Szentírási részek:
Olvasmány: Kiv 19,2-6a …hordoztalak titeket sasszárnyon és hoztalak ide magamhoz.
Szentlecke: Róm 5,6-11 Isten azzal bizonyítja irántuk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk.
Evangélium: Mt 9,36-10,8 Jézus meglátta a tömeget és megesett rajta a szíve.
Kedves Testvérek!
Isten ma is magához hívott minket, hogy személyes szeretetével megújítson, magával egyesítsen bennünket. Istennek, az ember elfordulása óta ez a célja. Keresi az embert, hogy hogyan hozhatná tudomására, hogyan közölhetné vele szeretetét. Szoktunk ilyet mondani, hogy az ember keresi az Istent. Valójában nekünk nem keresnünk kell az Istent, csupán engednünk kell, hogy ő megtaláljon.
Nekünk, megkeresztelt, hitet gyakorló embereknek nagyon nagy a felelősségünk. Hozzánk eljutott annak a híre, hogy Isten keres bennünket, el akar árasztani szeretetével, de folyton azzal szembesülünk, hogy nem érint meg bennünket ez a szeretet, valahogy nem válik személyessé az Istennel való kapcsolatunk. Ha valami baj ér bennünket, azt kérdezzük, hogy miért ver az Isten. Még mindig nem hisszük el, hogy ő feltétel nélkül szeret. Úgy szeret, ahogyan vagyunk. Ezért nekünk is szükségünk van Isten személyes szeretetének tudatosítására, egyre mélyebb megértésére, befogadására.
A mai szentírási részek, ezt a mindannyiunk számára nélkülözhetetlen, személyes szeretettel közeledő Istent mutatták be. Az olvasmányból megérthettük, hogy Isten azért vezette ki a népet a pusztába, hogy szívére beszéljen, hogy megtapasztaltassa velük, hogy velük van, biztos úton vezeti őket. Ha követik vezetését, figyelnek akaratára, különleges kapcsolatba kerülhetnek vele: „papi királyságom és szent népem lesztek.”
Az evangéliumból az derült ki, hogy Jézusnak, akiben egészen közel jött hozzánk az Isten, megesik a szíve a pásztor nélküli juhokként tévelygő tömegen. A tanítványait felszólítja, hogy kérjék az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Majd magához hívja őket és megfelelő felhatalmazással küldi őket az aratásba.
A szentleckében pedig az tárult elénk, hogy az első keresztény közösségeket Pál apostol hogyan emlékezteti Isten, Jézus által megmutatkozó, feltételnélküli szeretetére. „Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk.”
Amikor Jézus valóságos emberi testben itt járt az emberek között, még ő maga is elsősorban Izrael fiaihoz szólt, velük közölte az Atya szeretetét. Amint az evangéliumban hallottuk, tanítványait is elsősorban Izrael fiaihoz küldte. Feltámadása után, miután tanítványait barátaivá tette, miután barátai a Szentlélek vezetésével befogadták az ő személyes szeretetét, küldi őket az egész világra.
Testvéreim! Itt van a mi nagy felelősségünk! Akikhez eljutott a hír, hogy Isten hogyan mutatta meg irántunk való szeretetét, eljutottunk-e az ő szeretetének befogadásában, a vele való személyes barátságig? Ezen múlik minden! Amíg nem ragad meg az a tudat, hogy személyes szeretettel szeretve vagyok, és Jézus elfogad engem úgy, ahogy vagyok, addig én sem tudok igazán szeretni. Mert aki Jézus barátja, jegyese, annak fontos lesz minden, ami ezt a kapcsolatot élteti, mélyíti. Ha látja a pásztor nélküli nyájra emlékeztető tömeget, nem megriad tőle, hanem megesik rajta a szíve, és be akarja vonni abba a barátságba, amelybe Jézus bevonta őt. A Jézussal való személyes barátság, emberi kapcsolatainkat (barátságainkat, szerelmünket, házasságunkat, szülő-gyermek viszonyunkat) is megújítja, mert már nem a magunk lanyhuló szeretetével, hanem a Jézussal megélt baráti kapcsolatban feltöltődött szeretettel tudunk szeretni. Az első keresztényeken ezt az élő, egymás és mindenki felé megnyilvánuló szeretetet látták, ez vonzott sokakat a közösségbe és a közösség által Jézushoz. Mindnyájunkat egyenként, és közösségileg is ilyen személyes, baráti kapcsolatra hív Jézus, hogy az ő szeretetét elfogadva, másokat is hozzá vonzzunk.
Fodor András
nyugalmazott plébános
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
