Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye szolgálatára áldozópappá szentelte Csapó Márton és Mike Ervin diakónusokat június 24-én, Keresztelő Szent János születésének ünnepén, Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban bemutatott ünnepi szentmisén.
Istennek hála, ma is vannak olyan fiatalok, akik mernek elindulni Isten hívó szavára, mert vezeti őket a hit és a remény, hogy aki Istenben bízik, az nem csalatkozik. – A szentmise megkezdése előtt Németh István atya ismertette a papság jelentését, illetve a szentelendők életútját: A pap, vagy presbiter – Szent Ambrus szavaival – Isten kegyelmének vikáriusa, helyettese, aki folytatja az egyházban Jézus működését. Mint próféta, tanít, mint pap, bemutatja a megváltás áldozatát, és mint pásztor vagy király, gondoskodik azokról, akiket Isten rábízott. A mindenható Isten minden embert a saját útján vezeti az üdvösségre. A szentelendők a gondviselés által különböző utakon vezetve kapták papi hivatásukat.
(Csapó Márton, Mike Ervin életútjáról az egyházmegyénk oldalán megjelent interjúkban is olvashatunk.)
A szentmise elején Palánki Ferenc megyéspüspök köszöntötte az ünneplő közösséget: Keresztelő Szent János születésnapján két új pap születését is ünnepeljük, valamint ünnepeljük az idén 30 éves egyházmegyénket is. Ez a nap különleges mindannyiunk számára, reménnyel, örömmel, a jövőbe tekintés bizalmával teli ünnep. Keresztelő Szent János tanításával, működésével, szavaival, életével rámutatott Krisztusra, a Megváltóra. Imádkozzunk a szentelendőkért, hogy ők is készítsék az Úr útját mások szíve felé.”
A főpásztor köszöntötte Bosák Nándor nyugalmazott püspök atyát, paptestvéreit, a szentelendők szüleit, rokonait, barátait is.
A szentmisében az evangélium elhangzása után kezdődött meg a szentelés szertartása. Dr. Krakomperger Zoltán általános helynök atya szólította a szentelendőket az áldozópapi szolgálatra, tanúsítva a főpásztor előtt a felkészültségüket és a szent szolgálatra való alkalmasságukat, és a főpásztor a szertartás szavaival kiválasztotta őket az áldozópapság rendjére.
Ezután következett Palánki Ferenc megyéspüspök atya homíliája, a szentelendő testvéreihez szóló intelme.
Az alábbiakban a főpásztor homíliáját olvashatjuk:
„Vajon mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr volt vele.” (Lk 1,66). Ezt a kérdést – amit a szomszédok föltettek Keresztelő János születésekor – mi is föltehetjük a két fiatallal kapcsolatban, akiknek életén meglátszik, hogy az Úr van velük. Mi lesz belőlük? Hogyan alakul az életük? Nem tudjuk előre, de egy dolgot tudunk, azt, hogy nagy lelkesedéssel és örömmel indulnak el ezen az úton, hogy szolgálják Istent és a rájuk bízott embertársaikat. Hálásak vagyunk értük.
Keresztelő János valóban példa mindannyiunk számára, mert úgy élte meg a prófétai küldetését, ahogyan nekünk meg kell élnünk a papságot. Ez a küldetés nem az ő dicsőségéről, kényelméről, jólétéről, személyéről szólt, hanem arról, akinek az útját elő kellett készítenie. Azt is mondja magáról, hogy „én vagyok a vőlegény barátja”. A vőlegény barátjának pedig az a küldetése, hogy elősegítse, hogy a vőlegény és a menyasszony egymásra találjanak, és együtt boldogok legyenek. A prófétának, Keresztelő Szent Jánosnak, a papnak, nekünk az a feladatunk, hogy Krisztus, a vőlegény az Ő szeplőtelen jegyesét, az Egyházát boldoggá tudja tenni.
Magasztos küldetés ez, olyan feladat, ami meghaladja az emberi erőt, a képességeinket, túlmutat ezen a világon, fölmutat az égre, rámutat Krisztusra. Keresztelő Szent János feladata is ez volt, rámutatott Jézusra: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29).
Nekünk is ez a feladatunk. Amikor Keresztelő Jánosról azt gondolták, hogy ő a Messiás, világosan elmondta, hogy nem ő az: „… jön nálam erősebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani” (Lk 3,16). Amikor Jézusra rámutatott, odamentek hozzá a tanítványai és azt mondták: „Mester, aki a Jordánon túl nálad volt, s akiről tanúságot tettél, az most szintén keresztel, s az emberek tódulnak hozzá” (Jn 3,27). János pedig így válaszolt, kimondva azt a szót, amely mindannyiunknak kell hogy ott legyen a szívünkben: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem” (Jn 3,30).
Keresztelő János példakép számunkra. Nem széltől hajladozott nád. Keményen, határozottan kiállt az igazság mellett, és tudjuk, az igazság maga Krisztus. Az élete árán is kiállt mellette. Micsoda magasztos küldetés ez! Mi kell ehhez? Az a hit, hogy nem ez a földi élet az emberi lét teljessége, hanem az, amit nekünk Isten adni akar az által, Aki eljött közénk, vállalta emberi sorsunkat, megváltott bennünket.
Jézus Krisztus szolgái lesztek. Ti, akik lelkesen készültetek a küldetésre és most vállalkoztok a szolgálatra, jelmondatot választottatok, amelyek valóban kifejezőek. Mindkettőtök jelmondata Szent János evangéliumából, az utolsó vacsorán elhangzott beszédből és imádságból valók.
Marci ezt választotta: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).
Ez valóban egy olyan vezérgondolat, amelyre érdemes az életet rátenni. Jézus kiért is adta az életét? A barátaiért és az ellenségeiért, hiszen neki az ellenségei is a barátai voltak, azért, mert bár neki ellenségei lehetnek, de maga az Atya, az Isten nem az ellenségük. Ez a mozzanat arra mutat, hogy úgy kell megélnünk a papságunkat, hogy nem haragudhatunk meg senkire. Mindenkit szolgálni akarunk, akivel találkozunk, mert mindenki a mennyei Atya kedves gyermeke, és hazavár a mennyei hazába.
Életét adja barátaiért. Az ember egyetlen hivatása, hogy életet adjon. Életet szülőként és örökéletet papként. Ez lesz a ti küldetésetek. Hogyan lehet ezt megvalósítani? Azáltal, amit Ervin választott jelmondatként: „Értük könyörgök, azokért, akiket nekem adtál” (Jn 17,9). Állandó imádsággal, istenkapcsolattal, amely nem függ a körülményektől, nehézségektől. Kapcsolatban kell lenni az Istennel, és Ő vezet bennünket.
Akkor leszünk igazán boldogok, ha megvalósítjuk azt a programot, amelyet Keresztelő Szent János valósított meg: hagyjuk, hogy Isten magunkban nagyra nőjön.
Jézus eljött, meghívott benneteket szolgáinak, magáénak választott, és aztán küldetést ad, de nem hagy magatokra, hanem vezet, veletek van. Bár sokszor úgy érezzük, hogy előtte járunk, mint ahogyan Keresztelő János, az út készítője, de azt hinnünk kell és tapasztalhatjuk is, hogy Jézus nemcsak utánunk, hanem velünk jön, sőt bennünk van. Rajtunk keresztül akar szeretni, a nagy művét megvalósítani, üdvözíteni, felszentelni a világot. Legyetek ennek a küldetésnek hűséges követői, és érezzétek mindig, hogy az Úr veletek van mindörökké!
A homília után a szentelési szertartás további mozzanatainak lehettünk tanúi:
Püspök atya kérdéseivel az áldozópapságra készülők helyes szándékát vizsgálta meg. Majd a szentelendők engedelmességet fogadtak főpásztoruknak, lemondva saját akaratukról, mert biztosak abban, hogy ezentúl a püspökük szava számukra Isten akaratát közvetíti.
A főpásztor imára hívó felszólítása következett, majd a Mindenszentek litániájának imádkozásával a földi és a megdicsőült Egyház együtt fohászkodott a szentelendőkért, akik az oltár előtt arcra borulva kifejezték, hogy lemondanak a világról.
Az egyházi rend szentségének lényegi része a kézrátétel és a fölszentelő ima. Az egyházban a szent rendeket kézrátétellel adják át, ezt tanúsítja a Szentírás is, ahol láthattuk, hogy az apostolok a Krisztustól kapott lelki hatalmat és küldetést így adták tovább. A szentelendők a püspök atya elé járultak, aki kézrátételével és imádságával a papság szentségében részesítette őket.
A főpásztor után a jelenlévő papok is a szentelendők fejére tették a kezüket, kifejezvén azt, hogy küldetésüket a papok közösségében fogják végezni. Megható pillanat ez, hiszen tanáraik, lelkivezetőjük, barátaik tették ezt, akik imádságaikkal kisérték őket a szentelésig, és most már paptestvérként teszik ezt.
Ezt követte a szentelő imádság, és a pappá szentelteket beöltöztették a liturgikus ruhákba, amelyet a szentmise bemutatása közben viseltek.
A beöltözés után a felszentelt papoknak a püspök megkente a kezét a megszentelt krizmával. Már az Ószövetségben is így kenték fel a királyokat, prófétákat, papokat, az Isten által kiválasztott embereket. A különös lefoglaltságnak a szimbóluma ez. A bérmálás szentségében a homlokot jelölik meg, ami a Szentlélek ajándékának jele, a papszentelésen pedig a jelölt tenyerét, ami annak az áldó hatalomnak a kifejezése, hogy a pap Krisztus nevében áldást adhat az emberekre, tárgyakra, a világra.
A következő mozzamatban a főpásztor átadta a felszentelt papoknak a nép áldozati adományait, a kenyeret és a bort, amelyből Krisztus teste és vére lesz. Azért kapták, hogy mostantól kezdve naponta mutassák be az áldozatot az Anyaszentegyházért és az egész világ üdvösségéért.
A szentelési szertartás végén püspök atya egyenként békecsókot váltott az újonnan felszenteltekkel, és innentől kezdve velük együtt mutatta be a szentmisét.
Az egyházmegyénkben megható hagyomány, hogy a szentmise végén az újonnan felszentelt papok áldásban részesítik a főpásztorukat, jelen esetben Palánki Ferenc megyéspüspököt és a jelen lévő Bosák Nándor nyugalmazott püspök atyát.
A főpásztori áldás előtt Palánki Ferenc püspök atya megköszönte a szülőknek, rokonoknak, barátoknak, hogy eddig segítették az újmisés atyákat, és kérte, hogy továbbra is álljanak mellettük, hogy nem könnyű feladatukat nagy szeretettel, Isten és az emberek szeretetével tudják végezni.
A papszentelési szentmise újranézhető a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház YouTube csatornáján:
Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
