titkok, jövendölések, amelyeket egy életen keresztül hordoznunk kell teherként, nehézségként, és nem derülhetnek ki addig, amíg meg nem történnek. Mária titkot, jövendölést kapott: »A te lelkedet is tőr járja át« (Lk 2,35), és ez az egész életére meghatározó volt.
A fájdalmas Anya képe nem éppen a legvonzóbb. Igyekszünk elkerülni a fájdalmakat, nem akarunk szenvedni, azt szeretnénk, ha a halálunk is könnyű lenne, ezért vannak, akik az eutanáziát választják, mert az könnyebbnek és jobbnak tűnik.
Amikor Mária meghallja az életét érintő legsúlyosabb szavakat, és a kereszt alatt a fájdalom tüze az egész lényét átjárja úgy, hogy sem szólni, sem cselekedni nem tudott, akkor nem tiltakozik, hanem egyszerűen áll és hallgat. Ez a compassio, vagyis az együtt szenvedés állapota.
Mária ebben a pillanatban egy olyan szenvedést él át, ami nem a sajátja, hanem Szent Fiáé, de mégis benne ég ebben a szenvedésben. Ebben a fájdalomban ez a mélységes tett a legkifejezőbb” – fogalmazott Gergely atya és hozzátette, valamennyien jajgatunk még az apró-cseprő gondjaink, a kényelemérzet megszűnése miatt is. Lehet, hogy valódi fájdalomra lenne szüksége a ma emberének ebben az érzelemmentes világban, hogy valamit érezne, érné egy igazi inger, amely megtöri és változást hoz az életében.
„A szenvedésnek van értelme, haszna. Néha szükség van arra, hogy az ember belül összetörjön és fájdalmában potyogjanak a könnyei, de félünk a valódi fájdalmak felvállalásától.
Mária példát adott a szenvedés helyes megélésére: a szenvedésben Krisztushoz kapcsolódjunk, vele azonosuljunk, eggyé váljunk. Így lehet értelme a betegségnek, szenvedésnek, fájdalomnak.”
Gergely atya az egyén szenvedése mellett kitekintett a közösséget, az egyház egészét érintő fájdalmas sebekre is, ezeket együtt kell hordoznunk. Sokszor az egyházat érik olyan csapások, melyek jobban fájnak, mint a fizikai sérülések. Szidnak, rágalmaznak, megbélyegeznek bennünket, holott nem tehetünk róla.
A sebeknek felszínre kell törni a gyógyulás érdekében, a fájdalomról beszélni kell a megnyugvás érdekében, a fájdalmas botrányoknak ki kell tudódni a tisztulás érdekében, és ezt nem lehet végigcsinálni úgy, hogy ne fájjon” – tárta a jelenlévők elé a szónok a lelki sérülések gyógyulásának az útját.
Majd az újmisés atya Mária hét fájdalmára mutatott. Az egyház hagyománya szerint
Mária szívét hét tőr járja át. Ez egy nagyon mély szimbólum, hiszen a fájdalom teljessége, beteljesülése mutatkozik meg a keresztre feszítés pillanatában.
Jézus a világ minden bűnéért, a mi bűneinkért is szenved, és az anyja, Mária teljesen bevonódik ebbe a fájdalomba. Számunkra is ez legyen az iránymutatás. Ne vegyük le a keresztről a tekintetünket, a krisztusi szenvedést az együtt szenvedést, a compassiót válasszuk.
Nekünk nem a világ fájdalmát kell elviselni, mint ahogy Jézusnak, Máriának, és nem menekülhetünk el minden elől. Gergely atya példaként megemlítette a végstádiumban lévő betegek fájdalmaik enyhítésére alkalmazott választási lehetőséget, a fájdalomcsillapítók használatát, amellyel együtt jár az ítélőképesség elveszítése, de van, akit a nagy fájdalmai elviselésére mesterséges kómában tartanak. A tavaly elhunyt Cserháti Ferenc segédpüspök inkább választotta a fájdalmas utat, sem mint elveszítse az ítélőképességét. Számára az volt a fontos, hogy amíg lehet, éljen, tudjon gondolkodni, beszélgessen, mert
az élet mindennél fontosabb, és a fájdalmainkkal együtt ki kell használni minden pillanatot. Nincs más, minthogy végsőkig kitartsunk, küzdjünk, ahogyan Mária tette.
„Ezek a hosszan tartó küzdelmek sokszor az élet legmélyebb kérdéseit hozzák föl az emberben. Ilyenkor kezdünk Isten ellen szólni, életünk értéktelennek, értelmetlennek tűnik. Ha ilyen helyzetben kihagyjuk Istent, akkor valóban pokoli kínokat élünk meg. Éppen ekkor kell közeledni hozzá. A fájdalmas Szűzanya vigasztal, bátorít és enyhíti sebeinket. Ő az, aki a mélyből fel tud húzni bennünket, hiszen ő az élet legmélyebb pontján volt.
A Fájdalmas Anya képe legtöbbször megtörtséget, a semmi állapotát fejezi ki. De mégsem gyöngeséget, hanem inkább gyöngédséget, együtt érző tekintetet, gyöngéd, könnyű finom kezeket látunk, és szinte érzékelhető a megsebzett szív. Erről az érzésről Reményik Sándor így ír az Úgy fáj már minden… című versében:
»Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn…«
Érzékelhettük már mi is ezt, amikor minden nagyon fáj, eltölt bennünket a nincs tovább érzése. De valljuk be, nem állhatunk örökké a kereszt alatt. Szabadulni akarunk ettől és ehhez meg kell találnunk az utat, a kapaszkodókat, keressük az élet értelmét, amelyet a szenvedésben is megtalálhatunk. Ilyenkor a figyelmünket nem a lélektelen kesergésre, az értelmetlen világi dolgokra – ezotériára, reikire, spirituális gyógyításokra, stb. fordítsuk, hanem vessük bizalmunkat az egyetlen igazi gyógyítóba, Istenbe.
Ő ad értelmet a szenvedésnek, életünk minden napjának. Szenvedéseinkkel, felajánlásainkkal lelkeket menthetünk és világíthatunk az üdvösség felé.
A szenvedésben lennie kell reménynek, hogy a fájdalom, a szenvedés elmúlik.
»De néha egy-egy halk szó simogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a múltat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.«
A nehézségek, szomorúságok után ez az érzés tölt el bennünket. A fájdalom helyébe újra az öröm tér, és már nemcsak a keresztet látjuk, hanem azon túl a kaput, a mennyországot, a feltámadást, ahol a fájdalmas anya már nem sír, hanem pontosan érzi, hogy azért volt a fájdalom, hogy felváltsa az örök öröm.
Amikor nehéz, akkor ez lebegjen a szemünk előtt, hogy a fájdalmunk egyszer elmúlik és betölt az örök öröm.
Segítsen bennünket ezen az úton a fájdalmas Anyánk, égi Királynőnk!” – zárta elmélkedését Alpek Gergely budapest-terézvárosi újmisés káplán atya.
Kovács Ágnes
Fotó: Papp Ágoston
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye