Tegzes Katalin s.a segítő nővér, a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek kongregációjának tagja idén, 2024-ben, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálatának IV. szakmai napján a veszteség – gyász – újrakezdés témában tartott előadást.
Nagy tapasztalatából vallja, hogy a gyászt nem lehet feldolgozni – feldolgozni a lent és a kendert kell. A gyász szelídülni tud, körülfonhatja az élet, és el lehet fogadni. Pasztorális asszisztensi és a gyászolók lelki segítőjeként, a halál közelségével és a gyász fájdalmának terhével küzdőknek nyújtott önfeláldozó segítséget. Több évtizedes lelkigondozói munkája elismeréseként 2021-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
Tegzes Katalin s.a segítő nővérrel Geréné Sárga Monika sajtómunkatárs, a kórházlelkészi szolgálat munkatársa beszélget.
– Kérem, mutassa be röviden a Segítő Nővérek rendjét.
– Ha a fent található teljes nevünkkel mutatkozom be, akkor biztosítva van az, hogy egy órát beszélgetünk, mert a „tisztítótűz” hallatával kapcsolatban sok-sok kérdés vetődik fel az emberekben. A szolgálatunk lényege ebben a két mondatban foglalható össze: „Mindent odaadunk mindazoknak, akik e világon vagy a túlvilágon a tisztulás útját járják, mindenünket és önmagunkat. Nincs más biztosítékunk, mint Isten nagylelkűsége.” Rendünket Gondviselésről Nevezett Boldog Mária alapította 1856-ban, Párizsban. Szerte a világban négy földrészen élünk. Magyarország bécsi központtal a közép-európai tartományhoz tartozik. A mi közösségünk Loyolai Szent Ignác lelkiségét követi. Ez határozza meg életformánkat, imaéletünket, segítve karizmánk megélését a jelen század mindennapjaiban is. Magyarországon jelenleg két helyen; Csobánkán és Budapesten tíz nővér él és tevékenykedik.
Személyes bemutatkozásul csak röviden: óbudai nagycsaládból származom. Tanulmányaim nagy részét is Budapesten végeztem az egészségügy és a teológia területein. Munkaterületeim is ezekhez kapcsolódnak: az Országos Onkológiai Intézetben, mint aneszteziológus asszisztensként, majd felnőtt szakoktatóként tevékenykedem.
Az örökfogadalmam letétele után egy nagy lakótelepi plébánián családsegítő szolgálatot vezettem és hitoktatással foglalkoztam. A rendszerváltás után több éven keresztül külföldi küldetésemnek tettem eleget. Az utóbbi két évtizedben legfőbb tevékenységem a gyászpasztoráció. Kísérő vagyok, személyesen vagy csoportban azzal a meggondolással, hogy együtt megyek a gyászolóval, együtt megyek a veszteséget megélővel. Ez a tevékenységi területem szükségessé teszi, hogy az egyensúlyom megőrzése érdekében kiegészítő tevékenységeket is beiktassak az életemben: ilyen az óvodás gyermekeknek tartott heti hittanóra, a házaspárok közössége, de szívesen foglalkozom a virágaimmal, szeretek varrni, kötni, horgolni, mikor mire van épp szükség. Hívnak iskolás gyermekekhez is lelki napot tartani, vagy különböző csoportoknak lelkigyakorlatot kísérni. Ezek mind lehetővé teszik, hogy többoldalú ismeretet szerezzek. Pár éve ezért változtattam meg a csoportunk nevét is „bánatszelídítőre” mert minden halál veszteség, de nem minden veszteség halál.
– Nem minden veszteség halál. Számos veszteséggel élő ember él körülöttünk. Munkahelyvesztés, ingatlan elvesztése, vagy kivándorolt a gyerek külföldre, és itthon maradt az édesanya egyedül. Talán nem is kell sorolni, mert mindannyian megtapasztaltunk már valamilyen szintű veszteséget életünk során. Hogyan álljunk veszteségeinkhez?
– A veszteség negatív folyamat, és vagy visszafordítható, vagy visszafordíthatatlan. Az életünk része egyetemes történés, szinte elkerülhetetlen a veszteség. Csak ezáltal van módunk a fejlődésre. Születésünk pillanatától mi vagyunk „a nagy vesztesek”– vagy mégsem? Lehet, hogy a veszteségben valójában nyereség rejtőzik. Nagyon gyakran csak akkor értékelünk valamit, ha már elvesztettük. A veszteség mint első élmény nagyon erős.
A veszteség fájdalma, kínja nagyobb, mint a győzelem öröme – igaz ez? Az egyik győz, a másik veszít, ahhoz, hogy győzni tudjon, meg kell tapasztalni – tanulni veszteni. Mert arra megtanítanak, hogy szerezzek meg valamit, de arra nem, hogy hogyan kell veszíteni.
Mi lesz azzal, ami „csak úgy” veszendőbe megy, egy lehetőség elvesztegetése? Pótolható-e a veszteség okozta hiány? Vannak visszafordíthatatlan, pótolhatatlan veszteségek. Ilyen egy tűzkár is.
Egy változtatás mindig veszteséggel jár, de ha nem ismerem ezt be, akkor mindent elveszthetek.
A kapcsolatok, kötödések egyszer véget érnek, kiselejtezed őt, vagy ő téged. Meg kell tanulni/tanítani, veszteni.
– Évfordulós osztálytalálkozón szembesülnek „idős diákok” azzal a felismeréssel, hogy hányan nem élnek már a korosztályukból. Nehezen élik meg ezt, mert emlékeztetheti őket a saját mulandóságunkra. Csoportos veszteséget megélhet egy osztály vagy sportközösség is, és már az apró gyermek is szembesülhet veszteséggel. Hogyan tudja megkönnyíteni a halál tényének szomorú elfogadhatatlanságát?
– Nem tudom terápia kategóriába sorolni a gyászt. Sokat beszélgettünk erről egyházi és tudományos fórumokon.
Azt érzem, hogy a gyászhoz idő kell. Ahány ember, annyiféle a gyászfolyamat. Ehhez nincs recept. Mert ami az egyik gyászolónál fél évbe telik, az a másiknál öt, hat, hét év is lehet.
Számomra újszerű tapasztalat az is, hogy a negyven-hatvan közötti emberek mennyire nem tudják elengedni a szüleiket. Különösen azok, akiknek nincsen családjuk. Ilyenkor szembesülnek azzal, hogy egyedül maradtak. Ez hatalmas nehézség számukra, mert céltalannak élik meg életüket. Látják, hogy másoknál a gyermek és az unoka ad feladatot, örömet.
Ilyenkor biztatni próbálom őket, mert azt tapasztalom, hogy sötéten látják a helyzetüket. Felvetődhet a kérdés, milyen új életforma, tevékenység segítene megtalálni az új életállapotban az új célt.
A fiatalok gyásza jelentkezhet gyermektelenség, magzat- és gyermekvesztés következtében is. Ott van a nagy kérdés: örökbe fogadjon, vagy nevelőszülőként találja meg az útját? Ez a helyzet a házasságokban sokszor krízist idézhet elő. Itt a tét az élet értelmét megtalálni. Lelki értelemben pedig elfogadni, hogy az Isten megengedte ezt nekem, mi a célja velem tovább?
Ma az emberek különböző szinten élnek meg veszteséget. Azok a kicsiny gyermekek, akik a tört házasságban élnek, egyik héten az egyik, másik héten a másik szülőnél, vajon mit éreznek? Nagyon széles körű a veszteségterület, amellyel az embereknek együtt kell élniük. Az egyedül maradt gyászolónak az is nehézséget jelenthet, hogy ezután egyszemélyes háztartást kell vezetni, és ami eddig magától értetődő volt, ezután nem. Segítséget kell keresni, kérni. És ez is nagyon nehéz!
Néhány hónapja különös felkérést kaptam. A közeli plébánián működő cserkészcsapat huszonéves vezetője betegségben hirtelen meghalt. A kis és idősebb tinédzserek váratlanul – felkészületlenül – kerültek szembe a halál okozta veszteségükkel. Hogyan segíthetek nekik, mit élnek meg, milyen kérdéseket fogalmaznak meg? Mindössze két napom volt, hogy felkészüljek a velük való találkozásra. Belegondolva a helyzetükbe, a cserkészéletre és a vezetőjükről kapott információ alapján e szentírási mondatra hagyatkoztam: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja” (2Tim 4,7-8a). Az volt a beszélgetésünk alapja, hogy felfedezzük, milyen értékeket közvetített a vezetőjük számukra, amíg köztük élt.
– A férfiak és nők gyásza különbözően nyilvánulhat meg. A betegséget és a halált is máshogy viselik. A férfiakban még mindig él, hogy erősnek mutatják magukat, nehezen mutatják ki a félelmeiket, bánatukat.
– Ez a különbözőség a nemi felépítettségünkből, identitásunkból származik és meg is marad, csak adott esetben tudatosítani kell a gyászolókban, mert sajnos vádlón tekinthetnek a másikra, szemére vetve, hogy ő nem is szomorú, nem sír, nem gyászol – pedig mindössze csak annyi, hogy ő más, és másként éli meg a veszteségét.
Mikor beszéljünk a beteggel, vagy hozzátartozójával a halálról? A statisztikák szerint a betegek 80%-a az otthonában szeretne meghalni, és csak a töredékének adatik ez meg.
( https://vandorboy.com/a-halalhoz-viszonyulas ) Ha a hozzátartozónak módja van ápolni a beteget, később gyakran lelkiismereti problémával küzd. Mindent megtettem-e ápoltamért? Miattam halt meg? A döntéseik miatt felelősnek érezhetik magukat.
Bár a halál a mai napig is tabutéma az emberek nagyobb hányada esetében, mégis, annak minden vonatkozását tiszteletben tartva igen is nagyon jó lenne, ha ez változhatna – különösen a hívő, keresztények körében. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ez legyen a napi témánk, hanem hogy imáink, ünnepeink, évfordulóink kapcsán az előttünk élő generációkra emlékezve, a saját eljövendő sorsunk is szóba kerüljön. Hogyan is tekintünk mi magunk a teremtettségi célunk felé?
Hol és hogyan kap helyet az üdvösségünk elérésének formája a mindennapokban?
– Sokakat érintő és foglalkoztató kérdés az is, hogy mit tehet az, aki nem tud úgy gondoskodni szüleiről, ahogy azt a szeretett szülő megérdemelné. Minősítheti a környezet azért, mert a szeretetotthoni gondoskodást választja? „Még ennyit sem tudnál megtenni érte, hogy elápold?!”
– Van olyan helyzet, betegségszint, ápolási feladat, amit adott esetben már nem lehet otthoni keretek között ellátni, felvállalni. Ha nem megfelelő körülmények között, és csak azért akarom otthon tartani a hozzátartozómat, mert mit fog szólni a környezetem, akkor bizony azért lehet lelkiismeretfurdalásom, hogy fontosabb volt mások alaptalan véleménye, mint a megfelelő, szakszerű gondozás-ápolás biztosítása. Ez természetesen nem mentesít engem a rendszeres, szeretetteljes látogatás és gondoskodás alól.
Ezekben az esetekben a saját erőim határaival is számolnom kell, magamért is felelősséggel tartozom.
– „Megrettentem, mert ma nem éreztem szomorúságot.” Elérkezhet a felszabadító gyász ideje? Mit nevezünk felszabadító gyásznak?
– Valószínű, nem nagyon hallottuk még ezt a kifejezést, pedig ha őszinték akarunk lenni, sokszor találkoztunk már vele, csak nem mertük még magunknak sem beismerni, hogy már könnyebb, már jobb, újra szabad lehetek!
Igen – ez az az érzés, gondolat, szavakba foglalt tapasztalás, amit akkor élünk át, ha hosszú betegség, nehezen elviselhető körülmények, testi-lelki bántalmazás, szenvedélybeteg halálát követően megkönnyebbülést érzünk.
Igaz – keverednek az érzések, a bánat, a szomorúság, a hiány időnként előtör, de valójában a felszabadultság lesz úrrá rajtunk. Engedjük meg, hogy így legyen!
– Milyen szerepet tölt be az életünkben a hit, ha veszteségeinkre, határainkkal való szembenézésre, és kísértéseinkre, vélt vagy valós bűntudatunkra tekintünk? Hol kap helyet a remény a hívő ember életében?
– Az élet él, és élni akar. A veszteségeink pedig a születéssel kezdődnek és a halállal örökre kiiktatódnak. Elérkezünk teremtettségünk céljához, mert egyetlen élet sem értelmetlen. Isten nem teremt céltalan dolgot.
Mit tudok tenni ezért én magam, és hogyan tudom ezen az úton kísérni – nem vezetni és nem tanácsokkal ellátni – a veszteséget, halált, gyászt megélőt?
Nem lehet feldolgozni – hagyni kell gyógyulni – megkeresni mindazt, ami a gyógyulás folyamatát segítheti, támogathatja. Együtt menni vele, felvillantani azt az új lehetőséget, amin el tud indulni.
Régi sérelmek, sebek, csalódások előkerülhetnek. Megbocsátás, bocsánatkérés, jóvátétel, ima, engesztelés megtörténhet. Türelem, kitartás, megbékélés, útkeresés, életvezetés; minden folyamat az ember gyógyulása érdekében történik.
Minden vég egy új kezdet. Újrakezdeni csak akkor lehet, ha valaminek vége van. Ha vége van a várakozásnak, a kilátástalanságnak, a tehetetlenségnek, ezeket elengedtem és nem elfelejtettem. Ha van jövőképem, ha tudom hová, merre tartok, és arra is tekintek. Nem csak hátra, mert azt már nem tehetem meg nem történtté. Amikor már nem túlélni, hanem megélni szeretném a következő percet, órát, napot, éveket.
Keresztény embereknek a beteljesedést, a célt kell szem előtt tartaniuk.
A szerető istenképet eléje vetíteni, mert ő az, aki megteremtett, ő az, aki vár minket.
Az élet értelme és értéke nem lehet más, csak a szeretet! Az értéke egy és pótolhatatlan, örök értékű – de az nem csak egy érzés, hanem tudatos döntés. Mint tudjuk, nem lehet tárgyiasítani, konzumkategóriába sorolni. Tettekben kell, hogy megéljem, hogy megjelenjen az életemben.
Schmidt Lívia: Engedd el
Engedd el…
tégy úgy, mint a fák
a levelekkel, tégy úgy,
akár a pőre ágak: égre
néznek, némán állnak…
Engedd el… mint
ernyedő virág a szirmokat,
ha jő a deres alkonyat,
s rábízza a nap fényére,
hogy emlékét megidézze…
Engedd el… mint
bús harangok a csengő-bongó
messzi hangot, hiába marad
abba a kongás, rezgése
kis fény-vitorlás, úgy
ringatózik benned, de
menni akar, hát engedd!
Engedd el… mint
szavakat a széllel – ég
magasába, hová semmi sem
ér fel, engedd el… oh, igen
ezt a dalom, csak hallgasd
a csendet – puha oltalom.
Engedd el…
gyengéden, szeretettel –
mintha csak hosszú útra
menne az ember, mint
a vándort, kinek könnyű
léptén avar már nem zizzen –
engedd el… veled van az Isten…
Geréné Sárga Monika
sajtómunkatárs, a kórházlelkészi szolgálat munkatársa
Címoldal fotó: G.S.M.
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
