Nagyon fontos a jelenlét. Szeretnék minél több időt tölteni a diákok között, és ha szükségük van rám, beszélgetni szeretnének velem, legyek elérhető, megszólítható – fogalmazott Máté Péter atya, akit Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök 2024. augusztus 1-jei hatállyal felmentett segédlelkészi beosztásából a kisvárdai Szent Péter és Szent Pál Apostolok Plébánián, és kinevezte káplánnak a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Főplébániára, és a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnázium, Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Kollégium, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola, valamint a Nyíregyházi Egyetem lelkészévé.
Péter atya életében így nagy változás következett be. Bekapcsolódik Nyíregyháza pasztorális életébe, lelkésze egy közel ezerfős katolikus köznevelési intézménynek, valamint a nyíregyházi egyetemi lelkészségnek. Péter atya az idei nyáron még szabadságra sem ment, nem vesztegette az idejét, minél hamarabb szeretne beilleszkedni, bekapcsolódni az új feladatkörébe és terveket készíteni.
Az iskolalelkész, mint a Szent Imre intézmény egykori diákja, az alma materbe tér vissza. Nincs ezzel egyedül, a hazatérés az iskola nagy családjába több ottani pedagógus életének is része.
Péter atyával a Magyarok Nagyasszonya Főplébánián beszélgettünk terveiről, elképzeléseiről.
– Péter atya, hogy érzed magad Nyíregyházán?
– Köszönöm, jól! Ismerkedek mindennel és mindenkivel. Részt vettem a plébániai hittanos gyermekek nyári táborában, és most szabadságra sem mentem el, igyekszem minden időt arra fordítani, hogy minél hamarabb otthon érezzem magam, így kihasználom az ezt segítő lehetőségeket, beszélgetéseket. Négy évig szolgáltam a kisvárdai egyházközségben, ott már tudtam, hogy bizonyos kérdésekkel kit keressek, az ismerkedés most újrakezdődik, de nagyon pozitívak az eddigi tapasztalatok, mindenki segítőkész. Nem egyszerű otthagyni a régi barátokat, kollégákat, de az élet ilyen, haladni, menni kell előre, a megszerzett tapasztalatokat kamatoztatni, gazdagítani kell mások szolgálatában Isten dicsőségére.
A nyíregyházi plébániai közösségben jó a hangulat a közös étkezések alatt is, Gábor atya nagyon segítőkész, együtt gondolkodunk azon, hogyan oldjuk meg a jósavárosi egyházközség ellátásának feladatait.
– Ez új kihívást jelent a Magyarok Nagyasszonya Főplébánián, hiszen ez év augusztusától a Szent Imre Egyházközséget oldallagosan látja el.
– A Szent Imre Egyházközség életében ez nem új dolog. Nagy Csaba atya itteni szolgálata alatt először káplánként járt ki a főplébániáról Nyíregyháza-Jósavárosra, majd annak plébániai kormányzója lett és önálló közösségként működött. Most ismét a korábbihoz hasonló megoldás született. Igyekszünk megtartani az ott kialakult és jól működő gyümölcsöző hagyományokat, programokat, és segítjük a közösséget.
– Az egyházközség legfiatalabb papjaként elsődleges feladatod az ifjúságpasztoráció lesz?
– Gábor atya a bérmálkozó és az ifjúsági csoport vezetésével bízott meg, és vár rám az iskolalelkészi szolgálat, amelynek keretén belül sok feladatot el tudok majd látni a Szent Imre Plébánián is, többek között én fogom bemutatni a vasárnap 11 órakor kezdődő szentmiséket, a nagytemplomban pedig a vasárnap esti szentmiséket. Közben dolgozunk az éves terven, menetrenden.
– Milyen feladatok várnak rád iskolalelkészként?
– Lelkigyakorlatok, rendezvények, kötetlen programok szervezése, heti 12 hittanóra, a 9. osztályosok lelkigyakorlatának vezetése, osztálymisék bemutatása, a hétköznapokra eső ünnepeken szentmisék bemutatás, stb. Az eddigi fix programokat továbbviszem, a többi pedig menet közben kialakul. Kollégiumi estéken is szeretnék részt venni, amelyről még diákkori emlékeim is vannak.
– Megosztanál velünk egy-két kolis emlékedet?
– Leginkább a közös programokat emelném ki, azokat az élményeket, amelyek megtörték a szürke hétköznapokat. Közös focimeccs nézések, színházi előadások látogatása, szalonnasütések, foci és más sporttevékenységek, illetve azok a barátságok, amelyek ott kötődtek, és mind a mai napig megvannak. Négy éven keresztül megosztottuk egymással az életünket, örömeinket, bánatunkat.
– A Szent Imre köznevelési intézménybe sokan visszatérnek tanítani. Mint szentimrés öregdiáknak mit jelent számodra visszatérni ide vezetőként?
– Nagyon örülök a lehetőségnek, úgy érzem, mintha hazaérkeznék. Azért ez egy kihívás is, mert nem könnyű feladatot bízott rám a főpásztor, de lelkesedéssel kezdek neki, öröm van bennem.
Kisvárdán gyakran segédkeztem Bákonyi János ottani iskolalelkész mellett, beleláttam a feladatába, sok mindenbe bekapcsolódhattam. Tehát van egy minimális tapasztalatom, legalábbis rálátásom erre a szolgálatra. Viszont itt már a felelősség is az enyém lesz.
Éppen tíz éve fejeztem be a középiskolát, az épp elég idő arra, hogy teljesen új helyzetekkel, más generációval, más kihívásokkal találkozzak. Viszont a Szent Imre intézmény vezetőségének majdnem minden tagja és több pedagógusa szentimrés diák volt. Tamás Éva igazgatónő, a három igazgatóhelyettesből kettő, a gazdasági vezető és Csordás Gábor plébános is szentimrések voltak. Ennek nagyon örülök, mert persze más években tanultunk a gimnáziumban, de az iskola szellemiségét együtt tudjuk továbbvinni.
Mennyire különleges és meghatározó az, ha egy iskola kineveli magának a pedagógusai nagy részét!
– A gyorsan változó digitális világ egy teljesen új generációt hoz magával. Hogyan lehet igazán napra kész a fiatalokkal foglalkozó lelkipásztor?
– Ez a generáció nagyon gyorsan változik. Évente más a trend, nem könnyű lépést tartani velük. Úgy gondolom,
nekünk, iskolalelkészeknek a legfontosabb feladatunk, hogy a fiatalokat Istenhez vezessük.
A fegyelmezés, a tanítás a pedagógusok dolga. A szentmiséken, lelki programokon a Jóistent kell bemutatnunk.
– Milyennek látod a mostani fiatal generációt?
– A Covid járvány óta tapasztalható egy digitális bezárkózás. A fiatalok mélyen érzik ennek a hátrányát, negatív hatásait, és nagy igényük van arra, hogy nyissanak a másik felé. Nagyon erős hatással van rájuk a média, különösen a Facebook, Instagram, TikTok, YouTube, stb. Ez a szleng szóhasználatban, viselkedésben, gondolkodásban, életviteli stílusukban is megjelenik, és rossz irányba befolyásolhatja őket. Fontos, hogy megtanítsuk ezeknek a platformoknak is a helyes használatát.
– Ki lehet őket csalogatni a zárt világukból?
– Nehezen. Láttam pl. fiatalokat, akik együtt kerékpároztak, és amikor megálltak pihenni, nem kezdtek el beszélgetni egymással, hanem elővették a telefonjaikat. A mi időnkben ez nem így volt. Ha együtt töltöttünk időt a társainkkal, barátainkkal akkor egymással foglalkoztunk, beszélgettünk. Most is igyekszünk ezt megtartani. Ma az ember a digitális világban él. Ez nehézség a pedagógusoknak is.
– Az idei tanévtől érvényes új rendelet szerint a diákok kötelesek leadni a mobiltelefonjaikat, amíg az iskolában vannak.
– Nehezen viselik ezt a diákok, sok dologgal nem értenek egyet. Nem rossz ez a generáció, csak más. Sok dologban jobbak, többet tudnak, mint mi, felkészültebbek, de van, amiben nehezebb velük szót érteni.
Továbbá nagy kihívás az embernek, hogy folyamatosan, szinte bármikor elérhető. Ez jó, de átok is egyben. Természetesen elvonja a figyelmet a tanulástól, amikor annak van az ideje.
Ez a gyorsaság már nem emberi. Ha kapok egy „levelet”, üzenetet, arra azonnal válaszolok, és elindul a levelezgetés, míg néhány évvel ezelőtt egy hetet is várni kellett egy postai levélváltásra, mára ez lecsökkent 10 másodpercre.
– A digitális világ sok mindent is háttérbe szorít, pl. az emberi érzéseket. A fiatalok gyakran arról panaszkodnak, hogy nincsenek szeretve, magányosak, mert otthon a családban már mindenki a telefonjával foglalkozik.
– Sokat szoktam beszélni a szeretetről. Jézus legfontosabb parancsa a szeretetparancs, ki is mondja, hogy ez a legnagyobb a parancsok közül.
A legfontosabb kulcs mindenre a szeretet. Szeretetteljes meghallgatással, odafigyeléssel mindent el lehet érni.
Otthon valóban magányosak a gyerekek, ott is folyamatos zaj, ingerek veszik őket körül. Pedig nagyon fontos lenne a csend megtapasztalása legalább otthon, de ma az ember nem tud csöndben lenni. Találkoztam egy ismerősömmel, aki a beszélgetésünk közben kérte, hogy bekapcsolhassa a televíziót, mert zavarta a beszélgetés alatti csönd.
– Ez kihívás az iskolalelkésznek, mert „Mindig csendben szól hozzád az Úr”.
– A csend és benne az imádság egy olyan sziget, lehetőség, amelybe az Isten kihív.
Az imádság menedék, élmény, kivesz a zajból, a rohanásból, belevisz a csendbe, és ad egyfajta oázist.
Ezt az oázist kell nekik megmutatni. Nagy hatással van a fiatalokra ennek megtapasztalása.
Sokat köszönhetek a kisvárdai szentlászlós diákoknak, megtapasztaltam velük a meghallgatás élményét, amely nekem is különleges volt, igyekeztem őket teljes odafigyeléssel hallgatni. A legnagyobb, amit elértem, hogy egyik alkalommal az egész csoportom meggyónt. Beszéltem nekik a gyónásról, bátorítottam őket, és voltak, akik már évek óta nem járultak szentgyónáshoz, és most gyóntak, ez óriási élmény volt mindannyiunknak.
Amit fontosnak tartok megvalósítani, az a jelenlét. Minél több időt szeretnék eltölteni a diákok között, jelen lenni a kisebb programokon is. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak velük, köztük legyek, ott legyek, ha kellek, ha szükségük van rám. Érezzék, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint ők, és tudják azt, hogy mi, papok nem vagyunk marslakók.
A fiatalok lássák azt, hogy a hibáim, bűneim, gyengeségeim ellenére én is szeretnék szent lenni, és Isten mindannyiunknak adott küldetést. Ugyanakkor nagy kihívás megtalálni annak egyensúlyát, hogy bár közel kerülök hozzájuk, a barátjuk szeretnék lenni, de a lelkészük is vagyok. Ez nem könnyű. Fontos, hogy érezzék, bízhatnak bennem.
Igyekszem lépést tartani a trendekkel, hogy ott legyek velük a digitális világban is, mert szeretnek róla beszélgetni, megkérdezik a véleményemet, és nem mondhatom, hogy nem ismerem, vagy nem érdekel, vagy éppen értéktelennek tartom.
– Bármennyire is uralják a fiatalok életét a digitális eszközök, közösségi felületek, nem elégíti, tölti ki az életüket, ürességet éreznek, és tovább keresnek, kezdenek nyitottakká válni az értékekre.
– Ezeket a platformokat csak „fájdalomcsillapításra” használják, nem tölti ki az életüket, nem csillapítja a szeretetéhségüket, a figyelemhiányt sem szünteti meg. Tudniuk kell, hogy van valaki, aki szereti őket, gondjukat viseli.
A barátaimtól, ismerőseimtől tudom, hogy többféle „fájdalomcsillapítót” használtak, de semmi nem tette őket boldoggá, azt csak a keresztény közösségben találták meg.
– Az egyetemi lelkészségi feladat mindig is nehezen körülhatárolható volt. Városonként, egyetemként is mások a kihívások.
– Az egyetemi lelkészség egy külön műfajt képvisel. Nehéz az egyetemistákat kísérni, mert jó esetben csak 2-5 évig tanulnak itt, és utána már nem tartoznak a közösséghez, ezért nehéz figyelemmel kísérni az életüket. Nyíregyházán sok a levelezős hallgató, ők általában csak hétvégén vannak a városban. De többen tömbösítik az óráikat, heti 1-2 napot töltenek az egyetemen és utána hazautaznak.
Az a terv, hogy az egyetemmel felvesszük a kapcsolatot, és együttműködve találunk megoldást. Elsősorban azt szeretnénk, ha az egyetemisták tudnák, hogy van ilyen lehetőség, és szeretnénk csoportot létrehozni, katekézist tartani számukra.
Minden kor, minden helyzet, intézmény más-más kihívás elé állítja az egyházat, és újra és újra rá kell találni a megoldásokra. Mindig a jelenlegi helyzet a „legnehezebb”, de ez a legfontosabb kell hogy legyen, és abból próbáljuk kihozni a legtöbbet.
Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
