Milyen az Isten országa? – Homília az évközi 11B vasárnapra – 2024

Szentírási részek:

Olvasmány: Ez 17,22-24 – A gyenge hajtásból pompás cédrus
Szentlecke: 2Kor 5,6-10 – A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk
Evangélium: Mk 4,26-34 Isten országa olyan, mint… amikor az ember magot vet a földbe…, a mustármag…

Kedves Testvérek!
Jézus azzal kezdte nyilvános működését, hogy bejelentette: Közel van az Isten országa. Ezt a bejelentést megelőzte a felszólítás: térjetek meg, vagy más szavakkal: tartsatok bűnbánatot! Most, miután üdvtörténetünk jelentős misztériumait megünnepeltük, az Egyház újra meghív bennünket, hogy szemléljük Isten országát. Ehhez a szemléléshez a szentírási részekben kaptunk néhány képet.

Az első kép Ezekiel prófétától, az olvasmányból vetült elénk. A nagy cédrusfa tetejéről Isten „lecsíp” egy kis hajtást és Izrael magas hegyén ülteti el, ahol pompás cédrussá fejlődik. Alatta lakik majd mindenféle madár.

Az evangélium két képet vetített elénk: a földbe magot vető embert, aki örömmel lát neki az aratásnak, és a földbe vetett mustármagot, amely minden kerti veteménynél magasabb lesz, úgyhogy az ég madarai árnyékában laknak.

Mind a három kép Isten országát szemlélteti. Ha üdvtörténetünk misztériumait ünnepelve befogadtuk Isten minket üdvözítő szeretetét, őszintén megtérve növekedtünk a hitben, akkor ezekben a természeti képekben megsejtjük Isten ránk vonatkozó tervét. Ahogyan a magas cédrus csúcshajtásában és a búza, meg a mustár magjában benne van az egész növény természete, Isten alkotta „rendje”, úgy Isten minden teremtményében, kiváltképpen az emberben benne van a megdicsőülés reménye, létének beteljesedése Isten eljövendő országában. Jézus egész nyilvános működése, és művének Egyházára bízott küldetése ezt nyilatkoztatja ki számunkra. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Istennek az a szeretete, amely a kicsi hajtást és mustármagot hatalmas fává, a kicsi búzamagot aratásra érett termést hozó növénnyé teszi, az embert, beoltva saját természetébe – „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” – a teremtő Atyához emeli, a Szentháromság örök dicsőségének részesévé teszi.

Erről ír Szent Pál a korintusiaknak. Amíg itt a földön vagyunk, és hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk, jócselekedeteinkkel igyekszünk az Úr kedvében járni, így bizalom tölt el bennünket, hogy annak a dicsőségnek részesei lehetünk, amelyre az Úr meghívott minket, ezért olykor jobban szeretnénk hazaérkezni az Úrhoz, mint testben a földön élni.

Mindez nem a mi teljesítményünk! Isten viszi végbe bennünk. Az ő szeretete bontakoztatja ki bennünk igéjének magját, hogy „árnyékunkban” sokan lakjanak, pihenjenek meg, hogy sokakat bevonjunk szeretetének erőterébe, hogy sokakban növekedjen az Isten országa, sokan érjünk be az örök aratásra, szerető Istenünk színről színre látására, Isten dicsőséges országába.

Fodor András       
nyugalmazott püspöki helynök, plébános

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye