Szent Péter és Szent Pál apostolok, templomunk védőszentjeinek ünnepén templombúcsút tartottunk a kisvárdai római katolikus egyházközségben, melyen ünnepi beszédet mondott Mészáros Zsolt dombrádi plébániai kormányzó.
A szentmisén többek között részt vettek az egyházközség hittanos táborában részvevő gyermekek szüleikkel és a tábort vezető hitoktatók.
Egyszer egy nagyon nagy hajó késő este, korom sötétségben és ködben tartott a partok felé éppen hazafelé menet. Mindenki fáradt volt már, de akinek felügyelni kellett észrevette, hogy egy fényesség van hajójuk előtt. Gyorsan jelentette a kapitánynak, hogy velük szemben nagy sebességgel halad az a kis fényecske. A kapitány azonnal kiadta parancsba, hogy morzejelekkel közöljék, hogy térjen ki az a kisebbnek tűnő hajó az útjukból, nehogy ütközzenek. Ez a távoli kis fénypont vette az adást és visszajelzett: „Inkább térjenek ki maguk.” Ezek után a hajó kapitánya újra üzent: „Mi vagyunk az angol hadiflotta legnagyobb hadihajója, kérem, hogy maguk térjenek ki!” Szó szót követett. Végül a parti őrségtől végső üzenetként visszajeleztek: „Mi vagyunk az őrtorony, a világító torony, jobban tennék, ha mégis csak kitérnének az utunkból!” – Ezzel a rövid, mégis tanulságos történettel kezdte ünnepi beszédét Mészáros Zsolt atya, majd két világítótoronyra emlékezett, Szent Péter és Szent Pál apostolokra.
Az alábbiakban Zsolt atya elmélkedését olvashatjuk.
A legfontosabb, hogy újra és újra valahol felfedezzük, miért világítótornyok, útmutatók ők számunkra, mi az a fény, amelyet mutattak?
Péter apostol az, akit láttunk újra és újra az előtérben, akiről Jézus azt mondja: „Te Péter vagy, vagyis kőszikla és én erre a sziklára építem egyházamat.” De kicsoda Péter? Maximum egy „nagyszájú”, egy öntudattal eltelt ember, akiről azonban nagyon sokszor kiderül, hogy nagyon esendő és gyenge. Olyan gyenge és olyan esendő, mint te vagy! Néha olyan nagyszájú, olyan öntudatos, mint én vagyok. Péter, Pál és a többi apostolok személyén keresztül nyugodtan végig lehetne venni, hogy bennem milyen tulajdonságok vannak.
Ha Pétert nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy minden rendben van? Ő kiharcolta ezt az elsőbbséget? Hogy ő azért mehet oda mindenhová Jézussal, mert ő megküzdött érte? Azért lett az első pápa, mert ő kiérdemelte? Ha így lenne, akkor lennének nála jobbak is. Ha így lenne, akkor újra és újra mondhatnánk a magunk részéről is, hogy vannak tőlem jobbak is! Azért ülhetek itt a templomban, mert kiérdemeltem? Azért vagyok keresztény, mert mindent megtettem annak érdekében, hogy én jó keresztény legyek? Fel lehetne rengeteg sok mindent sorolni, hogy vannak olyan dolgok, melyeket jól teszek, de rengeteg dologban hiányosságokat szenvedek.
Jézus az igazi központ!
Mégis a mai napon elmondhatjuk, hogy Péter az, aki elsőként mondja ki Jézus Krisztusnak, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Vagyis az a személy, aki elsőként világítótoronynak állt be. És egész élete végéig ezt a világítótorony szerepet szeretné betölteni. Vagyis nem magában bízik, hanem Jézus Krisztusban. Nem magába kapaszkodik, hanem újra és újra Krisztusba és bele kapaszkodva áll fel és folytatja az útját. S mindvégig teszi azt a feladatot, ami rá van bízva. Nem azért, mert ügyes, vagy okos, nem azért, mert tanult, mert tudott olvasni, írni, számolni, szónokolni, vagy hatalmas tetteket végbe vinni. Hanem azért, mert egész élete végéig bukásai ellenére bizonyította, hogy számára Jézus az igazi központ. Az a pont, amire rá kell világítania, amire, mint világítótorony mutatni kell, a túlsó partra, vagyis a mennyország felé kell vezetnie minden arra haladó embert.
Krisztus téged hová állított világítótoronynak?
Pál apostol az, aki megmutatja, hogy nyugodt szívvel neki láthatunk a feladatoknak, annak a feladatnak, melyet Jézus jelölt ki számunkra. Amit nap mint nap hallunk, hogy tedd meg, végezd el – kinek mit sugall. Kit hol és hová állít világítótoronynak. Kire hol és milyen feladatot bíz. Tedd meg!
Annyira szép és jó látni, Pál apostolnak azt a fajta magatartását, ahogy bemutatja Timóteusnak írt 2. levelében: „Az én véremet nemsokára kioltják áldozatul” – vagyis tudja, hogy neki már nem sok van hátra. De akkor miért nem idegeskedik? Miért nem bosszankodik? Nekem már alig van néhány órám, napom, még ezt kellene elvégezni, még azt kellene befejezni… – mondaná a ma embere.
Pál nyugodtsága miből fakadt? Mi az, amit jól csinált? Mi azt, ami ennyire nyugodttá teszi őt? Az a fajta hit, amit ő a damaszkuszi úton megkapott és utána végig kíséri egész életén keresztül. Minden feladatban és minden küldetésben. Az a szilárd hit, akihez tartozik. Akibe kapaszkodhat. Akivel körbe járja az akkor ismert világot. Nem egyszer, nem is kétszer, hanem háromszor is. Akit több ízben megvertek. Egyszer megköveztek, háromszor megbotoztak. Hajótörést szenvedett, többször ki volt téve mindenféle veszélynek. Olyan szép amikor így ír: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam”.
Nem egy tökéletes emberről van szó, itt is egy olyan emberről beszélünk, aki tudja, hogy hol a helye, tudja, hogy mit kell tennie, és azt is, hogy milyen kicsike. Nagy szája van, szónoklatokban nem a legkiválóbbak közé tartozik, de mégis az, amit kapott, azt jól próbálja felhasználni. Azzal a buzgósággal és lelkesedéssel, ahogy tőle telik.
Tudsz e Krisztus iránti elköteleződéssel élni?
Ezt te meg tudod-e tenni? Ami feladatot kaptál, próbálsz-e a tőled telhető legjobban helyt állni? És azzal a lelkesedéssel és Krisztus iránti elköteleződéssel, szenvedéllyel élni, ahogy ő tette?
Az ő egész élete: Krisztus központú volt, Krisztusra figyelő. Soha nem akarta elveszíteni azt, akiért dolgozott. Tudsz-e így élni, amikor nehéz, amikor reménytelen helyzeteid vannak? Amikor olyan feladatok vesznek körbe, melyeket nem szívesen teszel meg? Olyan problémáid vannak, melyeket nem tudsz most megoldani? Tudsz-e olyan nyugodtan ott lenni, ott állni Krisztus előtt és Krisztussal? Tudod-e úgy végig nézni ezeket a lehetőségeket, hogy: lehetőség, hogy bizonyítsam a Krisztusba vetett hitemet? Lehetőség, hogy én a világítótoronyra figyeljek?
De a világítótorony, ami a fényt mutatja, soha nem a cél, hanem egy olyan eszköz, ami a másik oldalt, a túlpartot világítja meg, a megérkezés helyét. A megérkezés helyére világít rá. Tudsz-e így, a hit embere lenni, tudsz e így tanúságot tenni ott, ahol vagy? Azokban a kis apró feladatokban, amit kaptál? Tanúságot tenni a táborban, a munkahelyen, a boltban, egy köszönésben, amikor megszólítod, amikor érdeklődsz a másik felől, vagy egyszerűen csak rá mosolyogsz.
Ma kell a Krisztusba vetett élő hittel világítanunk!
Most van lehetőséged, hogy világítótoronyként állj oda a másik elé és Krisztusról tegyél tanúságot, ne holnap vagy holnapután, lesz akkor is bőven feladatod, de ma is van feladatod és küldetésed. Ma kell a Krisztusba vetett élő hittel világítanunk! Rámutatni Jézus Krisztusra, aki vár bennünket, aki hazavár bennünket.
Pál apostol lelkesedésével tanúságot tenni, ott ahol vagy, abban a pillanatban, amiben vagy.
Bíztatok mindenkit és magamat is, hogy legyünk mindannyian világítótornyok, akik nem magukban bíznak, bár sok mindent tudunk, sok mindenre képesek vagyunk, de újra és újra tudjuk a határainkat, Jézus Krisztusba kapaszkodva használjuk fel azt a sok képességet, tehetséget és helyzetet, melyet kaptunk azért, hogy egyre inkább és egyre több embert át tudjunk segíteni a túlsó partra – fejezte be elmélkedését Mészáros Zsolt atya.
A szentmise végén plébános atya szeretettel köszönte meg Zsolt atya szolgálatát, valamint névnapjuk alkalmából köszöntötte az ünnepelteket: Péter atyát és Halász Péter kántort.
Hálás köszönetét fejezte ki a vendéglátásban részt vevő karitász csoport és cursillos közösség tagjainak, az egyházközség tagjainak a finom sütemények elkészítését és felajánlását, s így invitált mindenkit egy szerény és ünnepi szeretetvendégségre.
A templombúcsúőról szóló további fotókat megtekinthetünk ITT az egyházközség honlapján.
Koszta Mariann
sajtófelelős, Kisvárda
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
