Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök köszöntő gondolataival kezdődött a Szent Anna-székesegyházban az ökumenikus imahét szerda esti alkalma, ahol dr. Fekete Károly tiszántúli református püspök hirdetett igét. Az imaalkalmat dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, püspöki irodaigazgató, a székesegyház plébánosa vezette.
A megyéspüspök a január 21-28-ig tartó ökumenikus imahét bibliai alapigéjére, az irgalmas szamaritánus (Lk 10,25-37) történetére mutatva kérte, imádkozzunk azért, hogy amit ebben a történetben az egyházi szolgálattevők elmulasztottak, azt mi soha ne mulasszuk el, és hogy elmondhassuk, megesik a szívünk a bajba kerülő emberen. „Fodor Ákos költő így fogalmaz: »Remélem soha nem nő be a szívem lágya!« A szívünk lágya soha ne nőjön be! Ezt kérjük az Úrtól és legyünk eggyek a szeretet egységében, ahogyan Krisztus Urunktól, az igazi szamaritánustól megtanultuk.”
Fekete Károly püspök igehirdetésében az irgalmas szamaritánus történetét mai történetnek is nevezte. „Mi is tudnánk sorolni veszélyes útszakaszokat, amire talán ki lehetne írni, hogy ez halálút. Ismerünk a fővárosban olyan kerületeket, ahová nem érdemes betérni késő este egyedül, mert rossz lesz a vége. Vannak olyan helyzetek, amelyekbe az ember nem bocsátkozik bele, mert veszélyes övezet és rejt magában veszélyeket.
Jézus visszafogottan mondja el ezt a történetet, direkt egyszerűen beszél, nem tűzdeli tele horror jelenetekkel, a lényeget a szívünkön keresztül szeretné nekünk megüzenni.
Ennek célkeresztjében az a szomorú tény áll, hogy
egyre több ember válik nézővé.
Olyan nézővé, aki a nyilvánvaló és a kiáltó helyzetek, állapotok, az áldozatok láttán megmarad ezeket elnézőknek. Dorothee Sölle, a nemrég elhunyt német evangélikus teológus így fopgalmazott: „Társadalmunk a rablók és a járókelők társadalma, amelyben egyre több ember válik nézővé. Nézői ők a saját életüknek, nézői a másikénak. Mindenben részt vesznek, de csak úgy, mint nézők. A sportban, a játékban, a másik ember szenvedésében. A rablóknak ennél jobb szolgálatot nem is tehetnének.”
Jézus éppen ezért – hogy ne a rablóknak tegyen szolgálatot –, határozottan a nézőszám csökkentéséért mondja el ezt a példázatot. Szeretné, ha növekedne azoknak a száma, akik elkezdenek irgalmasan cselekvőkké válni. A cselekvő irgalmassághoz azonban szükség van azokra a tapasztalatokra, amelyekkel kezdődik ez a történet, amely a kifosztottság megtapasztalásával indul.
Egy gyanútlan ember megy lefelé, és az elhíresült halálúton megteszi a Jerikó és Jeruzsálem közötti 27 km-t. Kifosztották, rablók támadtak rá, megsebesítették.
Ez a rablóélmény, a kifosztottság megtapasztalása indít mindent.
Hol hallunk róla, hol meg velünk történik, és nem kell hozzá rablóbanda, vagy egy rosszakaratú támadó. Elég egy hirtelen jött betegség, baj, váratlan gyászhír, nem várt csapás, egy olyan lelkünkbe tiporó ellenerő, amelyik ledönt a lábunkról, kiüresítő hazugság, megalázás, mocskolódás, és az ember az egyik pillanatról a másikra sebzetté válik. Elvett álmok, meghiúsított remények és tervek, bevádolt becsület, keserves házasság, kiüresedett gondolatok, megszűnt munkalehetőség, blokkoló közöny. Mennyi-mennyi esemény, ami megtörténik velünk és körülöttünk. De vajon mikor ébredünk föl arra, és mikor szállunk már szembe a kifosztó szándékkal és a kifosztó cselekvéssel?
A sokarcú kifosztottság megsebzetté és félholttá tud tenni és ebből következik a másik tapasztalat, az otthagyottság, az egyedül hagyatottság tapasztalata, az elkerültség magánya.
A történetben szereplő áldozathoz előbb közelednek, majd távolodnak tőle, és bizony ez még a papi személyekkel, levita szolgálatra vállalkozó lelkipásztori munkatársakkal is előfordul. De úgy gondolom, hogy Jézus itt nem a papokról és a levitákról beszél, hanem az üzenet mindannyiunkat érinti.
Lehet, amikor újrakezdenek erősödni a léptek, a félholt ember azt gondolja, most majd megáll, kérdez, lehajol hozzám, de a léptek újra elkezdenek halkulni, távolodik az a valaki. És a félholtnak még arra sincs ereje, hogy azt mondja: Uram, nincs emberem.
Ha igaz az, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, akkor hatványozottan igaz, hogy a sebesült, a sérült, a kifosztott embernek még nehezebb egyedül lenni.
Az elkerültséghez ma sem kell vérbefagyottként ott feküdni az út szélén. Elég, ha helyben hagy bennünket a megélhetésért folytatott harc, az a küzdelem, amit a feladatunkkal, a küldetésünkkel végzünk. Elég, ha magadra maradsz a kételyeiddel, kétségeiddel, a félelmekkel, amik mindig egyedül találnak bennünket, még akkor is, ha valaki fekszik mellettünk, vagy a másik szobában. Elég, ha gondterhelt és kétségbeesett vagy, ha szerencsétlennek látnak mások, ha alulöltözött vagy, és ezért mindenki elkerül, nemcsak a papok, a civilek is. Másként mérnek a pillantásukkal és nagy ívben elkerülnek. Elég, ha nem kifizetődő melletted a megállás, mert az idő pénz, a bánásmód pedig időigényes.
Keserves tapasztalat az elkerültség magánya, ezért Jézus nem sopánkodásra hív, sajnálkozásra akar késztetni, ebből már volt éppen elég, sőt az a baj, hogy a szörnyülködéstől megállunk, és nem jutunk tovább. Ezért fontos a harmadik élmény, ami bennünket is mozdulásra hív, ki akar vonni a néző pozíciójából.
Az irgalmas szamaritánus legyőzi magában a kortársaiban jelenlevő örökletes ellenségeskedést, a vallási fanatizmust, a tradicionális gyűlöletet, és lebontja magában az ellenségképet egy pillanat alatt. Túllép azon a sztereotípián, amin sokan fennakadtak, és ezzel bennünket, a történet mai hallgatóit is az elé a kihívás elé állít, hogy vizsgáljuk meg, mik azok, amelyek elidegenítenek bennünket egymástól, embert az embertől, nemzetet a nemzettől… Mi az, ami miatt már nem látjuk meg a másikban az embert?
Az irgalmas szamaritánus cselekedete minden sztereotípiát lényegtelenít. Nem tudta elnézni a nyomorúságot, és győzött benne az emberség. Ennek az embernek a könyörületességében nem egy egyszerű humánus cselekedetet látunk, hanem ha jól olvassuk és halljuk ezt a történetet, akkor Jézus Krisztus arcvonásai jönnek elénk, az ő könyörületességének a csodája mutatkozik meg ebben a zsidókkal ellenséges táborból származó emberben.
Jézus ezt a történetet a maga szeretetének illusztrálására mondja el, hogy a szamáriai cselekedeteiben felismerjük az ő cselekvő szeretetének intenzitását, a sajátosságait és merjük, kezdjük el utánozni őt. A szamáriain keresztül láthattuk meg, hogy milyen a Jézus szeretete.
Jézus szeretete aktív szeretet, nem elfogadja, hanem adja, teremti a szeretetet, nem érzelem és hangulat dolga nála, hanem cselekedeté és erőé.
A szamáriai nem azáltal volt irgalmas, hogy részvétet érzett a bajba jutott iránt, hanem, hogy érte cselekedett.
Jézus szeretete kezdeményező szeretet.
A bajba jutott ember nem kérhetett segítséget, mert nem volt hozzá ereje, őt csak megelőzően lehetett a segítségnyújtásban kivenni ebből a bajból, és ez az ember vállalja a segítségnyújtást, és a vele járó következményeket. Ez igazolja, hogy a kezdeményezése, lehajlása nem számításból történt, hanem igazi, aktív szeretetből. Jézus szeretete a példázat szerint nem személyhez, hanem helyzethez igazodó. A szamáriai számára nem az volt a meghatározó, hogy kivel történt a szerencsétlenség, hanem hogy ami vele történt, az gyalázatos.
A példázatbeli pap és levita az áldozat személyét nézi, őket az befolyásolja, hogy mi lehet a következménye annak, ha ők a félholttal foglalkoznak: kultuszképtelenek lesznek, nem mehetnek be a templomba, nem végezhetik a szolgálatukat.
A szamáriai cselekvését nem az határozza meg, hogy kivel, hanem, hogy mivel tehet jót, és azt feltétel nélkül meg is teszi. Nemcsak azt adja, amije van, hanem amire a bajba jutottnak ott és akkor szüksége van.
Jézus szeretete távolságot áthidaló szeretet.
A példázatban a szamáriai az ellenség. A történelmi társadalmi vallásos szempontból az ellenpóluson álló személy, aki a legmesszebb van azoktól a zsidóktól, akik Jézus korában éltek, és legmesszebb van attól, akinek a segítséget kellene adnia.
A szeretet az, ami azt a távolságot le tudja győzni, át tudja hidalni, lenullázza, és a távoli embert felebaráttá közelíti, testvérré teszi. Ez az irgalmas szeretet gyógyított a történetben és ez gyógyít a valóságban is.
Nem a kifinomult, elkerülő taktikák, védekezések, akár a kultuszi törvények, kifogáslisták mentén kell haladni, hanem meglátni, megszánni, odamenni, bekötni, föltenni, elvinni, gondját viselni, költeni rá.
Mit fejez ki ez a cselekménysor? Azt, hogy szem és szív, láb és kéz, száj és zseb nyílik meg, azaz a teljes ember, és az őszinte emberség lép működésbe. Kidomborodik embervoltunk alapvonása, hogy másokra szorulunk, másokra vagyunk utalva. Éppen ezért embertársunkat nem kezelhetjük tárgyként, hanem törődni kell vele. Jézus mozdulásra és kilépésre hív a néző pozíciójából. Azért mondta el ezt a példázatot, hogy előhívja bennünk az érzést, hogy nekünk felebaráttá kell válnunk. Az a célja, hogy csökkentse a bajba jutottakat elnézők számát, és növelje a felebaráttá lenni tudók számát.
Jézus azért jött el, hogy elénk élje, és Isten akaratából vállalta, hogy ő lesz a minta felebarát. Arra biztat, hogy bátran fogadjuk el tőle az ő aktív, mindig adó, cselekvő szeretetét, amely kezdeményező velünk szemben is. Nem személyválogató, ő feltétel nélkül közeledik. Jön, és mindent ad. Az életét is föláldozta értünk, hogy az irgalmas szamaritánus története továbbíródjon, hogy ne bibliai szép történet legyen, hanem hús-vér valóság. Ennek továbbírását megpróbálhatjuk követni.
Van egy történet, amely a jobb szamaritánusról szól. A szamaritánus 10x, 100x ment lefelé Jerikóból Jeruzsálembe, és a sokadik útján is újabb és újabb áldozatok tűntek föl mindig ugyanazon a helyen. Már rutinosan szedte elő tarisznyájából a kötszert, gyógyszert, és már a szamara is szinte magától indult a fogadó felé. Ekkor rádöbbent valamire. Arra, hogy sokkal jobb szamaritánus lehetne, ha végre a tettesekkel törődne, és nemcsak a ragtapaszokat osztogatná. Elhatározta, hogy megkeresi a rablótanyát és a rablókon fog segíteni.
Ez is Jézus cselekvő szeretetének nemcsak illusztrációja, hanem egészen szép kifejeződése. Ezzel válik teljessé az irgalom győzelme, hogy Jézus törődik nemcsak a bajbajutottakkal, hanem ő szeretné az útonállók, a rossz fiuk, a mihasznáknak számát csökkenteni, és azt is akarja, hogy az elkerülő, cserbenhagyó, könyörtelenség oldaláról minél többen átálljanak az irgalmasok táborába…
Bármilyen megátalkodott volt is valaki, és bármi is késztette a másik kifosztására, Jézus Krisztus őutána is elindul, mint ahogy utánunk is elindult.
Ő a bűnösök egyetlen esélye. Azért jön, hogy szembesüljünk tetteink súlyával, és megmutassa a bűntől való szabadulás lehetőségét. Mindannyiunk megmentője az irgalmas szamaritánusnál is nagyobb Jézus Krisztus, az, aki ma keres bennünket. Bármilyen nagy sebet ütött is rajtam a kifosztottság, az otthagyottság élménye, a mintafalebarát, mindannyiunk örök felebarátja Jézus Krisztus irgalmas szeretetével jön, és képes arra, hogy begyógyítsa életünk sebhelyeit, hogy ezentúl mi is az irgalmasok táborát gyarapítsuk – zárta gondolatait Fekete Károly református püspök.
Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök január 25-én, csütörtökön, 17.00 órától az Egyetemi Református Templomban hirdet igét.
Az ökumenikus imahét debreceni záró alkalmán (Református Nagytemplom – Január 28., vasárnap) a hagyomány szerint átadják a Both Antal Teológiai és Kulturális Alapítvány által 2018-ban alapított Pro Unitate in Christo díjat. Az idén a díjat dr. Dolhai Lajos, az Egri Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet rektora részére ítélik oda.
Az imahét perselyadományát a Debreceni Evangélikus Egyházközség családi bölcsődéje játszóterének fejlesztésére ajánlják fel.
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
