2024. Június 22-én Pásztor Károly pápai prelátus, címzetes apát, címzetes esperes, nyugalmazott plébános életének 93., papságának 70. évében elhunyt. Károly atyáért engesztelő szentmisét mutatnak be 2024. június 26-án (szerdán), 14 órakor a vállaji Szentlélek-templomban, és utána kísérik nyughelyére, szülőfaluja temetőjében.
Az alábbiakban Károly atyára emlékezünk a pappá szentelésének 65. évfordulóján (2020 júniusában) készült interjúval.
***
Pásztor Károly nyugalmazott plébános 89 évesen nemcsak éltes korára tekint vissza, hanem a 65 évvel ezelőtt tett fogadalmára, ígéretére, amelyben lemondott a világról, hogy teljes életét a feltámadás örömhírének szentelje.
Hatéves kora óta tartó munkás életében csak a tenyere kérgesedett, gyermeki, minden kötöttségtől mentes szabadságában a jelen mélységeire hol könnyekkel, hol nevetéssel válaszol. Éppen ezért is jó Károly atya közelében lenni. Jelenlétéből az életet, a szabadság utáni vágyakozást viszi magával az ember. Ezt paptársai is megtapasztalhatták már, hiszen társaságát keresve elég gyakran és sokan megfordulnak a máriapócsi otthonában.
Nézzük hát, hogyan éli életét, mivel telik meg egy napja a közel 90 esztendős nyugalmazott plébánosnak.
Amikor Károly atyát felhívtam telefonon időpont egyeztetés végett, szabadkozott, mondván ő egyszerű ember és nem tud különlegest üzenni az olvasóknak. Mint mondta, ő mindig csak tette a dolgát. Majd a beszélgetésünk során megtudtam, hogy a hitét, az élet iránti mély alázatát, a tartást, egyenes jellemét, igaz ember voltát életében Isten mindennapos jelenlétének megélése, valamint – sváb származásának is köszönhetően – kicsi korától kezdve a kemény, szívós, kitartó fizikai munka edzette.
A vállaji születésű Károly atya papi hivatásától sem áll távol a fizikai munka, ezt igazolja az otthonának udvarán található fészerben sorára váró megannyi kerti szerszám, köztük a közel 3 méter magasra felakasztott kasza, amit igen gyakran leemel fiatalokat is meghazudtoló frissességgel.
– Pap vagyok, de még mindig helyt állok gazdaként is. Aki kertes házban él, az tudja, hogy a munka nem várhat. 6 óra után felébredek, elvégzem a reggeli szentmisét itt a ház kápolnájában, különleges alkalmakkor pedig a templomban. Ezután elimádkozom a zsolozsma első részét, és sorba veszem a ház körüli tennivalókat. Nagy kert tartozik a plébániához, a rendszeres fűnyírás, kaszálás és a növények gondozása is a teendőim része.
Délelőttönként elolvasom a napi sajtót, megnézem azt is, kik távoztak el ebből a világból, hiszen az én koromban az emberhez már ők állnak közelebb. Családtagjaim, ismerőseim, barátaim közül már többen vannak odaát, mint itt a földön.
Ebéd után elvégzem a zsolozsma második részét, szentségimádást tartok a templomban, rózsafüzért imádkozok, este 6 óra után pedig bezárom a templomot, és ezután, még ma is szívesen olvasgatok, főként teológiai témájú könyveket.
Mindezen napi teendők mellett a helyettesítések, szentmisék bemutatása, temetések, gyóntatások is része az életemnek, sőt olykor elsőáldozásra is felkészítek máriapócsi gyerekeket. Idős beteg testvéreinket hetente látogatom az idősek otthonában, gyóntatok, áldoztatok első pénteken a kolostorban is. Gyakran a meglévő családi kapcsolataimat ápolva, autóba ülök, és hazalátogatok szülőfalumba, de még nincs szükségem sofőrre. Nyíregyházára, a papi rekollekciókra vagy közös ünnepi alkalmakra is így jutok el. Bár sok itt a munka, de szabad vagyok.
Az Úristen különös kegyelme, hogy még mindig ad erőt, hogy dolgozhassak. Mindenesetre, ha szükséges lesz, akkor a papi otthont is elfogadom életem utolsó állomásának.
– Ahogy az ember életében megsokszorozódnak a számok, egyre nagyobb bölcsességgel tekint az elmúlt évtizedekre, nagyobb rálátással értékel, és gyakran vissza-visszatér gyermekkori emlékeihez, a szülői házhoz. Károly atya kikkel, milyen élethelyzetekkel találkozik az emlékezés óráiban?
– Igen, gyakoriak a gyermekkori emlékképek. A templom szomszédságában laktunk, de nemcsak fizikailag, hanem lelki értelemben is Isten közelségében éltük az életünket. Vallásos családban nőttem fel, igaz a településünkön mindenki hívő ember volt. Édesanyám naponta elvitt a templomba. Láng Gyula templomépítő plébános igen szépen prédikált, és vágytam a szentmisékre. Első osztályos koromtól kezdve ministráltam minden alkalommal. Alig bírtam a nagy latinkönyvet átvinni az oltár egyik oldalától a másikra. Sok vendégpap is megfordult Vállajon, ilyenkor mindenki külön-külön mutatott be szentmisét, mert akkor még nem engedélyezték a koncelebrálást, így előfordult, hogy négy misén is ministráltam. Mondogatták is, hogy: Karcsiból biztosan pap lesz. Édesanyám öccse, Tempfli Gyula nyíradonyi plébános is nagy hatással volt vallásos fejlődésemre.
A másik kitörölhetetlen emlékképem a kemény munka. Bár nagyon nehéz volt, mégis szeretettel gondolok a küzdelmes évekre, már gyermekként rákényszerített az élet az emberfeletti fizikai munkára. Öten voltunk testvérek. Másféléves voltam, amikor édesapám meghalt. A bátyámmal sokat kellett dolgoznunk. 13 éves koromban őt, mint leventét elvitték katonának, a következő évben, 1945 januárjában pedig két nővéremet – a falubeli 18-32 éves kor közötti nőkkel és a 17-45 éves korú férfiakkal együtt – elhurcolták málenkij robotra, kényszermunkára a Szovjetunió területére. Csak öt év múlva tértek haza. Így egyedül maradtam édesanyámmal és egy nővéremmel. A lelki teher mellett a kemény fizikai munkával teli évek vártak ránk. Mi csak küszködtünk, nagyon szegények voltunk, mert nem volt édesapánk, sem fagylaltra, sem más csemegére, édességre sem jutott.
Annak ellenére, hogy milyen sokat dolgoztunk, mindannyian igen magas életkort értünk meg, édesapánkat kivéve. Édesanyám 87, a bátyám 86, két nővérem 91 és 92 éves korukban haltak meg, és egy élő nővérem 92 éves. A hosszú életünk talán a nehéz munkának köszönhető. Mi nagyon szegények voltunk, még lovas kocsink sem volt, az öt km-re levő határba gyalog jártunk, és egész nap kint dolgoztunk. Otthon pedig vártak ránk az állatok, a lovak, tehenek, a sértésállomány, kora reggeltől késő estig dolgoztunk. Amikor ősszel visszamentem a szemináriumba, két héten keresztül még az órákon is elaludtam a fáradtság miatt.
Boldog gyermekkorom különleges emlékéhez hozzátartozott a gyalogos zarándoklatunk Máriapócsra, ahol most a Szűzanya ajándékának köszönhetően tölthetem öreg napjaimat is.
A településünkről gyalog tettük meg a 32 km-t augusztus 20-án, Szent István király ünnepén. Ezen a napon kevesebben voltak, mint a nagybúcsúk idején, így mindenki el tudta végezni a gyónást, áldozást, értetkőzést, és nyugodtan mehettek haza a hívek. Abban az időben a nagybúcsúkon százezer zarándok is megfordult Máriapócson. Akkor a kegykép a főbejárattal szemben, középen helyezkedett el, és csendőrök irányították a tömeget az értetkőzéshez. A kegytemplom mellett található Árpád-kori római katolikus templomban óránként voltak szentmisék, olyan sokan áldoztak, hogy a hívek a templomon körül álltak, volt, hogy ötször kellett körbe járnunk a templomot. Most sajnos az emberek már a belső térben is kényelmesen elférnek.
Édesanyám mindig biztatott bennünket, hogy imádkozzunk, kérjük a Szűzanyát, hogy a testvéreink visszatérjenek a málenkij robotból. Haza is imádkoztuk őket.
– A gazdag, fizikai, lelki edzettségtől megerősödve a papi hivatás felé terelődött élete.
– Vállajt paptermő falunak mondták, 1921-50-ig 14 fiatal vállalta ezt a szolgálatot. Az én életemben sem volt ez kérdés, mindenki és én is így láttam jónak, ha a papi hivatást választom.
Amikor felvételiztem, le kellett írnom, miért döntöttem a papi hivatás mellett. A spirituális atya azt mondta: „Magát csak ideküldték, nincs is hivatása. Miért jött ide?”
„Igaz hogy küldtek – válaszoltam –, de én szívesen jöttem.”
Az első és második gimnáziumi évet 1942-44-ig Egerben az akkor alakult kisszemináriumban végeztem el. Majd 1944-ben bejöttek a németek, így márciusban hazaküldtek bennünket. Ősszel, október 25-étől az oroszok kegyetlenségeit is el kellett viselnünk. Kirabolták az egész falut, meggyalázták a nőket, családunk is szenvedett az erőszakos gaztetteik miatt, állandóak voltak a tivornyázások, részegeskedtek. Rengeteget imádkoztunk a háború befejezéséért.
A 3. gimnáziumi évet Mátészalkán néhány hónap alatt végeztem el, a 4. évet pedig Nagykállóban egy fogságból hazatérő volt kispap magántanulójaként. Egerbe 1946-ban engedtek vissza bennünket, akkor volt a Mária-év.
– Abban az időben a hívek száma magasabb volt, így népszerűbb volt a papi hivatás is.
– Amikor elsőévesként bekerültem a szemináriumba, 128-an voltunk összesen az évfolyamokon. 28 fős volt az osztályunk, és 1955-ben tizenhat társammal együtt szenteltek fel. Az évfolyamunkból már csak ketten élünk, Kuklai Antal atya és én. Felföldi János, volt kállósemjéni plébánossal is együtt szentelődtünk.
Akkoriban azt mondták, nincs jövője a papi hivatásnak, hiszen a szerzetesrendeket feloszlatták, államosították az egyházi iskolákat, intézményeket. A papi hivatás gyakorlása majdnem tiltott volt, a hittanórákat is sok helyen megszüntették.
Mi mégis éreztük a papság jövőjét.
– Milyen körülmények vették körül első szolgálati éveiben?
– Abádszalókon nagyon kemény körülmények fogadtak. Mindent megakadályoztak. Nem voltak hittanos gyerekek, mert a beiratkozás időpontjairól nem tájékoztatták a szülőket. Ezért ősszel, amikor a pedagógusoknak megkezdődött a tanítás, mi krumplit szedtünk. Ez nagyon bántott bennünket. Az elsőáldozókat csak az szentáldozás előtti hónapban, ebédidőben taníthattuk összesen 16 órában. A gyerekek első osztályosok voltak, még nem olvastak, és szinte semmit nem tudtak. Volt, aki csak az óra végére érkezett meg. Hittankönyvet sem kaphattak, osztályonként csak kettőt biztosítottak a diákoknak. Hogy szívesebben jöjjenek a hittanra, vásároltam az 500 Ft-os fizetésemből – amelyből 250 Ft-ot leadtunk a plébánosnak, 50 Ft-ot pedig békekölcsönbe fizettünk – 32 Ft-ért egy labdát, de behívatott a tanácselnök, és azonnal megtiltotta a játékot. Amikor pedig bérmálásra készültünk, hogy énekkel köszönthessük a püspök atyát, egy-egy énekpróbára összejöttünk, de emiatt is előállítottak.
Kerékpárral jártam a fíliákba, Pusztataksonyra, Nyírderzsre, de legtöbbször a hátamon vittem a biciklimet a felázott, agyagos földön, a Tisza gáton. Mondták is, hogy amilyen szikes, agyagos a Tisza vidék, a lelkek is olyan kemények, ridegek.
Azt sem nézték jó szemmel, amikor kispapként Vállajra hazatérve dolgoztam és segítettem más családoknak zsákolni. Onnan is hazaküldtek. Nagyon nehéz, szörnyű helyzet volt.
– Károly atya, Ön két helyen szolgált plébánosként: Baktalórántházán, majd Pócspetriben, 2010-től nyugdíjazása után lehetősége volt a filiális egyházközség plébániáján, Máriapócson, a Nemzeti Kegyhely közelében maradni, papi szolgálatát továbbra is megélve. Mit jelent Önnek a Szűzanya közelsége?
– Kilenc helyen voltam káplán, két helyen plébános: Baktalórántházán 19, Pócspetriben pedig 21 éven keresztül, és 10 éve nyugdíjasként élek Máriapócson.
A Szűzanya nagy ajándéka, hogy nyugdíjas éveimet itt tölthetem. Ennek a vidéknek a varázsa, atmoszférája hatéves koromtól kezdve simogatja a lelkemet.
A bazilikába majdnem minden nap átmegyek, zarándoklatokon, búcsúkon segítek a gyóntatásban, szentmisét mutatok be római katolikus hívek részére. Örömmel tölt el a további aktív szolgálatom.
Mindenhol voltak nehézségek, örömök. A legnehezebb Abádszalókon volt az említett körülmények miatt, de voltak szép évek, pl. Egerben négy évig szolgáltam káplánként és nagyon jó papi közösségünk volt: Jéger Károly, Felföldi János, Kádár László, Deli János. Nagyon szépen éltünk, segítettük egymást.
– 65 éves papi szolgálat után mire tekint vissza, hogyan értékeli az elmúlt évtizedeket? Milyen érzések, gondolatok töltik be még mindig aktív napjait, hogyan értékeli eddigi életét?
– Az életem során a gyermekkoromtól kezdve megélt kemény munkás évek a papi szolgálatom alatt is folytatódtak. Plébánosi szolgálatom alatt több fília tartozott hozzánk. Szükség volt az erőre. Gyakran előfordult, hogy hat szentmisét kellett egy-egy vasárnap bemutatnom, és volt, hogy az utolsó szentmisén már alig tudtam prédikálni. Fohászkodtam az Úrhoz, hogy segítsen. Pócspetriben is előfordult, hogy négy szentmisén, gyóntatásokon, két temetésen kellett szolgálnom, és még zarándokoknak is kellett szentmisét tartanom Máriapócson. A Gondviselés csodálatos. Ha nem edződök meg fiatal koromban Vállajon, nem bírtam volna ezt a kemény munkát. 89 éves vagyok, és mindig aktívan dolgozom. „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm 8,28). Ezt megtapasztaltam. A Jóisten gondviselése csodálatos, ha bízunk benne, nagy ajándékokban részesít. Meggyőződésből mondom ezt.
Ha nincs elég hite az embernek, akkor nehéz helyzetben nagyon kemény az élete. A hit ott kezdődik, amikor rábízzuk magunkat Istenre. Annak örülök, hogy hűséges maradtam, úgy érzem, az életem szépen telt el, és nem éltem hiába.
– Hogyan gondol Istenre?
– Énekelek, imádkozom hozzá, szentírási részek jutnak eszembe, ezeken elmélkedem.
Egész napomat Istennel együtt töltöm, még éjszaka is felébredek, és mint ahogy a zsoltár szavai mondják: „Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem” (Zsolt 63,7). Örömmel tölt el minden pillanat. Nem nehéz papnak, kereszténynek lenni, mert boldoggá teszi az embert.
– Mi az, amit szép életéből kiemelne, amire jólesően gondol?
– Talán a legnagyobb élményem az volt, amikor reggeltől estig, a kimerülésig dolgoztam a papi szolgálatban. Utána mindig azt éreztem, milyen jó volt az a nap. Sok ilyen boldog napot töltöttem el.
Isten szolgálata és a munka volt a legnagyobb élményem az egész életemben. A kettő számomra összetartozott, együtt élt, a munkában tapasztaltam meg Isten csodálatos irgalmát, gondviselését.
Otthon olyan kemény munkából állt minden napunk, hogy amikor kispapkoromban elmentem a templomba, nem mertem leülni, mert elaludtam volna. Minden szentmisén részt vettem.
Úgy éreztem, hogy ez volt a feladatom. Nekem mindent verejtékkel kellett megszereznem, a munka mellett a tanulás is nehézséget jelentett. Jó tanuló voltam, de ez is csak a szorgalmamnak köszönhető, csak azért tanultam, hogy pap lehessek.
Egyszerű ember vagyok, és a hozzám hasonló egyszerű hívek között szerettem élni, ott tudok igazán önmagam, felszabadult lenni. Gyerekként is egyszerű voltam.
– A papi jelmondat végig kíséri a hivatást, mindig más és más üzenete van, ahogyan fejlődik, alakul az ember, úgy igazodik hozzá.
– Nem volt jelmondatunk. Az első szentmisém emlékére készült szentképen az volt olvasható: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68). Arra gondoltam, ebből az egyszerű ember is tanul valamit, ha elolvassa.
Úgymond papi jelmondatom nem volt, de a 65 év alatt nem telt el úgy nap, hogy a szentmise végén ne imádkoztam volna Isten segítségéért, oltalmáért a következő, talán sokak számára ismert imát:
Krisztus lelke, belső életed gazdagságával
szentelj meg engem!
Krisztus teste, áldozatod gyötrelmei
által ments meg engem!
Krisztus vére, ittasíts meg szíved forrósága
által, melyből kiáradtál!
Krisztus oldalából kifolyó víz, tisztíts meg
kiáradásod erejével!
Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem
erőddel, mely téged is segített!
Jó Jézus, hallgass meg engem,
mert oly végtelenül jó vagy!
Rejts el engem sebeidbe, melyek oly nagyon mélyek!
Ne engedd, hogy elszakadjak tőled,
mert az örök vesztem volna!
A gonosz ellenségtől oltalmazz meg,
mert különben győzedelmeskedik fölöttem!
Halálom óráján hívj magadhoz,
mert szívem akkor remegni fog!
És engedj magadhoz, mert kezdettől fogva
szerettél engem!
Hogy szentjeiddel dicsérjelek téged,
én Uram, én Istenem!
Ámen (Lippert Péter jezsuita atya)
Mély és igaz minden egyes szava. Benne van az érzésem, gondolatom, vágyam. Egy keresztút végén imádkozzák ezt az imát, az utolsó állomásnál, amikor Jézust eltemetik. Így szól a záró gondolat: „Maga a reménység szállt már a föld alá, nincs már reménytelenség sehol a földön”. Hát nem csodálatos?
– Az ember fogantatásakor egyedül van Istennel, majd a születése után az életében egyre többen veszik körül, néhány évtized múlva elmennek a szülők, elmaradoznak a barátok, és végül ismét egyedül marad…
– Egyedül maradunk Istennel.
Ezért nem szabad elengedni a kezét, mert a végén úgyis csak ketten maradunk.
Hiába ragaszkodunk bármihez, mindent el kell engedni. Idős korban már természetesen elengedjük azt, ami fölösleges, akár az érdekből létrejött kapcsolatainkat, rossz szokásainkat, és bár az igazi, őszinte baráti kapcsolatok elkísérnek bennünket a sírig, végül egyedül halunk meg.
A kiegyensúlyozott boldog életet Istenben találjuk meg. Ő szenteli meg az életünket. Számomra a legfontosabb volt megmaradni a hivatásomban, igazságban, tisztán, becsületesen, hűségesen. Munkában nőttem fel, és munkában fejezem be az életemet. Az életem teljessé vált, semmi nem hiányzott belőle.
Aki Isten útján jár, annak beteljesedik az élete. Ezt hamarosan én is elmondhatom.
Jézus Krisztus a kereszten, küldetésének végéhez érve azt mondta: „Beteljesedett”. Azt gondolom, egy-egy nap végén is elmondhatjuk ezt, amikor a küldetésünket, hivatásunkat, feladatunkat erőnkhöz mérten a legnagyobb odaadással végezzük el.
– Károly atya, a 90. életév felé haladva szeretne még valamit elérni?
– Nincsenek vágyaim. Boldog vagyok, örömmel töltöm napjaimat, készen állok arra, hogy bármikor be tudjam fejezni az életemet. Én már az életem végén járok, számomra ez a várakozás természetes.
– Vágyik már Isten színe látására?
– Többször elképzeltem már, hogy milyen lesz a mennyország, már vágyom a teljes boldogság megtapasztalására. Édesapámat nem ismertem, várom a vele való találkozást is. Sok paptestvérem ott van már, van bennem egy vágyódás is, mert már többen vannak odaát, mint itt a földön. Éppen ezért egy kicsit már ott vagyok.
***
Pásztor Károly atya a szülőfalujában mutatott be hálaadó szentmisét pappá szentelésének 65. évfordulóján, 2020. július 25-én. Homíliájában paptársaihoz is szólt, felidézve a ma már elfeledett mesterséget, a drótos-tót munkáját, aki hátán a szerszámaival, kerékpárral járta a falvakat és bekiáltott a házakba: „drótozni-fótozni, fazekat fódozni!” E mesterséggel állította párhuzamba a papi hivatást Dsida Jenő: Menni kellene házról házra című versében, amelyet a plébános idézett:
Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni! (1930)
Mint ahogy Jézus küldte Mária Magdolnát: „menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül!” (Jn 20,17), úgy nekünk is menni kell, mert akár
tetszik, akár nem, Jézus küldöttei vagyunk. Imádkozzatok, hogy példájára el tudjuk végezni feladatunkat, hogy drótozzuk, foltozzuk a
sebzett, megtört szívű embereket – fogalmazott Károly atya, majd a papi hivatásról tanítva ismét visszatért gyermekkori emlékeihez, júliushoz, az aratás hónapjához, amikor évről évre részt vett az aratásban bátyjával és édesanyjával. E természeti kép és a munka ismét a költemények világába vitte gondolatát, majd egy ismeretlen költő szavait idézte:
A szántóföldek telt kalásza sárgul,
Lehajtja már a búza szép fejét,
De senki sincs, ki most aratni jönne.
A szem peregve hull és hull a földre
És észrevétlen veszti életét.
Az én erőm már nem sokáig bírja,
S nem áll mögöttem ifjú, hős
Nincs senki sem, ki átvenné kaszámat,
Mögöttem csend, a halálnak csendje támad.
A fotók Károly atyával készült interjú idején (2020 július), a vasmiséjén (2020. július 25-én, Vállajon, a Szentlélek-templomban), valamint az állami kitüntetés átadásakor (2020. október 20., Vállaj) készültek.
Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
