Szentírási részek:
Olvasmány: Jób 38,1. 8-11 – Isten gyengéd (teremtő) hatalma a tenger fölött
Szentlecke: 2Kor 5,14-17 – Krisztus újjá teremtő hatalma
Evangélium: Mk 4,35-41 – Krisztusnak a tenger és a vihar is engedelmeskedik
Kedves Testvérek!
Napjainkban sokat hallunk árvizekről, viharokról és a bűn, a gonoszság cunamijáról. A mai szentírási részek nem arról szólnak, hogy ezek Istennek a büntető eszközei, hanem arról, hogy Isten a bűn viharát is le tudja csendesíteni.
Az olvasmány Jób könyvéből elhangzott részletében Isten csendesíti le a Jób lelkében dúló vihart, amelyet a szenvedés próbatétele korbácsolt fel benne. A viharzó tengert úgy mutatja be Jóbnak, mint a mélység öléből előtörő csecsemőt, akinek a felhőből ruhát, a ködből pedig pólyát készített, majd határt szabott neki: eddig és ne tovább! Itt törjön meg hullámaid gőgje! Így tesz majd azzal a viharral is, ami Jób lelkében dúl.
Az evangéliumban Jézus az Isten országáról szóló példabeszédek magyarázata után éjszakai vízi túrára hívja tanítványait. Egy nagyszerű tanítási nap, vagy ha úgy tetszik, tanév végén, a Genezáreti tó „tanösvényén” vizsgáztatja őket hitből, Isten iránti bizalomból. A példabeszédek segítségével megértettek valamit Isten országából, Isten gondviselő, örök életre hívó szeretetéből. Talán a mennyek országában is érezték magukat, amikor elindultak a túlsó partra. Amikor rájuk tör a vihar, mindez szertefoszlik. A bárka oldalán átcsapó hullámok láttán a szívükben is tomboló vihar támad. Velük van a vihar ellenére békésen alvó Jézus, de hol van az a szerető mennyei Atya, akinek békés országáról olyan szép tanítást kaptak? Kétségbeesésükben felkeltik Jézust: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Jézus az éjszakai sötétségben, a viharzó tengeren úgy parancsol a szélnek és a tengernek, a tanítványok szívében dúló viharnak, mint a hozzá vitt betegeket megszálló gonosznak: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Jézus ekkor teszi fel a „vizsgakérdést”:
miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?
A tanítványok azzal szembesülnek, hogy még mindig nem ismerik Jézust. Még mindig a földiekre figyelnek jobban és nem az odafönt valókra. Még mindig azt hiszik, hogy elvesznek, ha vízbe fúlnak, és nem azt, hogy Jézus azért jött, hogy senki el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Pál apostol a korintusiaknak nem a tanítványai bárkájában alvó Jézusról beszél, hanem a kereszten meghalt és a halálból feltámadott Krisztusról, aki megváltó áldozatával és feltámadásával elcsendesítette azt a sátán által támasztott engedetlenség cunamit, ami kisodorta az embert az Istennel való közösségből (Paradicsomból). Az „ősbűn” viharának lecsendesítése után Krisztus szeretete arra sürget minket, hogy mint új teremtmények benne éljünk, és az ő örök életet adó, minket a föltámadás dicsőségében részesítő szeretetének tanúi legyünk.
Jézus sem arra küldte tanítványait, és nem arra alapította Egyházát, hogy az ő szavait ismételjék és tetteit utánozzák, hanem arra, hogy figyeljenek a Szentlélek teljes igazságra vezető indításaira, és annak fényében fogadják be és tanúsítsák ebben a világban, hogy az Isten öröktől fogva üdvösségre, a benne való élet kiteljesedésére hív minden embert.
Minket is, mai Egyházának tagjait arra hív és arra küld, hogy azt a Jézust hirdessük és tegyük jelenvalóvá, aki szeretetből értünk és nekünk adta önmagát, aki beszállt az emberiség viharban lévő bárkájába, áldozatává lett ennek a viharnak, és éppen áldozatként vállalt halálával és föltámadásával jutott el a dicsőségbe.
Élő hittel tanúsítsuk, hogy velünk van ígérete szerint a világ végéig, nem alszik, hanem örökké ébren, a legádázabb viharok közepette is mindenkit magához ölel, aki nem löki el ölelő karjait. Aki hisz benne, annak szívében, – akármilyen kegyetlenek is a külső viharok – lecsendesít minden vihart.
Fodor András
nyugalmazott püspöki helynök, plébános
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
