A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia felterjesztését követően a Szentszék dr. Törő András atyát, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye papját, esperes, plébániai kormányzót nevezte ki a római Pápai Magyar Egyházi Intézet rektorává a most kezdődő hatéves ciklusra. Törő András atya 2024 augusztusától látja el új hivatalát.
Törő András atyával beszélgettünk a hivatásáról, tapasztalatairól és arról, hogyan készül az új megbízatására.
– A mi szívünket is megörvendeztette a hír a debreceni püspöki székházban, és a meghatódásig nagy büszkeség töltött el bennünket. András atya, hogyan fogadtad a kinevezésedet, mi van most a szívedben?
– Megtisztelő, hogy ezzel a feladattal megbízott a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. Meglepett a döntésük, és mindeközben vegyes érzések voltak bennem. Egyszerre gondoltam arra, hogy itt kell hagynom a debreceni Megtestesülés Plébánia közösségét, ahol 2024 augusztusáig szolgáltam, ugyanakkor éreztem az örömét annak a megelőlegezett bizalomnak, amelyet a konferencia részéről kaptam.
Igyekszem a Jóisten segítségével a legjobb tudásom szerint végezni az új feladataimat, és törekszem majd arra, hogy azt a tapasztalatot, tudást beletegyem az új szolgálatba, amit az eddigiekben megszereztem.
Minden szolgálat egyfajta dinamikus valóság, amelyben folyamatosak a változások, mindenkinek mással kell megküzdenie. Nincsenek egyforma szerepek és ciklusok, mert mindenki máshogyan formálja a rábízottakat. Magamon kívül sem többet, sem kevesebbet nem tudok adni, így vagyok egész, a jó és kevésbé jó tulajdonságaimmal. Abban hiszek, hogy jelen kell lenni az adott pillanatban. Nincsenek előre megírt forgatókönyvek. Azt kell tennünk, ami aktuálisan a kötelességünk. Nem lesz jobb helyzet, mindig abból kell kihozni a legjobbat, ami éppen van. Fontos, hogy mindig meg tudjunk érkezni a jelen valóságába. Rómában sem vendég szeretnék lenni, hanem teljes szívvel és odaadással végezni a feladataimat, mert akkor leszek a leghatékonyabb, és a rám bízottakról is így tudok majd igazán gondoskodni.
Nagy ajándék volt az Istentől, hogy mindenhol szerettem lenni: a tanulmányaim során a váci, az egri szemináriumban, Rómában, Nyíregyházán, a főplébánián, Debrecenben, a püspöki hivatalban, a szakkollégiumban és a Megtestesülés Plébánián. Mindenhol nagyon sok jó emberrel találkoztam. Annak örülök, hogy a Pápai Magyar Egyházi Intézetben is csapatban fogunk dolgozni, nem egyszemélyes feladat vár rám. A közösségi munka nagyon fontos számomra, amelynek gyümölcsözőségét most is napról napra megtapasztalom.
– A rektori kinevezés egy mérföldkövet jelent számodra, egyházmegyés lelkipásztori szolgálatból hirtelen a diplomáciai életben találod magad. Mit jelent ez?
– 2010-2015 között Rómában éltem a Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum (Német–Magyar Kollégium) növendékeként, illetve a Pontificia Università Gregoriana (Pápai Gergely Egyetem) hallgatójaként alapképzésen, majd a licenciátust is itt szereztem meg. Ennek köszönhetően a világegyházzal való találkozás élményében már volt részem. A Német–Magyar Kollégiumban a különböző nemzetiségű hallgatókkal együtt sokrétű tapasztalatot szereztünk, és igazán színes volt az egyetem világa. Ez ugyan sokszor hozott akár konfliktusokat is, de nagyon fontos volt azt megértenünk, hogy
ugyanaz a Jézus szólított meg bennünket, és ugyanazt az evangéliumot hirdetjük.
Ez a sokszínűség az apostolok körében is tapasztalható volt. Ők is különböző vérmérsékletű, stílusú, egyéniségű emberek voltak. Az ő közös életük sem volt konfliktusoktól mentes. Nem krízis az, ha vannak nehézségek, hiszen Isten hívott meg mindannyiunkat.
Nagy élmény volt diákként Rómában élni, és hiszem azt, hogy ezúttal is tovább fogok gazdagodni, és én is tudok majd adni ennek a nagyközösségnek. Látnunk kell azt, hogy ugyanolyan formában vagyunk beszolgáltatói, mint élvezői a nagy egyháznak. Az ember folyamatosan formálódik, minden közösség hozzáad az alapértékeinkhez, tulajdonságainkhoz, ez a diplomáciai életnek is a különleges valósága.
– A római tapasztalataid, majd egyházmegyénkben püspöki titkári, püspöki irodaigazgatói, szakkollégiumi igazgatói, országos és debreceni egyetemi lelkészség referensi és egyéb feladataid fontos állomások voltak az utadon. Az intézet rektoraként milyen további feladatok várnak rád?
A kinevezés több feladatot is magában foglal. Az első és legfontosabb feladat a Pápai Magyar Intézet vezetése. A PMI-ben felszentelt papok, egyházi személyek továbbképzése, tudományos fokozataik megszerzése folyik, illetve tanulmányi házként is működik. A legkiemelkedőbb egyházi egyetemek Rómában vannak. Egyházi közösségünk és a hitünk tudományának is a fellegvára Róma. A PMI biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy az ott tanulmányaikat folytató papok, egyházi személyek zavartalanul folytassák a tanulmányaikat, és megélhessék a közösség élményének ajándékait. A PMI rektora egyben a Püspöki Konferencia római ágense (ügyvivője), valamint Magyarország szentszéki nagykövetségének egyházi tanácsosa. Az elmúlt években tovább bővült ez a feladatkör. Jelenleg a rektor tölti be az Olaszországban működő magyar katolikus egyházi közösségek főlelkészi feladatát, és részt vállal a Szent István Alapítvány munkájában is. Sokrétű a feladat, és mindegyik más-más jellegű.
– A kitüntetett feladattal való megbízatás egy egyházmegyei szolgálat lezárását is jelenti. 2023 augusztusától megélhetted az egyházközségi lelkipásztorkodás örömeit is. A Debreceni Megtestesülés Plébániát, illetve a plébániához tartozó debrecen-józsai Szent György egyházközséget vezetted. Tíz hónap alatt két virágzó egyházközség boldog vezetője voltál, két óvoda lelki vezetőjeként közel kerültél a legkisebbekhez is, de az idős korosztály élete is szívügyed lett. Mindenki otthonra talált a plébánián. Az egyházközségek munkatársakkal mögéd álltak, számítottak a szolgálatodra. Ezt az örömteli változást a hívek természetszerűen az elszakadás szomorúságával élik meg. András atya, mi van most a szívedben?
– Békét kötöttem. Egy nagyon jó helyről megyek el, ahol sok-sok élményt, barátokat szereztem. Ebben a szolgálatban engedelmességet fogadtunk, és eddig nem csalódtam azokban a helyzetekben, amelyekre a Jóisten meghívott. Számomra az is meglepetés volt, hogy püspöki titkár lettem, és igazán jó volt a hivatalban töltött nyolc év, minden kihívásával együtt, majd rendkívüli módon élveztem az elmúlt egy évig tartó aktív lelkipásztorkodást a plébánián. Egyébként 2015 óta része vagyok a Megtestesülés Plébánia egyházközségi életének, kezdetben a szerdai szentmisék és az ifjúsági csoport, majd a vasárnap esti szentmisék ajándékaként ismerkedtem meg a közösséggel, s egy éve plébániai kormányzóként szolgálok.
Nyitott vagyok tehát a rám váró feladatokra.
Ez az Isten ügye, az ő egyháza, ugyanezt az egyházat fogom szolgálni több száz kilométerrel arrébb is, csupán más feladatkörben.
Alapvetően a feladatunk az, ami a közelmúlt vasárnapjain – a Szentháromság vasárnapja, a Mennybemenetel ünnepe – alapüzeneteként hangzott el, hogy: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mt 16,15).
Az nagy kísértés bennem is, hogy az ember szeret maga körül földi mennyországot építeni a közösségében, a környezetében, és úgy érzem, itt most kialakult egy paradicsomi állapot. De eszembe jut Szabó Magda Für Elise című regényében a veszteségek kapcsán írt gondolata, amely arról szól, hogy az életünkben sok „előhalál” van, és ha ebben jól benne vagyunk, ezeket jól kezeljük, akkor mire az út végéhez érünk, a halálnak már szinte nincs is mit elvennie tőlünk. „Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta.”
Ezt én most egy kicsit megélem.
Az életemben több, előre nem látható változás, fordulópont történt, ami arra mutatott, hogy ne a saját erőmben, hanem Istenben bízzak.
A közelmúltban készült el az egyetemi lelkészségi szoba a Debreceni Egyetemen, amit az egyházmegyék szolgálatára bocsátottak, ezért is évek óta küzdöttünk. Elkészült a Megtestesülés Plébánia teljes, és a templom részleges felújítása is. Az egyháznak így vagyunk a tagjai, szolgák vagyunk, hiszen: „arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk neked”. Nem mi vagyunk a fővállalkozók ebben az ügyben.
Azzal a hittel, reménnyel hagytam itt a plébániát, és kezdtem meg az új feladatot, hogy az Úrnak ezzel is szándéka, terve van. A közösségtől is így köszöntem el, szándékosan nem búcsúztam, hanem hála van a szívemben, hogy megkaptuk egymást erre az időszakra.
A hívek is Isten által vannak jó kezekben, nem emberek biztosítják számukra az üdvösséget, sem a lélek nyugalmát. Ebben mi, emberek csupán eszközök vagyunk.
– Tulajdonképpen egész Debrecent is itt hagyod, hiszen egy városi szervezetnek, a Debreceni Karitatív Testületnek voltál az elnöke több mint egy évig, megismerve egy civil feladatkört is.
– Megtisztelő feladat volt a város részéről ez a megbízatás, amelynek számos emberi kapcsolatot és örömteli élményt köszönhetek. A munkám során olyan emberekkel is találkoztam, akik nem egyház közeliek, de látták, hogy az egyház nemcsak beszél a karitatív feladatokról, hanem tevőlegesen is részt vesz azokban. Mindenkinek van egyfajta hite, mindenkiben van valamilyen Isten iránti vágy, és sok esetben egyes emberek csak azért harcolnak az egyház ellen, mert nem találkoztak még autentikusan Istennel. Ezek a kereső emberek láthatták és tapasztalhatták a testület tiszta, átlátható, becsületes működését, amelyre a város is törekszik, és amely sokat hozzáad az egyházról alkotott pozitív képhez.
Lehet úgy beszélni Istenről, hogy nem kell feltétlenül kimondani a nevét. Az alapértékekről, az emberről, a jóságáról, emberségről tudunk közösen beszélni, ahonnan már csak egy lépés az Isten valósága.
A testületben megélt időszak számomra ennek a folyamatnak is az eszköze volt.
Debrecen Város Ciklusértékelő rendezvényén a Debreceni Karitatív Testület elnökeként tekintettem rá az elmúlt időszakra, ahol fontosnak tartottam, hogy megosszam a következő gondolatot, amely számomra is összefoglalja, hogy mit jelent a közös karitatív munka: „A testület tevékenységén keresztül lehetőség van arra, hogy ne csak számokat lássuk, hanem az adott területen működő szervezetek észrevegyék, meglássák a nevek mögötti személyeket, sorsokat. A testület működése továbbá lehetőség, hogy a fizikai segítségnyújtáson túl kapcsolat alakuljon ki azzal az emberrel, aki József Attila szavai szerint: «nem csak por, hanem por és istenpor». Az ember többre hivatottságának a felismerése nem engedheti meg, hogy bárkit is az út szélén hagyjunk, leselejtezzünk sajátos emberi kategóriák szerint.”
– Milyen muníciót viszel magaddal az egyházmegyénkből, szülőfaludból, Geszterédről?
– Az emberekkel való kapcsolataimat, mindazokat, akiket a szívemben őrzök, akiktől sokat kaptam, és magát a várost is, mert hiszen már nemcsak geszterédi, de debreceni is vagyok. Debrecennek van egy nagyon erős közösségi szemlélete, amelyben megtapasztaltam a közös munka gyümölcsözőségét, azt, hogy számíthatunk egymásra. Ezeket a mozzanatokat mind magammal viszem, valamint tovább hordozom a szívemben a megújulásra való nyitottságot is, és az alázatot, amelyre életem változásai, fordulópontjai tanítottak.
Rátekintve a jelenre, talán azt mondanám, hogy összességében saját magamat viszem, azt, aki lettem, akivé formálódtam az évek alatt Isten gondviselő kezei alatt.
Tudni kell előrelépni! A Lélek valóban éltet, és ebben mindig több van, valami új. A szolgálatom során gyakran elmondtam már, hogy
ha Istennek más nevet kellene adni, akkor a legtalálóbb megszólítás az lehetne, hogy „Tovább”.
Ezt a gondolatot most nagyon elevenen megélem, és ez arra ösztönöz, hogy meríteni tudjak az Istenre való ráhagyatkozás csodájából.
Hálával tekintek az itt eltöltött kilenc évre, és bárhogyan alakul az élet, Debrecen kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Hálával, valamint nyitottsággal indultam és érkeztem meg Rómába, hogy folytassam azt a szolgálatot, amire az Isten hívott meg az Egyházában.
Szöveg: Kovács Ágnes – Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Fotó: Miskolczi János, Kovács Ágnes
