A fatimai engesztelő imaest-sorozat 31 éves hagyományra tekint vissza Mándokon. Az évforduló megünneplésére Bodnár Imre mándoki plébános meghívta a környező települések lelkipásztorait is, hogy közösen köszöntsék a Szűzanyát. Az ünnepi szentmisét dr. Krakomperger Zoltán általános helynök mutatta be, a szentmise szónoka pedig Heidelsperger István püspöki helynök volt.
A fatimai Mária-kegyszobor másolatát 1947-ben készítették el, azóta ez a vándorszobor többször is körbejárta a világot. A volt szocialista országokba 1994-ben jutott el először, hazánkba – még ebben az évben – mintegy százhúsz magyar gyermek kíséretében érkezett Seregély István (1931-2018), akkori egri érsek atya vezetésével a Malév egy külön gépével. A vándorszobrot 1994. június 11-i megérkezésétől október 13-ig sok magyar településre elvitték, köztük Mándokra is.
A mándoki Urunk Mennybemenetele-templomban minden hónap 12. napján szentmisét mutatnak a fatimai jelenések emlékére.
„A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” Heidelsperger István atya az elhangzott evangéliumi szakasz (ld. Mk 6,1-6) alapján megfogalmazott gondolataiban arról beszélt, hogy Jézust nem fogadták szívesen Názáretben, előítéleteik voltak vele szemben. „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére?” – kérdezgették. Nekünk vannak-e előítéleteink embertársainkkal szemben?
Jézus örömmel ment haza, hogy együtt legyen övéivel, barátai, rokonai körében az atyai házban, de súlyos, kritikus megjegyzéseket tapasztalt. Talán azért fogadták így őt, mert ő élére állította a dolgokat: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.”
István atya saját és korunk tapasztalatáról is beszélt, hogy amikor a kortárs próféták, papok hazatérnek szülőfalujukba, nem biztos, hogy őket elutasítják.
Milyen kapcsolatban vagyunk az atyai házzal? Mit jelent nekünk az otthon, a hazatérés gyermekkorunk templomába? Vannak-e még ott barátaink, rokonaink, ismerőseink, akik jól ismernek bennünket? Tudunk-e velük beszélgetni, van egymás számára mondanivalónk? Ki tudjuk-e nyitni a szívünket egymás előtt, és merünk-e beszélni, gondolatainkat megosztani Istenről, a Szűzanyáról?
Gyermekkori emlékeink megszépülnek, megszelídülnek, olyan széppé válnak, amilyenek soha nem voltak, mert nosztalgiával gondolunk vissza a régi időkre. Jézus hogyan gondolhatott az otthonára, amikor hazament?
Mindenütt jó, de a legjobb otthon. Közhelynek hangzik, de egészen biztos, hogy nem véletlenül megy haza Jézus Názáretbe. Tolakodó erőszakossággal lépnek föl vele szemben. Egyrészt követelik tőle, hogy tegyen otthon is csodát, másrészt nem hiszik el, hogy – aki maga is ács, ott nőtt fel közöttük –, csodákra képes.
Vajon ez az előítélet bennünk is megvan? Sok emberrel szemben gondolkodhatunk így. Jézusban nem volt előítélet. Márk evangélista megjegyzi: „Maga is csodálkozott hitetlenségükön”. Jézus feltételezte róluk, hogy képesek lesznek a hitre. Ha látják, amit tett, hallják, a szavait, rádöbbennek arra, hogy csak az tud így beszélni Isten országáról, akinek belső tapasztalata van Istenről.
Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit kellett szenvednie, végig hallgatnia Máriának ezekben a napokban is Jézusért. Hiszen, ha valaki, akkor ő értette Jézust, az első pillanat, a fogantatás óta kapja a jeleket…
Mária tudta, hogy Jézus Isten fia. Éppen ezért engedte, akarta, figyelemmel és szeretettel kísérte az életét, hogy azzá váljon, akivé Isten akarja, hogy a küldetését megvalósítsa ezen a földön. Nem szabad hagyni, hogy egy közösség fogva tartson, vagy bezárjon úgy, hogy ne tudjunk tanúságot tenni a mi belső örömünkről. Ebben nagy segítségünkre van Mária, aki mutatja nekünk az utat.
István atya végül Ady Endre, A Hortobágy poétája című verséből idézett:
„Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték…”
Most is vannak csordanépek. A csorda letapos, amin átmegy, azt tönkreteszi. Vigyázzunk, hogy a mieinket ne tehessék tönkre, hitüket ne vegyék el, Mária iránti szeretetüktől ne fosszák meg! Kérjük a Szűzanya közbenjárását, hogy vele együtt mi is képesek legyünk odaállni Jézus mellé és megvallani hitünket.
*
1917-ben május 13-án ezen a napon egy Cova da Iria („Béke völgye”) nevű helyen, a portugáliai Fatima közelében három pásztorgyermek, a tízéves Lúcia Santos és unokatestvérei, a kilencéves Francisco és a hétéves Jacinta Marto egy Asszonyt pillantottak meg, aki ragyogóbb volt, mint a nap. Az Asszony imádságra buzdította a gyerekeket, és arra kérte őket, hogy minden hónap 13-án jöjjenek el Cova da Iriába. A gyermekek teljesítették a kérést, és június, július, szeptember és október 13-án ismét megjelent nekik a Szent Szűz. (Augusztusban 19-én történt a jelenés, mivel 13-án a gyerekeket kihallgatás miatt fogva tartották.)
A fatimai jelenésekről részletesebben ITT olvashatunk:
Fotó: Mándoki Római Katolikus Plébánia
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
