„Azt mondják, hogy mindenkinek két élete van, az egyik, amit él, a másik pedig akkor kezdődik, amikor rájön arra, hogy mégiscsak egy élete van. Ezek az alkalmak, megállító pillanatok, amikor rá kell jöjjünk, hogy egy életünk van.” (Takács Tamás ezredes, tábori lelkész)
Takács Tamás ezredes, a Tábori Lelkészi Kar (Katonai Ordinariátus) vezetője volt az egyik előadója a MISSZIÓ témát feldolgozó FAVÉT rendezvénynek 2023. november 18-án, Nyíregyházán a Szent Imre köznevelési intézményben. A rendezvényről szóló fotógalériát, beszámolót (Palánki Ferenc megyéspüspök elmélkedéséről, a két misztériumjátékról) ITT találjuk meg.
Takács Tamás atya a tábori lelkészi szolgálata alatt megélt lelki és többnyire a missziós külszolgálata során megtapasztalt katonai élményét osztotta meg a diákokkal, minden egyes történésből mély következtetéseket levonva, üzenve a fiataloknak a küldetésről, misszióról az igazi emberré válás útjáról.
Az előadásából a teljesség igénye nélkül emelünk ki néhány gondolatot.
Tamás atya fiatal korára visszatekintve elmondta, hogy az ember élete során megtanulja azt, hogy a múltat és a jövőt ugyanabból az anyagból, a jelenből gyúrják.
„Ez az egy, ami a mienk. Hogy mi lesz holnap, vagy lesz-e holnap egyáltalán, azt senki nem fogja megmondani. Lehet a múltban dagonyázni, de az már senkit nem érdekel. Mindenkit csak az érdekel, hogy most ki vagy, mit csinálsz, mit tudsz adni. Az ábrándozás helyett a tettek legyenek a fontosak.”
„Amikor az ember bajban van, akkor Istenhez fohászkodik, és a katonákat hívják segítségül, de amikor a baj elmúlik, akkor Istent elfelejtik, a katonákat pedig a pokolba kívánják.
Ebben valahol benne van az a mélységes gondolat, hogy amikor az emberek bajban vannak, akkor mindenkibe belekapaszkodnak, de amikor a baj elmúlik, akkor sok mindent elfelejtenek.
A hála, a köszönöm mintha kiveszett volna a világból.
A hálás emberek teszik boldoggá a környezetüket és az egész világot is.”
Így tesznek a magyar katonák is a misszióban, Afganisztánban, Koszovóban, Irakban. Ezek a küldetések mindig ugyanarról szólnak: valamit tenni kell, ami egy kicsit jobbá teheti a világot. Tamás atya G. K. Chesterton angol filozófust idézte: A jó katona nem azért küzd, harcol, mert gyűlöli azt, aki szemben áll vele, hanem azért, mert szereti azokat, akik mögötte vannak.
„Mindig tartsátok szem előtt a saját életetekben megharcolt csatákban azt, hogy
ne az legyen a fontos, hogy küzdened kell, legyőzni másokat, hanem hogy megvédd azokat, akik mögötted vannak és fontosak számodra.”
Van, amikor együtt küzdünk egy célért. A tábori lelkész a közös küzdelem, a misszió erejét a Sólyom végveszélyben című film zárójelenetével szemléltette. A fiatal katona megkérdezi az öreg katonát: Hogyan fogjuk tudni elmondani otthon ezt a szörnyűséget, ami itt történt velünk? Az öreg katona így válaszol: Ezt ők igazán soha nem fogják megérteni.
„Csak azok fogják tudni, hogy mit jelent az a küzdelem, ami velük történt, akik együtt küzdöttek. Ti ugyan nem harctéren vagytok, de azt, amivel közösen megküzdöttetek – pl. erre a rendezvényre rövid idő alatt felkészültetek két előadással, vagy az itt eltöltött évek során megélt küzdelmek, örömök – a tiétek, és csak ti fogjátok érteni, hordozni, mint egy titkot.”
A tábori lelkész a bizalom, megbízhatóság elengedhetetlen voltára is szerzett tapasztalatokat. 70 km-es kis portyára indultak 18 kg-s zsákokkal. Elmondta, hogy amikor az ember ilyen „sétára” indul, megmérettetéseknek veti alá magát, és akkor nagyon számít, hogy van-e mellette valaki. Tamás atya találkozott olyan katonával, akivel nem menne el olyan helyre, ahol kihívások vannak. De arról is van tapasztalata, hogy amikor ő bajban volt, és már nem bírt tovább menni, akkor csak szótlanul leült mellé egyik katonatársa, és megvárta, míg ő összeszedi magát, fölsegítette és beértek a célba.
„Ezek a helyzetek azok, amelyek segíthetnek az embernek abban, hogy a nehéz helyzetekben megtalálja a saját életét.”
Amikor az első ejtőernyős ugrásokat hajtották végre, nem azért izgult, hogy vele mi lesz – mert azt tudta, hogy a papnak ugrania kell –, hanem attól félt, hogy akinek ő hajtotta az ernyőjét, azzal nem lesz-e baj, kinyílik-e az ernyő. Amikor látta, hogy működött minden ejtőernyő, akkor fogalmazódott meg benne a bizalom és megbízhatóság fontossága.
„Ha ez a kettő megvan az emberi kapcsolatotokban, életetekben, erre rá lehet építeni mindent. Ha ezekből valami hiányzik, akkor lehet szépíteni a helyzetet, de valójában értelmetlenné válik mindaz, amit az ember sokszor fontosnak tart. A bizalmat el is veszíthetjük.”
Afganisztánba érkezve az első érzése a sivatagban a semmi megtapasztalása volt. Tamás atya így szólt a fiatalokhoz: Érezzétek azt, hogy ti most egy viszonylag zárt burokban éltek, de sokat fogtok mozogni, kisebb nagyobb távokat megtenni, új helyekre érkeztek, és az mindig változást okoz, amihez alkalmazkodni kell. Minél gyorsabban fölveszi az ember a ritmust, megtanul a „helyiek nyelvén beszélni”, annál hamarabb lesz a missziója, küldetése beteljesíthető és hasznos.
Így szól a mondás: „Ha Rómában vagy, úgy élj, mint a rómaiak; ha máshol, élj úgy, ahogyan mások!” Ez nem azt jelenti, hogy azonosulni kell azokkal, akik ott élnek, hanem, hogy:
az embernek meg kell tanulnia a helyiek fejével gondolkodni, és azok szívével érezni, akikkel együtt van.
Egy társaság, közösség, egy osztály, egy iskola akkor mondhatja el magáról, hogy összekovácsolódott, ha a tagjai már úgy tudják segíteni egymást, mintha önmagukat segítenék.”
Egyik alkalommal missziós felkészülésen voltak, és a sofőr kijelentette, hogy aznap már nem vezethet többet, ezért nekik gyalog kellett kimennünk a 10 km-re lévő lőtérre, ott végrehajtották az egész napos fárasztó feladatot, majd este zsákkal a hátukon ismét gyalog tértek vissza a táborba. A többiek, akik autóval mentek, addigra már megvacsoráztak, pihentek, átöltöztek. Hazafelé tartva Tamás atya kitalálta, hogy fussanak, és a mérhetetlen fáradtság ellenére hazáig futottak zsákkal a hátukon.
„Az életben nagyon sok ilyen futás van, olyan alkalom, amikor szenvedsz, rohansz a zsákoddal, és látszólag értelmetlen, amit teszel, de higgyétek el, hogy ezek lesznek az élet igazi, élő pillanatai.”
Mindenszentek, halottak napján Kabulban teljesítettek missziós szolgálatot, és igyekeztek kicsit magyarrá változtatni azt a földet, annyi időre, hogy megemlékezhessenek elhunyt szeretteikről, és gyertyát tudjanak gyújtani. Egy valaki tudott kopjafát faragni, és megtörtént a megemlékezés, az ünnep.
„Sokszor a semmiből lehet olyan helyet, pillanatot összehozni, amik megváltoztatják a többiek életét. Amikor az ember belülről tud átadni valamit önmagából, ami átsugárzik a szerényebb valóságon is, akkor lesz hiteles nemcsak az előadás, hanem az élet is.”
Azt szokták mondani, hogy a Mikulás-várásnak három fokozata van, amikor az ember hisz benne, majd amikor nem hisz, és a harmadik változatban ő lesz a Mikulás. Tamás atya keresztülment ezen a változatokon. Egyik évben őrá esett a választás, és egy afgán muszlim jószándékú szabó varrta meg a mikulásruhát, akinek fogalma nem volt arról, hogyan néz ki a Mikulás. Így készült el a jelmez, ami sokak szívét megvidámította. Ezt a gondolatot Tamás atya úgy fejezte be, hogy:
az embernek néha hagynia kell, hogy mások nevessenek rajta. „Ha valaki egy kicsit vidámabbá tudja tenni a többiek életét, akkor ezáltal is tud valamit közvetíteni az örömhírből, a jó hírből, az evangéliumból.
Mindig van valami, amivel az ember az ünnepet ünneppé változtathatja. Egyik karácsony előtti teljesítménye 150 papírangyalka készítése volt, amit a katonáknak adott át. Kezdetben attól tartott, hogy a sárban végzik majd a kis angyalkák, vagy katonatársai megmosolyogják érte, de nem ez történt. A katonák nagy becsben tartották az ajándékot, sőt volt, aki haza is vitte gyermekének, mondván az az angyal vigyázott rá és segítette, hogy hazatérjen.
„Az életben sokszor kis papírangyalokat kell készíteni ahhoz, hogy mások megtapasztalják az igazi boldogságot. Lehet, hogy úgy érzed, a semmit adod, de ebből a semmiből a minden fog megszületni.”
Tamás atya a kiszolgáltatottságot, a veszélyhelyzeteket is megtapasztalta. Az élethez hozzá tartozik, hogy az embernek számolnia kell a halállal.
„A katonatörténet magában foglalja az ember történetét is. Ha ki-ki a saját útjának végén el tudja mondani azt, hogy büszke voltam arra, ami vagyok, akkor teljesen mindegy, hány medált raktak rád, nem ettől lesz fontos az életed. Vannak helyzetek, amikor egy pohár víz többet jelent, mint az összes medálod, amit a világ adott neked.
Van olyan mondás, ha választanod kell, válaszd a nehezebb utat. Általában az ember nagy eséllyel mindig a könnyebbik utat választja. Nem kell mindig elfutni a nehézségtől, a megpróbáltatástól. Néha a nehezebb út fog segíteni abban, hogy a jobbik utat találjátok meg.
Az út nem mindig azt adja, amire vágysz, hanem amire szükséged van. Van, amikor sárban kell végig masírozni, van, amikor nincs jó út, de ez fog téged többé tenni.
A parádéhoz, az ünnepekhez, a medálokhoz, a győzelemhez a sáros bakancsok fognak elvinni.
Ne akarjátok mindig kikerülni a sáros utat, elkerülni a szenvedést, mert lehet, hogy pont ezek fognak benneteket segíteni ahhoz, hogy tökéletesedjetek és elérjétek a célotokat” – fogalmazott előadásában Takács Tamás ezredes, tábori lelkész.
Az elhangzott gondolatokat lejegyezte: Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
