Szentírási részek:
Olvasmány: 1 Sám 3,3b-10.19 – Szólj, Uram… az Úr pedig vele volt…
Szentlecke: 1 Kor 6,13c-15a. 17-20 – Megszólít a saját testünk által
Evangélium: Jn 1,35-42 – Megszólít testvéreink által
Kedves Testvérek!
A Római Katolikus Egyház liturgiája Jézus nyilvános működésének kezdeteként az ő megkeresztelkedését tárta elénk az előző vasárnap. Ezzel mintegy igazolta előttünk, hogy Jézus az Isten Fia, általa maga az Isten szól hozzánk, szólít meg minket. A második évközi vasárnap szentírási részei arra hívnak meg bennünket, hogy a kis Sámuelhez hasonlóan (aki a templomban az Úr ládája mellett aludt) éljünk Isten közelében, és figyeljünk szavára. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy költözzünk be a templomba és vackoljunk le a tabernákulum tövébe, és onnan várjunk hangokat. Nem! Az igazán hívő ember számára az Isten egész teremtett világa az Isten temploma, és annak minden szegletéből nem föltétlenül emberi szavakkal, de létével, rendjével – maga a teremtő Isten szól hozzá. Ebben az értelemben nyissuk meg most minden testi és lelki, Istentől kapott „fülünket” és mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.” És ő szól teremtményei által, embertársaink által és az ő szeretett Fia, Jézus Krisztus által. Ránk bízza szavát, hogy Egyháza által, általunk – megszólítsa minden kor minden emberét.
Mit tanulhatunk, mit hallhatunk az olvasmányból? Amikor a kis Sámuel hallja a szólítást, nem nyomja a párnát a fülére, hanem azonnal, még álmában is jelentkezik: itt vagyok. Majd felébredve odafut ahhoz, aki szólíthatta őt, és nála is jelentkezik: Itt vagyok, hívtál. Akárhányszor hallja a szólítást, ugyanígy tesz, nem hallgattatja el magában a szót, mondván, csak képzelődtem. Hűséges tettrekészségével megnyitja a főpap „fülét”, aki rádöbben, hogy az Úr szólítja a fiút.
Mit tanulhatunk az evangéliumból? Keresztelő Jánost megszólította Jézus meglátása. A két vele lévő tanítványával megosztja amit „hall”: Nézzétek, az Isten Báránya! A két tanítvány meghallja a szólítást és követni kezdi Jézust. Jézus „meghallja”, hogy követik és rákérdez: Mit kívántok? Azok meghallják Jézus kérdését és olyan választ adnak, amit akkor még talán maguk sem értenek: Mester, hol laksz, hol vagy otthon? És csak most hangzik el a perdöntő megszólítás: Jöjjetek, nézzétek meg! Elmentek vele és aznap nála maradtak. Nem tudjuk, volt-e valami sátor, vagy faárnyék, ahol eltöltötték a napot Jézussal, inkább azt hallhatjuk ki ebből a történetből, hogy Jézus beszélt nekik az Atyával való kapcsolatáról, mert ő, nála van otthon. A lényeg, hogy mindkét tanítvány meghallotta a szólítást, és készek megosztani megszólítottságukat, Jézushoz tartozásukat, megtalálták a Messiást. Elindul a Jézushoz hívás máig tartó láncolata. Mindannyian beilleszthetjük magunkat ebbe a láncolatba: ki segített hozzá engem, hogy Jézus nyomába szegődjek, hogy elmenjek vele és megnézzem, hol van ő otthon, és kit, kiket vittem én el Jézushoz, arra hivatkozva, hogy megtaláltam a Messiást?
A szentleckéhez fűzött gondolatokat a végére hagytam, mert nagyon kemény leckét ad nekünk ma. Időrendben egyébként is itt van a helye a szentleckének. Az ószövetségi olvasmány mindig valamilyen előképként kapcsolódik az evangéliumhoz. Az evangélium pedig Jézus földi működéséről ad beszámolót. A szentlecke viszont már Jézus keresztáldozatának, feltámadásának, mennybemenetelének és megdicsőülésének, valamint a Szentlélek kiáradásának „gyümölcsét” is kínálja nekünk. Ennek fényében nézzük most, hogy mit tanulhatunk a szentleckéből? Jézus kereszthalála, feltámadása és megdicsőülése vezet el minket az ő „otthonába”, itt értjük meg igazán Isten hozzánk szóló szavát, és érint meg bennünket a Szentlélek sürgetése, hogy Jézushoz vezessük testvéreinket. Ezt a sürgetést hallotta meg Pál apostol, amikor látta a korintusiak életét. Azért is nagyon időszerű ez a tanítás, mert hasonló környezetben élünk, mint amilyet Pál apostol talált Korintusban. Sokan azt hangoztatták, hogy a kicsapongó, a testiség minden vágyának engedő magatartás természetes dolog, nincs benne semmi szégyellni való. Milyen sok mai keresztény gondolkodik így, a szexualitást, a nemiséget ki szeretné venni minden erkölcsi norma alól, legyen ez mindenkinek a magánügye. Az Egyház és az Isten ne szóljon bele, hogy milyen tartalmakat nézek, és milyen kapcsolataim vannak ezen a téren. Mintha erre a területre vonatkozóan nem mernénk kimondani az Úrnak: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Pedig Istennek van mondanivalója életünknek erre a területére is! Ezt közvetítette Pál apostol nagyon tömören a korintusiaknak. A testünkkel akkor bánunk természetesen, ha azt Isten ránk vonatkozó tervének megfelelően használjuk. Az Isten pedig úgy „mondta ki”, hogy minek tartja az emberi testet, hogy a saját Fiát „beleöltöztette” ebbe a testbe. Jézus pedig a saját, testben való életével mutatta meg, mondta ki nekünk, hogy hogyan éljünk. A kereszten szeretetből feláldozta testét, majd feltámadva megdicsőítette azt. Így szólít meg bennünket a keresztről és a mennyei dicsőségből, Pál apostol szavaival: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?… Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatoké? Nagy volt a ti váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” Igenis, a keresztény családoknak kiáltaniuk kell Istenhez: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Szólj, és segíts nekünk megosztani ezzel a fékevesztett világgal az emberi test és a család méltóságára vonatkozó tanításodat. Az egyház ma azért olvastatja ezt a szentírási részt, hogy tagjaiban megerősítse azt a hitet, hogy testünk Krisztus tagja és a Szentlélek temploma. Isten pedig úgy tudja megszólítani általunk ennek a bűnös nemzedéknek a tagjait, ha engedjük őt megdicsőülni testünkben. Ámen.
Fodor András
nyugalmazott püspöki helynök, plébános
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
