Ez az éjszaka az elcsendesülésé, a csendes imádásé, amikor virrasztunk az Úrral, szemléljük, hogy vérrel verejtékezik és kimondja: „éppen ezért az óráért jöttem” (Jn 12,27).
Nagycsütörtökön az esti szentmisével kezdetét vette az egyházi év szent három napja. A katolikus egyház székesegyházaiban, társszékesegyházaiban a főpásztorok az egyházmegyéjük papságával koncelebrálva délelőtt olajszentelési szentmisét vagy más néven krizmaszentelési szentmisét mutatnak be.
Palánki Ferenc megyéspüspök délelőtt Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban misézett az egyházmegye papságával, az utolsó vacsora emlékmiséjét pedig a debreceni Szent Anna-székesegyházban mutatta be.
Az esti liturgia az Utolsó Vacsorát, Jézus elárultatását és elfogatását a szenvedéstörténet kezdetét tárja elénk. Az Utolsó Vacsora az első szentmise és az Oltáriszentség alapításának az ünnepe. Jézus ezen a vacsorán adja a főparancsot: „Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 13,34).
A liturgiában a Dicsőség éneklésekor megszólaltak a templom harangjai, csengői és az orgona, amelyeket legközelebb a nagyszombati vigília szertartáson hallhatunk. Addig a hagyomány szerint a világ harangjai „Rómába mennek”, ahol Jézust közösen gyászolják.
Ezután következett Palánki Ferenc megyéspüspök homíliája:
Beléptünk az utolsó vacsora termébe, megilletődve tekintünk Jézus Krisztusra, aki tudja, mi vár rá. Ott van a lelkében a szándék, hogy az Atya akaratát mindenképpen teljesíteni kell, hiszen sokszor beszélt erről. Az utolsó napokban az is előfordult, hogy rádöbbent, meg akarják ölni, és azt mondja: „Most mélyen megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem!” (Jn 12,27-28)
Belegondolhatunk ebbe az alázatba. Isten alázata, hogy testet vett föl. Még nagyobb alázata, hogy szenvedett, és a legnagyobb alázata, a legnagyobb ajándéka – amit ma ünneplünk –, hogy hozzáköti magát az anyagnak egy kicsiny darabjához, hogy egyesülhessen az emberrel. Nagyon mély misztérium ez. Megrendít, csodálatra indít. Isten alázatosan leereszkedik hozzánk, hogy táplálja bennünk az isteni életet.
Az Eucharisztiáról könyvárakat írtak már, de nem győzünk eléggé rácsodálkozni. Az Eucharisztia valóságos lakoma. Az elhangzott ószövetségi olvasmányban (ld. Kiv 12,1-8, 11-14) arról hallhattunk, hogy mi a lényege a húsvéti vacsorának. Jézus az igazi húsvéti bárány. Ő az, aki saját vérével megváltott bennünket, megjelöl, hogy a pusztító angyal, a gonosz ne vehessen erőt rajtunk, hogy élhessünk. Mert Isten az életnek a barátja, és minden embert személy szerint azért hívott létbe, hogy örök életet ajándékozzon nekünk. Ezért nagyon fontos, hogy ezt az újszövetségi lakomát mindig a helyén tudjuk kezelni. Furcsa ez a kifejezés, de ennek a helye legfelül van, az életünk középpontjában kell hogy legyen, és nem kérdés az, hogy elmegyek-e a szentmisére. Ez az egyetlen szükséges az életünkben.
Hiszen Jézus azt mondta: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53). Nem azt mondja, hogy nem lehettek jó emberek. Lehettek, de az élet, az örök élet nem lesz bennetek. Mi mindannyian erre vágyakozunk. Ez az új és örök szövetség beteljesítése. Jézus ezzel tette azt teljessé, szeretetének a végső jelét adta. „Szerette övéit, mindvégig szerette őket” (ld. Jn 13,1), egészen a keresztáldozatig.
Ezért az Eucharisztia nemcsak lakoma, hanem áldozat. Minden szentmisében, amikor elhangzanak Jézus szavai, a pap nem azt mondja, hogy ez az ő teste, ez az ő vére, hanem egyes szám első személyben mondja: „Ez az én testem…”, „Ez az én vérem…”, mert a miséző pap személyében – a felszenteltsége révén – ott van Jézus Krisztus.
Ezért a mai napon ünnepeljük a papságunk születésnapját is. Ó, bárcsak mindig igyekeznénk jó papok lenni, tudatosítani azt a nagy-nagy csodát, hogy Jézus bennünket fölkent és arra hívott, küldött, hogy az ő nevében mutassuk be a szentmisét, végezzük a szolgálatot, ajánljuk fel magunkat, a személyes áldozatunkat is!
Az áldozatban benne van az, hogy áldozunk. Nemcsak egy darab kenyeret kapunk. Az áldozatban meghozzuk mi is a személyes áldozatunkat. Aki áldoztat, az áldozik és áldozatot is hoz. Milyen nagy csoda, hogy az áldozatunkat meg tudjuk hozni, ha van hozzá erőnk. Hiszen ez az élet kenyere, amivel Jézus táplál bennünket. Élteti bennünk az életet. Ezért adja a küldetést: „Ezt cselekedjétek…” (ld. 1Kor 11,24), vagyis így szeressetek! Így hozzátok meg az áldozatot egymásért, szeretteitekért, a világért! Hozzátok meg azt az áldozatot, ami átformálja, átalakítja ezt a világot! Kapcsolódjatok bele az én áldozatomba!
Ezt újra meg újra tudatosítanunk kell az imádságban . Ezért a lakoma és az áldozat mellett ott van az a hit, hogy Jézus Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Nemcsak jelkép. Valóságos jelenlétét pedig leborulva imádjuk, mert megkapjuk az Isten ajándékait, a hitnek az ajándékát.
Olyan csodálatos, hogy ezt a hitet megköveteli tőlünk Jézus! Tudományosan nem lehet kimutatni, hogy az Eucharisztia már átlényegült, hogy a kenyér Jézus teste, a bor Jézus vére. De amikor hittel vesszük magunkhoz és megtapasztaljuk a gyümölcseit, akkor már nem is hisszük, hanem tudjuk, hogy ő az, aki bennünk az életet táplálja. Ezért csodálatos az Eucharisztia, és fontos, hogy imádjuk őt az Oltáriszentségben, hogy az imádságban, az imádásban egyre mélyebb, szorosabb kapcsolatba kerüljünk vele, aki itt van közöttünk, aki meghívott bennünket, hogy legyünk az ő szolgái, mert ő akar lenni az életünk forrása. Ő akar erőt adni a hétköznapi keresztjeinkhez, hogy ki tudjuk mondani nagy-nagy küzdelmek közepette is, hogy: „Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22,42).
Jézus példát, küldetést adott, nekünk adta legdrágább kincsét, saját magát, hogy aztán tudjuk egymást szolgálni, segíteni. Példát adott az utolsó vacsorán a lábmosás szertartásával is, ami nemcsak szertartás, hanem valóságos csoda. Értitek-e hogy mit tettem veletek? „Ahogyan én szeretlek titeket, ti is úgy szeressetek” (ld. Jn 13,34), ahogyan én szolgálok, ti is úgy szolgáljatok, ahogyan én életemet adom értetek, ti is adjátok oda az életeteket egymásért és a másik emberen keresztül Istenért.
Ez az éjszaka az elcsendesülésé, a csendes imádásé. Amikor virrasztunk az Úrral, szemléljük, hogy vérrel verejtékezik és kimondja: „éppen ezért az óráért jöttem” (Jn 12,27), tehát „Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22,42).
Hálásak vagyunk Istennek egyszülött Fiáért, és azért, hogy a Szentlélek által megkaptuk ezt a tanítást. Hálásak lehetünk azért, hogy az Eucharisztiát, amely hálaadást jelent, minden szentmisében átélhetjük. Igazi örömhír, hogy Isten itt van közöttünk életünk minden napján.
A homíliát követően a liturgiában felidézték és megjelenítették Jézus példáját, aki megmosta tizenkét tanítványának lábát. Ez a gesztus nem csak jelképes, hiszen általa a saját személyében adott példát a felebaráti szeretetre és az alázatosságra.
A szentmise befejező mozzanatában, az utolsó vacsora végén az oltárfosztás következett. A főpásztor minden díszítést eltávolított az oltárról, mely annak jelképe, ahogy Krisztust megfosztották ruháitól.
Az Oltáriszentséget pedig egy külön kápolnába vitték, ott őrzik a nagyszombati vigília szentmiséig.
A szertartás csendben, elbocsátás nélkül fejeződött be.
A nagycsütörtöki szentmise után ezen az estén többen a virrasztás lehetőségét választották a templomban, kifejezve azt, hogy az Olajfák hegyén szenvedő Krisztussal közösséget vállalnak. A virrasztás első részében Jeremiás siralmait imádkozták, énekelték, majd dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, plébános nagycsütörtök titkáról elmélkedett, és felolvasta Jézus Krisztus búcsúbeszédét.
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
