A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata évről évre lelkinappal készül a betegek világnapjára, gondolva azokra is, akik a betegek körül tevékenykednek: orvosokra, nővérekre, a kórházlelkészség munkatársaira.
Az idei lelkinapon, február 9-én Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatott be szentmisét a debreceni Megtestesülés-templomban. A főpásztor elmélkedéséről ITT olvashatunk.
A találkozón Dr. Törő András plébániai kormányzó tartott előadást a szolgálat munkatársainak, valamint a plébánia felnőtt csoportjának.
A résztvevőket Berényiné dr. Felszeghy Márta, a kórházlelkészi szolgálat koordinátora köszöntötte.
Hogyan tudjuk hordozni a betegséget, az emberi élet nehézségeit, keresztjeit? Az élet megpróbáltatásai, a nehézségek világossá teszik, hogy szükségünk van egymásra, arra, hogy közösen haladjunk az élet útján. Van, amikor mi – akik segítünk másoknak – tudunk többet adni, ehhez kell egy döntés, elkötelezettség, de ahhoz is kell nagy alázat, hogy elfogadjuk a másik ember segítségét. A betegek világnapja apropót kínál arra, hogy fölfedezzük annak titkát, hogyan tudunk segíteni és segítséget elfogadni – kezdte előadását Törő András atya, majd „Az irgalmas szamaritánus” (ld. Lk 10,25-37) evangéliumi szakasz üzenetét bontotta ki.
A szentírási rész különlegessége, hogy életünk minden szakaszában újra és újra magunk elé vehetjük. A betegek világnapja is egy jó alkalom arra, hogy felfedezzük a benne rejlő óriási fordulatokat.
Ami a legnehezebb ebben a történetben, hogy túlságosan egyszerű. Jézus csodáira rá tudunk csodálkozni, tekinteni, róla elmélkedni, megilletődni, de az irgalmas szamaritánus történetét játszi könnyedséggel meg tudnánk valósítani.
Ez a legnehezebb ebben, hiszen ezt meg kellene élnünk a hétköznapjainkban. Jézus ebben a történetben nem csak csodálkozásra hív, jelet ad, erősíteni akarja a hitünket, hanem cselekvést kér tőlünk.
András atya a törvényekről beszélt, hogy még jobban megértsük a példabeszédet, a törvénytudó és Jézus párbeszédét. Mózes könyvében azt olvassuk, hogy a törvények nem nehezek. Jézus kortársainak azért ez nem volt egyértelmű, közel 300 törvényt és mintegy 300 tiltást kellett betartaniuk, nehéz volt meglátni, hogy mit is kell követni, hogyan lehet jól élni. A törvénytudók rendkívül vallásos emberek voltak, a törvényt nagyon alaposan, betű szerint próbálták megtartani. A törvénytudó Jézushoz fordult: „Mester, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” Volt benne egy vágy, még akkor is, ha Jézust próbára akarta tenni. Volt kérdése Istenhez, amit szóvá tett Jézusnak.
A törvény – amit az Úr ad – azért van, hogy az ember el ne veszítse az élete útjának irányát. Nem csak arról szól, hogy mit nem szabad (pl. a Tíz parancsolatban), hanem őrizni és védeni akarja az embert. Pl. a „Ne ölj!” parancs nemcsak tilt, hanem véd engem. Ugyanígy szól a tulajdonról, a házasságról, a becsületességről szintén az embert védve, mert az Isten számára fontos a teremtett ember.
Mégis, miért teszik fel Jézusnak ezt a kérdést, hogy akkor melyik a legfőbb parancs? Tulajdonképpen nem lesz világos, hogy ezt a törvényt miért kell megtartani, miért fontos. A törvény betűje nem egy élettelen tanítás.
Amikor Jézus belép mindannyiunk életébe, személyes kapcsolat kezd alakulni az Istennel. Mi nem egy törvénynek vagyunk a követői. XVI. Benedek pápa szerint: a hitünk elején nem egy törvény áll, hanem a személyes megtestesült Istennel való találkozás. Ebből tud majd megszületni a törvény megtartása.
Azért tartom meg a törvényt, mert szeretem az Istent, és hogy a vele való kapcsolatba benne maradjak.
Pl. a házasságban az egyik fél nem azért nem csalja meg a másikat, mert fél, hogy kiderül, hanem azért marad hűséges a társához, mert szereti őt.
András atya ezután az evangéliumi történet három szereplőjét: a papot, a levitát és a szamaritánust, majd a bajba jutott embert és helyszínt mutatta be.
A Jerikó és Jeruzsálem közötti – nehezebb és veszélyesebb – 30 km-es útszakasz 1100 méter szintkülönbséggel beláthatatlan volt, azon a szakaszon sokszor rablók jelentek meg.
„Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták.”
A pap, ha hozzáért egy halott emberhez, tisztátalanná vált, és emiatt nem végezhette el a rábízott szolgálatot. Minden bizonnyal félt a vallása parancsa megszegésének következményétől. A pap nem gonosz volt, hanem vallását gyakorló, hűséges ember. Az ő alakján keresztül az mutatkozik meg, hogy az ember volt a vallásért. Nem az Isten volt az emberért, hanem fordítva. Ebben a papban félelem volt, nem volt meg benne az a szabadság, amit mi kaptunk a feltámadt Üdvözítőtől.
A levita más helyzetben volt, de ő is félhetett. Ha magunkba nézünk, mi is mindig abban reménykedünk – ha pl. történik egy autóbaleset –, hogy nem mi leszünk azok, akik elsőként odaérünk, mert akkor bennünket hallgat ki a rendőrség, nekünk kell segítenünk, segítséget hívnunk, stb. Mi is igyekszünk elkerülni az ilyen helyzeteket. A levita is félt, nem mert odamenni, mert nem tudta, hogy vajon az ott fekvő ember bűntársai nem erre várnak csak. Nekünk sem könnyű odamenni egy útszélen fekvő emberhez.
Az irgalmas szamaritánus megjelenésétől a történet izgalmas fordulatot vesz. Mi mit tennénk? Nem tudjuk, pontosan mi történt. Jézus nem bocsátkozik részletekbe.
A szamaritánust is lenézték, nem tartották ugyanolyan rangú embernek, más volt, de ő mégis odalépett. Talán azért, mert ő maga is kitaszított volt, talán őt is kikerülték, és neki is volt tapasztalata abban, hogy őt is megvetik. Odalép.
A bajba jutott ember az út szélén van, leesett az életútja pályájáról stb. Talán a mi életünkben is előfordult olyan eset, amin már nem tudunk változtatni, nem lehet meg nem történtté tenni.
Ha belegondolok, hogy én vagyok az út szélén, én sodródtam le, akkor pontosan tudom, mire van szükségem: arra, hogy valaki visszasegítsen, fölemeljen, bekötözze a sebeimet, mellém álljon.
Óriási feladatot ad ez a történet. Az irgalom nem logikus dolog. Logikusan gondolkodott a levita, a pap, de az nem segített a szerencsétlen emberen. Az irgalom fölötte áll az ember gondolatainál. Amikor fölmerülnek bennünk kérdések, hogy Isten hogyan van jelen a teremtésben, az ember életében, ezeket kell elénk állítani.
Ha csak logikusan gondolkodnánk, nem nyúlnánk ezekhez a bajbajutott, beteg emberekhez, de akiknek ez a szolgálatuk, akik megtapasztaljuk a segítségadást, az elfogadást, mibennünk van egy óriási isteni szikra, ami természetfölötti.
Nem tudjuk, mi vezérelte a szamaritánust, de mindig
kell valaki, aki legyőzi az ember racionális gondolkodásának a korlátait, és fölemeli azt a szeretet szintjére. Annak a szeretetnek a szintjére, amit Istentől tanulunk, amit nem lehet törvénnyel beszabályozni.
A köztünk megjelent Isten személyes valóság, aki megtestesült, az emberrel sorsközösséget vállalt, és helyette elvállalja a bűn következményét, a halált is. Ez az Isten tud bennünket megtanítani arra, hogyan lehetünk emberek.
Ma embertelenek tudunk lenni egymással, nem tudjuk, mi zajlik a másikban. Nemcsak fizikailag sodródhatunk le az életünk útjáról, akár a magány miatt is történhet ez, és szükség lenne arra, hogy valaki fölemeljen. Jézus nem bízott meg bennünket arra, hogy ítéletet mondjunk a másik felett. Ő maga sem ítélkezett, azért jött, hogy fölemelje az embert.
Azért emelem fel én is a bajba került embert, mert valaki engem is fölemelt, minden érdemem nélkül szeretett és szeret, és ez a valaki arra tanít, hogy olyan legyek, amilyen ő.
Az irgalmas szamaritánus maga Jézus. Engedjük, hogy ő motiváljon, vezessen, engedjünk annak, hogy szeressen bennünket. Az életünk, a szolgálatunk, a hétköznapjaink erre a szeretetre legyen válasz. Ha erre válaszolunk, akkor nem pusztán csak egy törvénynek leszünk a megtartói, hanem egy szeretetkapcsolatban élő emberek leszünk az élő Istennel, és ebből a kapcsolatból fog forrásozni mindaz, amit a hitünkben, a vallásunkban, az egyházhoz, a közösséghez tartozásunkban napról napra megélünk.
Ez nem egy nehéz történet, amit nem lehet megvalósítani, hanem egy olyan ajándék, amit Jézus azért adott nekünk, hogy egyre inkább hozzá hasonlóvá váljon az életünk.
Mindegy, hogy most melyik szerepben vagyunk, az a feladat, hogy irgalmas szamaritánussá váljunk. Ha pedig az út szélén fekszünk, akkor engedjük, hogy valaki közel jöjjön hozzánk, ne űzzük el azokat, akik szeretnének rajtunk segíteni, és engedjük, hogy a Mester kísérjen, vezessen bennünket.
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
