„Lili! Ez gyönyörű volt!” – kiáltott fel a fiatalember a párjának a feltámadási szertartás után kilépve a Szent Anna-székesegyházból. Majd újra felkiáltott nagy lelkesen, és a meghatódottságtól elcsuklott a hangja.
Nagyszombaton, húsvét éjszakáján az egyház talán legszebb ünneplése jeleníti meg számunkra a feltámadás szent titkait. A Katolikus Egyház legfontosabb ünnepén, húsvétkor a kereszténység legnagyobb örömhírét hirdeti: Jézus Krisztus feltámadt a halálból és mindenkit meghív az örök életre!
A liturgia szimbólumaiban megjelenik a fény és a sötét, a tűz és a víz, a nap és a csillagok, hogy együtt magasztalják a feltámadt Krisztust, aki legyőzte a sötétséget, a halált.
A liturgia sötétben kezdődik, abban a sötétben, amely a világra borult Krisztus halála után, amikor úgy látszott, hogy a halál legyőzte az életet, a bűn legyőzte Krisztust. Ebben a sötétben gyullad meg a remény: Krisztus feltámadásának fénye.
Nagyszombat a gyász napja, Jézus sírban fekszik. Egész nap lehetőség van imádságra a szentsír előtt, este pedig készülődünk a feltámadás örömére. Szívünket betölti a csend, amely segít Krisztus szeretetének-halálának titkában elmélyedni. Nagyszombaton a hívek ebben a csendben keresik fel a templomokban felállított szentsírt.
Így tett Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök is, aki az egyházmegye papnövendékeivel együtt vidéki templomokat keresett fel, és a szentsír előtt imádkoztak. A főpásztor ennek élményét, tapasztalatát a húsvéti vigília szertartáson elhangzott homíliájában osztotta meg a hívekkel a debreceni Szent Anna-székesegyházban.
Az alábbiakban Palánki Ferenc megyéspüspök homíliáját olvashatjuk.
Nagyszombat napján a papnövendékekkel szent sírt látogattunk a vidéki templomokban. Minden templomban ott volt a csend, a nyugalom, amely emlékeztethet arra a nyugalomra, amit hallottunk a Teremtés könyvében a hetedik napról: Isten megteremtette a világot, és befejezve a munkáját, megnyugodva visszanézett arra a nyugalomra, hogy mindaz, amit teremtett, az jó. (Ld. Ter 1,25; 2,2).
Ebbe a nyugalomba hív meg bennünket Nagyszombat, mert megtörtént a megváltás nagy műve, és Jézus ott van a sírban, a nyugalomban.
De ez a nyugalom nem örök nyugalom, mert tudjuk, hogy Jézus Krisztus föltámadt. Tulajdonképpen a teremtés után a megváltás nagy művét befejezve, szeretetének két fontos állomása közötti nyugalom ez, a Nagypéntek este és a Nagyszombat, egészen húsvét vasárnap hajnalig. Mert amikor meghalt értünk – helyettünk, a mi bűneinkért szúrták át, a gonoszságainkért törték össze –, miattunk érte őt a büntetés.
Az egyik templomban olvastam a szent sír látogatásakor:
„Mindkét életet, az enyémet és az övét nem tarthatta meg. Az egyiket oda kellett adnia. Az enyémet választotta, és a saját életét adta oda.”
Szeretetének a legnagyobb bizonyítéka a kereszt, a föltámadás pedig az Isten szeretetének a bizonyítéka, az Atyaisten válasza a Fiú végletekig menő szeretetére.
Kell hogy ez a nyugalom megérintsen bennünket. Ezt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben: Igyekezzetek az Isten nyugalmas országába belépni, nehogy valaki későn jöttnek számítson (ld. Zsid 4,1). Amíg az életünk tart, addig van lehetőségünk belépni ebbe a nyugalomba, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, és ebben a csendességben a Szentlélek hangját hallgassuk. Ő éppen erre akar bennünket elvezetni.
Amikor belépünk ebbe a nyugalomba, azt jelenti, hogy föladjuk az Isten nélküli életet: önzésünket, szeretetlenségeinket, megrögzött rossz szokásainkat, és új életet kezdünk, várjuk a feltámadást, amelynek valósága ott van a mi életünkben, a szívünkben.
Szent Ágoston sokat idézett mondata:
„A magadénak teremtettél minket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.”
Az Istenben tudunk megnyugodni! Ez az újjáéledés, újjászületés történik a keresztségben, amikor meghalunk a bűnnek, saját magunknak, önzésünknek, és Istennek kezdünk élni. Ahogyan Szent Pál apostol mondja: Már ne önmagunknak éljünk, hanem annak, aki értünk meghalt és föltámadt (2Kor 5,15), hogy mi is merjünk másokért élni, merjük odaadni az életünket a szeretet szolgálatára. Ehhez kapunk új erőt, lelkesedést, igazi isteni segítséget, kegyelmet. Milyen csodálatos dolog ez!
Itt vannak a testvéreink, akik a keresztségre fölkészültek, és várják ezt a kegyelmet, az újjászületés fürdőjét, és akik újra átélik ezt a kegyelmet azáltal, hogy megújítják a keresztségi fogadásukat és újra elhatározzák, hogy Istennek, a szeretetnek kezdenek élni.
Az egyik ókori atyának feltették a kérdést: Mit csinálnak a szerzetesek és a remeték? A válasz így hangzott: Elesünk és fölkelünk.
Elesünk és fölkelünk. Sajnos ez a keresztény élet, de emberek vagyunk. Újra meg újra elesünk, de a nagyság pont abban van, hogy fölkelünk,
van bátorságunk újra kezdeni, odamenni Isten elé és bevallani, hogy nem vagyunk tökéletesek, „de te az vagy és ki tudsz emelni, segítesz, hogy föl tudjak állni és újra elinduljak”.
Akkor nyílnak meg előttünk nagy-nagy mélységek, magasságok, akkor tudjuk igazán, hogy mit jelent az, hogy Isten igéje hatékony az ember szívében, amely nem tér vissza Istenhez, csak úgy, hogy megtermékenyíti a földet. Ez a föld a mi szívünk. Megtermékenyül és gyümölcsöt hoz, elindulunk és haladunk tovább Isten felé minden nehézség, gonosz és rossz körülmény között. Nem adjuk fel a jóért való küzdelmünket.
Ehhez adnak erőt, kegyelmet a szentségek: a keresztség, a bérmálás szentsége is, ahol megkapjuk a Szentlélek ajándékait, és felnőtt nagykorú keresztény életet tudunk élni. Ebben erőforrásunk az Eucharisztia. Amikor a feltámadt Krisztus valóságos jelenlétét a kenyér és a bor színében magunkhoz vesszük, egyesülünk az Istennel, vele járjuk az életutunkat akármilyen nehéz helyzetben is.
Zelk Zoltán élete utolsó időszakában írta:
„A barátaim azt gondolják, fekszem, nem tudják, hogy megadóan járni tanulok Isten oldalán.”
Ez a keresztény élet. Megadóan, magunkat föladva, nap mint nap elkezdünk járni Isten oldalán, és megtapasztaljuk azt az erőt, kegyelmet, amit kapunk a szentségek révén, az isteni jelenlét örömével.
Feltámadt Krisztus! Ez a mi örömünk, életünk, szolgálatunk forrása, középpontja és végcélja. Ebben segítsen az Úr, aki megújítja bennünk az isteni életet – fejezte be homíliáját Palánki Ferenc megyéspüspök.
A prédikáció után következett a keresztelés és a bérmálás szertartása. A katolikus templomokban ősi hagyomány, hogy húsvét vigíliáján, a nagyszombati szertartás során szolgáltatják ki a keresztséget a felnőtt korukban megtérteknek, akik az Egyház tagjává válnak, amelyhez a szentek közössége is hozzátartozik. A keresztelési szertartás elején az ősi keresztény könyörgést, a mindenszentek litániáját végezték el, majd ezt követte a keresztvíz megszentelése és a keresztelés.
Ebben a mozzanatban a hívek megújították keresztségi fogadalmukat: ellene mondtak a Sátánnak és megvallották hitüket a Szentháromság egy Istenben, s keresztségükre emlékezve a főpásztor meghintette őket a szenteltvízzel.
A vigília szertartás záró mozzanata a feltámadási körmenet, ahol a hívők, kilépve a templom falai közül a világnak hirdetik a feltámadás örömét: Krisztus Feltámadt! Valóban feltámadt! Alleluja!
Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
