Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor meglátták, csodálkoztak. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, atyád és én szomorúan kerestünk.” Ezt felelte: „De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,46-49)
Augusztus hónapban az örvendetes olvasó ötödik tizedét imádkozva, a következő dolgokat véshetjük a szívünkbe:
- Belehelyezkedhetünk Mária és József helyzetébe. Mit élhettek át akkor, amikor azzal szembesültek, hogy a kamaszodó Jézus nincs velük? Isten különös módon rájuk bízott egy Életet, akinek növekedése láttán egyre jobban meggyőződnek, hogy különleges ajándékot kaptak, és most valahol elhagyták. Mi mindent gondolhattak, hogy mi történt vele? Átélhetjük az örömöt, amikor meglátják, és a belső fájdalmat is, ami elnyomni látszik ezt az örömöt, és kitör az édesanyából: „Fiam, miért tetted ezt velünk?” Miért kellett ilyen félelmeket és kétségeket átélnünk? Elgondolkodhatunk azon, hogy mit jelent ez: „Anyja szívébe véste ezeket a dolgokat.” Mire gondolhatott, hogyan beszélték ezt meg Józseffel, hogy miért történhetett ez velük? Isten mire akarta őket tanítani ezzel az eseménnyel?
- Elgondolkodhatunk saját kamaszkori elveszéseinken, vagy gyermekeink, unokáink, barátaink, szerelmünk elveszésein. Mit élhettek át, akik minket kerestek, vagy mi mit éltünk át, amikor kerestük azt, akit elveszítettünk? Hol kerestük? Volt-e olyan rendszeres, Isten jelenlétében megélt „találkahelyünk”, ahol remélhettük, hogy megtaláljuk, akit keresünk? Megértettük-e, hogy a kitartó, aggódó keresés által mélyült a kapcsolatunk, érettebbé vált egymás iránti szeretetünk?
- Papi és szerzetesi hivatásokért imádkozva azon is elgondolkodhatunk, miért van az, hogy a keresztény családok egy része is, gyermekük elvesztéseként éli meg, ha az Istennek szentelt életre mond igent. Ezt a tizedet imádkozzuk most a leendő hivatások szüleiért is, hogy mint Mária és József kitartóan keressék „elvesztettnek vélt” gyermekeiket. Lehet, hogy csak szokásból, vagy szokásból is csak ritkán, mentek velük együtt a templomba, de ha most aggodalmukban Istennél keresik, megtalálhatják Istent és gyermeküket, sőt önmagukat is, mert az Istennek szentelt életben ott vannak a szülők is, akik Isten ajándékaként elfogadták a rájuk bízott életet. Az Istennek adott és Istennél megtalált gyermek sokkal inkább a szülőké, mint amikor tulajdonuknak tekintették és birtokolni akarták őt.
Az Imaszövetség tagjaiként erősítsük meg papjainkat és szerzeteseinket azáltal is, hogy látják rajtunk a megtalálás örömét, hogy nem kisajátítani, nem birtokolni akarjuk őket, hanem annak örülünk, hogy Isten dolgaiban munkálkodnak értünk, és készek minket is bevonni az Isten országának építésébe.
Fodor András
nyugalmazott plébános/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
