A debreceni Szent László Domonkos Plébánián hagyománnyá vált, hogy a plébánia hívei kétszer egy évben, májusban és októberben közös imára hívják a város rózsafüzéres közösségeit, valamint egy-egy vendéget, hogy elmélkedésével, előadásával lélekben gazdagítsa a résztvevőket. Ezúttal október 22-én gyűltünk össze közös imára, és hogy meghallgassuk meghívott vendégünknek, Papp László atyának, a Szent István Király-templom plébánosának előadását.
A Szűz Anyáról és egyáltalán arról szeretnék szólni – kezdte elmélkedését László atya, hogy mi mindent tapasztaltak már meg az emberek az idők során a rózsafüzér imádság által. – Sok kegyelmet kapunk, és érdemes lenne meghallgatni az egyéni tanúságtételeket is arról, hogy ki milyen imameghallgatásoknak az emlékét hordozza a szívében – javasolta László atya. – Amikor arról beszélünk egymás között, hogy Isten milyen nagy dolgot tett velünk az életünkben, akkor ezzel Isten nevét dicsőítjük meg, hiszen minden jó tőle származik. Talán ez az első, amit közvetíteni szeretnék: merjünk beszélni egymás között a személyes tapasztalatunkról, arról, amit Isten tett az életünkben. És hogy Isten hogyan működik? Isten édesanyát adott nekünk, aki anyai gondoskodással hordoz bennünket, mint gyermekeit.
Szólnék arról, hogy miért is fontos a rózsafüzér – folytatta László atya, majd elmondta, hogy a rózsafüzér ima valójában elmélkedés, melynek során felidézzük Krisztus életének az eseményeit, hogy az, akit szeretünk, egyre mélyebben a szívünkbe vésődjék. Kaptunk 20 ilyen titkot, hogy Jézus életének az eseményeiről elmélkedjünk, és tudatosítsuk: nem a Szűzanyát mint istennőt imádjuk, hanem, ahogyan Szent II. János Pál pápa fogalmazott, Mária iskolájába iratkozunk be, hogy Krisztusnak az arcát szemléljük, hogy Krisztus nevét jobban megismerjük.
Egyébként a Szentatya mindig emlékezetünkbe idézte, hogy Márián keresztül Jézushoz érkezünk el: azért imádkozzuk a rózsafüzért, hogy megemlékezzünk a benne foglalt titkokról, hasonlóan ahhoz, ahogy például egy család felidézi azokat a történeteket, amelyeket egyik generáció átad a másiknak. Mindnyájunknak vannak ilyen családi történetei. A családi tradíció a nagycsaládra is igaz, az egyház nagy családjára. Tudatosítanunk kell, hogy a Krisztus-eseményt nem az égből pottyanva kaptuk, hanem az egyház által, tehát amikor Krisztus életének titkait szemléljük, akkor az egyháznak a hitében szemléljük őket. Azért imádkozzuk a rózsafüzért, azért idézzük fel ezeket az eseményeket, hogy higgyük mindazt, ami történt.
A hitnek a dimenziója azt jelenti, hogy a hitemhez igazítom az életemet, és nem az életemhez a hitemet. Amikor ezeket a Krisztus-titkokat a rózsafüzérrel elimádkozom és átelmélkedem, akkor arra kapok meghívást, hogy iránytűi legyenek életemnek. Így a rózsafüzérben mindig jelen van az önreflexió, a kérdés, hogy hol tartok én. Van-e mindehhez köze az életemnek? Akkor rögtön látjuk, hogy a rózsafüzér nem egy gépiesen elmondott, monoton ima. Vajon ott volt-e a szívem? Ott van-e az életem? Közben pedig haragban vagyok az anyóssal, vagy a menyemmel, de én egyébként pörgetem a rózsafüzért. Ha valaki a rózsafüzért valóban szereti, akkor az hozzá tartozik a kezéhez, és mondhatja, hogy én egész idő alatt, egész életemben ott voltam Mária iskolájában, és megkaptam azt a kegyelmet, hogy hozzá igazodott az életem.
Csakhogy ez erőfeszítést igényel tőlünk. Igazítsuk hozzá az életünket, ez azt jelenti, hogy higgyük és elnyerjük, amit ígérnek. A mennyország bűvöletében kell élnünk.
Katona István atya azt mondja: „Hogyha látnánk ennek az országnak a szépségét, minden nap vigyáznánk arra, hogy el ne veszítsük lázadásainkkal és bűneinkkel. Sietnénk a bűnbánat szentségét elnyerni, hogy tiszta szívvel várjuk a döntő napot.” A rózsafüzért imádkozó a szentségekből élő ember.
Fontos a rendszeres szentgyónás és gyakori szentáldozás. A gyakori szentáldozással szerintem nincsen gond, de a rendszeres szentgyónással igen. Azt gondolom, hogy a rózsafüzért rendszeresen végzők legalább havonta járuljanak szentgyónáshoz. Fontos, hogy a bűnbánat útját járja az, aki a rózsafüzért imádkozza, ez a kettő kéz a kézben jár, e nélkül tényleg monoton, gépies imádsággá lesz a rózsafüzér imádkozása. A személyes életszentségre törekvés legyen a motivációnk. A rózsafüzér-ima felépítése tulajdonképpen felhívja figyelmünket, hogy anyaszentegyházunknak azokat az alapvető imádságait imádkozzuk, amelyek átszövik keresztény életünket.
A rózsafüzért a hitvallással kezdjük. Ennek most csak egy tételét akarom felidézni: hiszek feltámadásban és az örök életben. Ha ennek a bűvöletében élünk, a mennyországnak a bűvöletében, akkor tulajdonképpen minden értelmet nyer, az is, hogy milyen szándékokra mondjuk a rózsafüzér imádságokat.
Szintén Szent II. János Pál pápa javasolja, hogy használjuk a képzeletünket, hiszen azt a Jóistentől kaptuk. Az elmélkedés azt jelenti, hogy belehelyezkedünk az éppen mondott titokba, mely mintegy öt percig abba az irányba terelgeti gondolatunkat. Lehet, hogy csak az utolsó két üdvözlégynél jelenik meg valami kép bennem, amikor tényleg látom a betlehemi jelenetet, hogy én is ott vagyok a bárányok között, talán még hallom is a bárányok bégetését. Használjuk nyugodtan a fantáziánkat is.
Sokszor mondják azt, hogy jaj, elkalandozott a figyelmem ima közben. Ez két dolgot jelent: egyrészt azt, hogy bármivel is ámítjuk magunkat, kuszaság van bennünk. Bármennyire is próbáljuk szépíteni a dolgokat, tele vagyunk zagyvasággal. De az ima egy másik lehetőséget is ad, azt, hogy oda terelgessük, gondolatainkat Isten jelenlétéhez. Lehet, hogy az imádság utolsó perceiben kapom meg ezt a fajta felismerést, bár az egész rózsafüzér alatt azzal küzdöttem, hogy odahajlítom a figyelmemet. A rózsafüzér komoly önfegyelmezési eszköz is, és ezért nagyon jó a fiataloknak, és nagyon jó az időseknek is a gondolataink kordában tartására is.
Még egy gondolat erejéig szeretnék megállni a fatimai fohásznál. Ezt a fohászt a Szűzanya a harmadik megjelenésekor, 1917. július 13-án tanította meg a látnokoknak, és kérte, hogy ezt a fohászt mondják el minden rózsafüzér végén: „Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra!”
Ebben a fohászban tulajdonképpen két dolog van. Egyrészt hogy ne csak a saját szándékaimat vigyem oda Isten elé, mert mindenkinek a saját ügyes-bajos dolga jut először eszébe, és ezzel nincsen semmi probléma. De a rózsafüzért imádkozó úgy próbál a Krisztus méreteire tágulni, hogy abba tulajdonképpen végső soron mindenki belefér, akár ismerem, akár nem. Én az utóbbi években gondolok például azokra az őseimre, akiket már nem is ismerek. Azokat is oda szoktam hozni, akiket én temettem el mint lelkipásztor, akiket én kísértem utolsó útjukra, és végül minden elhunytat. Mert ebben a fatimai fohászban különösen azokért könyörgünk, akik rászorulnak Istennek irgalmára. És mennyien rászorulnak Istennek az irgalmára! Milyen fontos, hogy mi legyünk azok, akik odavisszük Isten elé ezeket az embereket! Higgyünk abban, hogy ez a fajta közbenjárás ugyanaz, ahogyan a Szűzanya működik, tehát igazából Istennek a pedagógiája a mennyben is ugyanaz, mint itt a földön.
Ez a közbenjárás a leghétköznapibb dolgainkban is ott van. Így van a mennyországban is. Így volt ez a Kánai menyegzőn. Így volt ez akkor, amikor Jézust a görög származásúak akarták hallani, felkeresték tehát az apostolokat, mivel ők már beépített emberek voltak: Szóljatok már Jézusnak, beszédünk van vele. Ott van a béna meggyógyítása: négy barát viszi oda Jézushoz, és minden féle módon el akarják érni, hogy Jézus elé kerüljön, ezért kibontják a tetőt, leeresztik a beteget, minden követ megmozgatnak, hogy Jézushoz vigyék azt, aki számukra fontos. Amikor a rózsafüzért imádkozzuk, akkor mi is ilyenek vagyunk, megpróbálunk minden követ megmozgatni, hogy a Szűzanya segítségével Jézushoz vigyük ezeket az embereket. A fatimai fohász nagyon-nagyon fontos, mert sok ember üdvössége függ a hívő emberek imádságától.
Van egy másik üzenet is: itt vannak azok, akik az imádság kegyelmét megkapták. Sokan úgy élik az életüket, hogy nem is imádkoznak, hanem csak úgy, mint a kis állatkák, akik a szükségleteiket kielégítik, és azt sem tudják, hogy kinek köszönhetik ezt a gyönyörű őszi időt, kinek köszönhetik meg a csillagos eget, a saját létezésüket. Ellenben azok, akik szeretnek imádkozni, akik az imádságnak a sokszor küzdelmes útját járva mindig törekednek egyre mélyebben imádkozni, azok megkapták az imádság kegyelmét, mert igazából a kegyelem Isten ingyenes ajándéka, amelyet azért ad, hogy eljussunk az örök életre. Tehát aki teljes lelkével imádkozik, az ne a maga érdemét lássa benne, hanem Istennek adjon hálát, hogy megérezte az imádságnak az ízét. Ha megadta Isten ezt a kegyelmet, akkor itt a lehetőség. Ha én megkaptam, akkor ezt nem magam miatt kaptam, hanem azért, hogy használjak vele, hogy másoknak az üdvösségét elősegítsem.
XIII. Leó pápa mondta, hogy ez az imádság tulajdonképpen hatékony spirituális fegyver a társadalmat sújtó rossz ellen. És akkor nem kell messzire mennünk: Izrael, Ukrajna, a Nyugat erkölcsi züllése, kiürülő templomok, széthulló családok, látjuk, hogy a gonosz milyen erősen tombol. Böjte Csaba atyának van egy szellemes mondása, hogy az ördögnek nincsen keze, se lába, embereket használ, hogy legyenek az ő kezei meg lábai. Ez nagyon igaz. Szóval a gonosz egyre nyíltabban támad, most már nem is álcákat hord, most már megmutatja az arcát, és azt hiszi, féktelenül tombolhat. Tombolt ő több mint száz évvel ezelőtt, az első világégés idején is. Érdekes módon Portugália megmenekült a háborútól, ott, a fatimai jelenések országában nem volt front, katonákat vittek ugyan el Portugáliából, de Portugáliában nem volt harc az első világháborúban.
És milyen gyümölcsei vannak ezen imának? László atya példákat mutatott erre is.
1945-ben hirosimai atomtámadás során az epicentrum közelében lévő jezsuita rendház és a benne lakó hat atya, akik naponta imádkozták a rózsafüzért, sértetlenül maradtak. Nagaszakiban szintén megmaradt az a kolostor, melyet a Szent Szűz tiszteletére építettek Maximilian Kolbe, akkori misszionárius vezetésével, s ahol szintén naponta imádkozták a rózsafüzért.
A második világháború végén Ausztria is orosz megszállás alá került. Petrus ferences atya rózsafüzér hadjáratra hívta Ausztria népét. Hét év kitartó imádáság után 1955. május 13-án – mily érdekes, hogy a Szűzanya fatimai megjelenésének a napján – az orosz csapatok egyetlenegy puskalövés nélkül kivonultak Ausztriából.
A 15 évesen elhunyt Boldog Carlo Acutis mondta azt, hogy a rózsafüzér a legrövidebb út a mennyországba.
Mintha egy kicsit alábbhagyott volna ez a lélekmentő tevékenység. Csak legyintünk egyet, mondván, hogy végül is egy Istent imádunk, nem igaz? Nem kell, hagyjanak minket békén, mi is békén hagyunk másokat, ne háborgassuk egymást. Isten annyira jó, hogy végül úgyis mindenki üdvözülni fog. Csak nem tudom, hogy ezt honnan vettük, mert Jézus azt mondta, aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Aki hisz, annak kellene hitre vezetni másokat is. Nyilván nem a Bibliával fejbe verni, hanem valahogy az életünkkel vonzóvá tenni számára, amiben hiszünk, ami bennünk van. Ha mi sugárzunk, ha mi Istennel átitatottak vagyunk, akkor nem is kell nekünk megszólalnunk, látszik, hogy valami olyan tűz ég bennünk, amitől más is tüzet fog. Én azt gondolom, ezért is fontos a rózsafüzér napi imádkozása – zárta gondolatait Papp László atya, melyeket vetített képekkel is kísért.
Az elmélkedés után közösen imádkoztuk a rózsafüzért Tokodi László OP atya vezetésével, majd az udvaron, a Szent II. János Pál Intézet falán elhelyezett emléktáblánál mondtunk hálaadást a nagy pápáért emléknapja alkalmából, kérve közbenjárását a világért, a békéért Máriának, a reménység anyjának oltalma alatt.
Az előadás teljes terjedelmében ITT elolvasható.
Az esemény kötetlen beszélgetéssel és agapéval zárult.
Fotó: Tokodi László OP és Bécsiné Kléri Ágota
Szöveg: Tömöri Krisztina, Szent László Plébánia
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
