A debreceni Szent László Domonkos-templom ebben az évben ünnepli fennállásának 40. évfordulóját.
A domonkosok középkori debreceni jelenlétéről, majd az első, 1942-ben történő visszatelepülésükről, a szükségkápolna történetéről, a plébánia egyházmegyei vezetéséről, a jelenlegi templomról a debreceni Szent László Domonkos plébánia Hírlevelének különszámában olvashatunk.
Az alábbiakban Tokodi László OP plébániai kormányzó a 40. évfordulóra született írását tesszük közzé.
Szent Domonkos atyánk kapcsolata a templommal mint épülettel egészen különlegesnek mondható. Feljegyezték róla, hogy „ha úton volt is, csaknem mindennap bemutatta a szentmisét, amennyiben templomot talált”, valamint „ha olyan szálláson éjszakázott, ahol templom is volt, mindig a templomba ment imádkozni”. Egészen megdöbbentő számomra, hogy Domonkos imádsága helyéül, nagyon tudatosan, a templomot választotta. Számomra ő a szabadság megtestesítője, és mégis, ha csak teheti, teljesen önként határolja magát körül a templom falaival, ami neki a szentmise és az imádság helye. „Domonkos szokása volt, hogy az éjszakát a templomban töltse el”, és pl. István testvér nem emlékezett rá, hogy valaha is ágyban látta volna aludni. Sokszor „a templomba ment, és arcra borulva, imádkozva nyúlt el a padlón”. Nekem úgy tűnik, hogy a templomban otthon érezte magát, egészen intim helyként, „hálószobaként” kezelte, ahova nem engedünk be akárkit. Igaz rá a 23. zsoltár 6. verse: „Mert jóságod és irgalmasságod kísér engem életem minden napján, hogy az Úr házában lakjam időtlen időkig”.
A „domus ecclesiae” kifejezéssel az egyházat, az Isten népe összejövetelének házát jelölték a régiek. Ebben az otthonban, a hálószobában találkozik a menyasszony (az egyház) és a vőlegény (Krisztus), és fejezi ki egymásnak szerelmét. A templom az a sziklaüreg, az a kőszál rejteke, ahol az Énekek Énekében megszólított menyasszony – a vőlegény szerelmes galambja fészkel (vö. 2,14). A templom az a nászágy, ahol a communio-ban, a szentáldozás által egy testté lesznek, és valósággá válik az ige: „Bevitt engem a bor házába, s a felirata fölöttem: szerelem”. (Én 2,4) Menedék, ahol biztonságban vagyok, ahol Isten szerető karjai átölelhetnek. Elfogadást és oltalmat nyújtó hely ez. Legalábbis ilyennek kellene lennie.
Isten mindegyikünket át akarja ölelni. Krisztus szeretettől megsebzett és kereszten kitárt karjaival nyúl felénk. A lehetőség adott. Szent Domonkos Jézussal egyesült szívében azonban ott visszhangzott az evangélium mondata: „A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki a bekötő utakra, s akit csak találtok, hívjátok a menyegzőre” (Mt 22,8-9). Ezért kiáltott fel atyánk oly sokszor: »Uram, könyörülj népeden! Mi lesz a bűnösökből, a bűnözőkkel?« Éjszakái így teltek ébren, miközben mások bűneiért zokogott és jajveszékelt”. Először imáival készítette elő a meghívottak szívét, majd valóban kiment a bekötő utakra, és az evangélium édes szavaival hívta őket a menyegzőre, be az Egyházba, a templomba. Szent Domonkosban Krisztus szeretete lángolt! Megrészegülve Isten szeretetétől, mindenkit a bor házába akart hívni, hogy ők is megtapasztalják a szeretetet. Mindig vigyázott azonban rá, hogy beöltöztesse az újonnan érkezőket a megtisztulás kegyelmének menyegzős ruhájába (vö. Mt 22,11), mert piszkosan, bűnösen nem szabad a szív e szeretetre.
Kövessük Szent Domonkost, hogy egyre otthonosabban érezzük magunkat a Szent László Domonkos Templomban, ahova bevezetjük a meghívottakat is, akikkel életünk útjainak kereszteződéseiben találkozunk!
Tokodi László OP plébániai kormányzó
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
