„Ha valaki szeretetből szenved, a szenvedés maga is olyan édessé válik, mint a szeretet… Az angyalok csak azért féltékenyek ránk, mert ők nem szenvedhetnek Istenért. Csak a fájdalom árán mondhatja biztosan a lélek: Istenem, ugye látod, hogy szeretlek?” (Szent Pió atya)
Betegek és gyógyítók országos zarándoklatát tartották május 21-én, Máriapócson, a nemzeti kegyhelyünkön, ahol az ünnepi szentmise előtt Laczkó Zsolt görögkatolikus kórházlelkész tartott tanúságtételt.
Az alábbiakban Zsolt atya gondolatait olvashatjuk.
Kedves Zarándok Testvérek!
Jó helyen vagyunk. Itt vagyunk a pócsi könnyező Szűzanya árnyékában. Eljöttünk, hogy erőt és hitet merítsünk. Hazajöttünk. Haza, mert itt meghallgatnak minket. Haza, mert itt megértenek minket. Haza, mert itt szeretnek bennünket. Az elmúlt évszázadok, Mária könnycseppjei, a kegykép, a csodák, a mi sírásunk és megkönnyebbülésünk, mind erről tanúskodnak. Az Úristen itt összekötötte az eget és a földet. Itt kiárad a kegyelem. Hálát adok Neked, Uram, hogy most is itt lehetek!
31 éve, amikor pap lettem, úgy éreztem: szeret az Isten! Most, hogy meghívott a keresztútjára, úgy érzem: végtelenül szeret az Isten! És én is végtelenül akarom Őt viszontszeretni!
Mi történt velem? Betegségem rövid története: 2018 nyarán az arcüregemben felfedeztek egy daganatot. Nem kaptam levegőt a bal orrjáraton. A szövettan megállapította, hogy ez egy rosszindulatú tumor, sarcoma. Orron keresztül megműtöttek. Úgy tűnt, minden jól alakul. 2019 februárjában a kontrollon kiderült, a sarcoma visszanőtt, recidivált. Ekkor elmondták, hogy a daganat benőtt a szemüregembe is. Ekkor még radikálisabb nagy műtétet javasoltak, előtte kemoterápiás kezeléssel. 2019 nyara ezzel telt. A kemoterápia nem hatott a daganatra, ezért az tovább nőtt. 2019 októberében már lebénult a fél arcom. 2019 novemberében történt meg a radikális nagy műtét, amit 14 órán keresztül végzett egy orvos-csoport. Kívülről nyitották meg az arckoponyát, kivették a tumort, de az érintett csontokat, szöveteket is. Így elveszítettem a bal szemem, arc-csontjaim nagy részét, szájpadlásomat, felső fogaimat. A hiányzó csontokat a lábam szárkapocs csontjával (fibula) pótolták, a keletkezett nagy üregeket ugyancsak a lábam izom- és bőr-lebenyeivel töltötték fel. A csontokat és szöveteket erekkel együtt vették ki és bevarrták a nyaki keringésbe. (Mikrosebészet). A lábamra a hasamról vett 30×10 cm-es bőr került. Gyomorszondám volt, lefogytam 17 kg-ot. Kaptam 2 l vért is.
A műtét utáni szövettan szerint még mindig voltak daganatos sejtek az arcüreg egyik hátsó csontos falán. Ezért kaptam 2020. január-februárban 33 sugárkezelést. Ez sokat roncsolt ott is, ahol nem kellett volna. Sok-sok komplikáció és vagy újabb 10 műtét következett: csavarok, lemezek eltávolítása, csontvégek elhalása (nekrózis) miatti korrekciók, homloküreg drain, sipoly és tályog megszüntetése. Másfél hónapja is műtöttek, a szemem helyén plasztikáztak. Még jön a fogpótlás…
Ez a test. De mi van a lélekkel?
A szenvedésben, onnantól kezdve, hogy megkapjuk a keresztet, számtalan szintet kell megharcolnia az embernek. Milyen fokozatokkal találkozunk a szenvedésben? Milyen utat jártam be?
Manapság Elisabeth Kübler-Ross modelljét szokták leginkább hangoztatni, ahol ő a gyógyulás stádiumait fölvázolja. Beszél arról, hogy a tagadással kezdődik az út, mely mögött a félelmeink húzódnak meg, amikor például megkapunk egy súlyos diagnózist. Ezt követi a harag, majd az alkudozás, aztán a depresszió, csak később követi az elfogadás, az újjászületés és az új élet megteremtése. Ha jól megfigyeljük ez azt is jelenti: a felfelé vezető út előbb lefelé indul. Vagyis megúszni nem lehet. A mélységet is meg kell járni. Az élet nehéz.
Nálam ez úgy volt, hogy amikor egyik főorvos ismerősöm, a betegségem kezdetén részletesen megmutatta a CT vizsgálatom képeit, ecsetelve, hogy a daganat miként terjedt el az arc- és homloküregemben és emésztette fel a csontjaimat, utána döbbenten lementem a kápolnába és számomra eljött a világvége. Egy órán keresztül zokogtam. Rám nehezedett a sötétség. Semmit se értek! Meg fogok halni! Mi lesz a családommal? Átéltem lelkileg a kínok kínját. De, ahogy eltelt ez az óra és kibőgtem magam, megnyugodtam és az Úristen meglátogatott az Ő végtelen kegyelmével. Hallatlan boldogság és béke töltött el. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
S ez a derűs lelkület azóta is tart. Folyamatosan tenyerén hord a Jóisten. Pedig ezután, a mai napig, még szörnyűbb megpróbáltatások jöttek, és egy percig sem estem kétségbe, a béke ott volt, ott van töretlenül a szívemben.
Két hiba van tehát: ha valaki bele sem megy ezekbe az érzésekbe és felületes, felszínes marad, ez a tagadás; vagy pedig belemerül a sötétségbe és benne is ragad, ez a depresszió. Én azt vallom, bele kell menni, át kell élni, meg kell szenvedni, de utána ki kell jönni belőle és el kell engedni. Ez sok esetben azt jelenti: nem megoldom a problémát, mert nem tudom, de túlnövök rajta. Megtanulok másként hozzáállni, máshogyan gondolkodni.
Sokaknál tapasztalom, azt mondják, nem bírom tovább, feladom. Voltak-e nekem ilyen időszakaim?
Említettem, hogy a betegségem elején, amikor ennek hírét először meghallottam, voltam mélyponton. Egy órán át. De, hála Istennek, ez csak rövid ideig tartott. A későbbiekben sosem tért vissza az elkeseredés. Nagy ajándéka Istennek ez a derű, mely töretlen bennem. Érdemtelenül hordoz tenyerén a Teremtő. Tudtam, tudom, hogy nagyon sokan imádkoznak értem, melyet ezúton is hálásan köszönök, s a magam szeretetével viszonzok is. Az újabb és újabb fájdalmakra, próbatételekre előre felkészített Isten. Megéreztette velem lelkileg, hogy mi vár rám, hogy nem leszek egyedül. Azt is tudtam előre, hogy a szememet is oda kell adnom. Furcsa volt, műtét előtt próbálgattam egyik szememet becsukva tartani, mit ne mondjak, rossz volt. Most, hogy megtörtént az operáció, fel se tűnik. Amikor 2019 novemberében három hetet töltöttem az Országos Onkológiai Intézetben, és a 14 órás műtét és egy napos intenzíves altatás után felébredtem,
hallatlanul és megmagyarázhatatlanul boldog voltam. Legszívesebben szüntelenül magasztaltam volna az Urat!
Boldog voltam, hogy élek; hogy szeret az Isten; hogy én is szerethetem Őt; boldog, hogy van egy szerető családom; hogy egy nagyobb családom is van, az Egyházam, akiknek az imáját kézzel foghatóan érzem/éreztem. A szenvedő a mennyország kapujában van. Szenvedése Krisztus szenvedése.
Egy kérdés: az ember fél a szenvedéstől, önként nem választja. Sokan azt gondolják, hogy a testi-lelki szenvedés Isten büntetése. Akik pedig igyekeznek tisztességes, templomba járó, vallásos életet élni, számon kérik Istent, hogy miért történik velük mindez. Tehát mindenki Istenhez köti a szenvedést, Aki megengedi azt. Én hogyan látom mindezt?
Az emberi értelem tiltakozik a betegség, a szenvedés ellen. Beteg lélek az, aki szándékosan keresi. Ezt hívjuk mazochizmusnak. Direkt nem keresem. Na, de ha van, mit kezdek vele? Ha kikerülni nem tudom, miként viszonyulok hozzá? Honnét, kitől várok segítséget? Ez az izgalmas kérdés és azt hiszem, mindenkinek meg kell keresni a maga válaszát.
V. E. Frankl írja: „Nincs értelmetlen élet, csak meg nem értett élet van.” Ha valamit nem értek, az nem azt jelenti: értelmetlen, hanem csak annyit: még nem tartok ott, hogy értsem. Ha nem értem, de keresem és nem adom fel, meg is fogom találni.
Miért? Én nem szeretem ezt a kérdést. Nem tudok és nem is akarok rá válaszolni. Pedig a kórházban naponta többen felteszik nekem. Helyette én egy másik kérdést szoktam ajánlani: Kiért? Vagy: Mit tanulhatok belőle? Úgy gondolom,
a „miért” kérdése a múltba, önvádlásba taszít, mit rontottam el, miért büntet Isten. Míg a többi kérdés: Kiért? Mit tanulhatok belőle? – előre lendít, utat mutat!
Ha teológiailag közelítem a témát, vissza kell mennünk a teremtésig. Isten mindent jónak alkotott, Ő szeretetből teremt. „Látta Isten, hogy ez jó”(Ter 1,10), olvassuk. De akkor honnét van a világban a rossz? Erre azt válaszoljuk – ha Isten ezt nem alkotta – a teremtmények egy része, akik értelmet és szabad akaratot kaptak, jelesül az angyalok és emberek által jelenik meg. A szabadság téves használata révén van a teremtésben a rossz, a bűn és ennek folyományaként a betegség, a halál. De nekem ebből fakad a reményem is! Isten oldalán a jó, a teremtmény oldalán a rossz. A kettő nincs egy szinten. A Teremtő mérhetetlenül nagyobb, mint a teremtmény! A jó erősebb, mint a rossz! Persze lehet a rossz erősebb, mint én, de nem lehet erősebb, mint Isten. Így, ha nem maradok egyedül, belekapaszkodom az Úrba, mitől kellene félnem?
Zárójelben jegyzem meg: egyébként a félelem is hit. Csak hit a rosszban. Érdekes a magyar nyelv: fél, azt is jelenti, a fele valaminek. A sötét oldala az egésznek. Ha félek, akkor azt látom, hogy a rossz, a sötétség erősebb, mint én. Tehetetlen, kiszolgáltatott vagyok. Bele se gondolunk: ekkor a rosszban hiszünk… De én nem a rosszban akarok hinni, én a jóban hiszek, a Jóistenben!
Az egyházatyák azt mondják, három oka van a szenvedésnek: (1.) bűneink miatt, (2.) egy nagyobb rossz elkerülése végett, (3.) illetve Isten kiválaszt erős lelkeket, hogy rajtuk keresztül, az ő példájuk által tanítson minket, gyengéket.
Miért van szenvedés?
Elfogadhatóvá tenni az elfogadhatatlant, megérteni a megérthetetlent lehetetlen vállalkozás. Egész egyszerűen: a szenvedés az valóság, ha akarjuk, ha nem, része az életünknek. Ahogy Ferenc pápa mondja: „Te tudod a miértet, én nem tudom, és Te nem mondod meg nekem, de nézel engem, és én megbízom Benned, Uram, bízom a tekintetedben.”
A szenvedés titok, misztérium. Ez nem azt jelenti, hogy érthetetlen, hanem, hogy végtelen.
Én is azt mondom: „nem értem Istent”. De nem is lehet érteni Istent. Én nem is érteni akarom, hanem rábízni magamat, hinni benne s nekem ez elég. Nem az a kérdés: Isten hol van, miért nem segít? Hanem, hogy: Én hol vagyok?
Mik az ember lehetőségei, ha elkerülhetetlen életében a szenvedés?
Hagy válaszoljak egy szemléletes képpel. Portia Nelson amerikai színésznő, akit mi magyarok az osztrák zenész von Trapp család életét feldolgozó „A muzsika hangja” című filmből ismerünk, 2001-ben, halála előtt közreadott egy írást: Önéletrajz öt rövid fejezetben címmel. A tanulságos önvallomás a következő:
„Első fejezet: Megyek az utcán. Ott egy mély gödör a járdán. Nem látom meg, beleesem. Elvesztem, nincs segítség. Nem az én hibám! Hosszú időbe telik, mire kimászom.
Második fejezet: Megyek az utcán. Még mindig ott a gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Most is beleesek! Nem akarom elhinni, hogy már megint benne vagyok. Nem az én hibám! Most is hosszú időbe telik, mire kimászom.
Harmadik fejezet: Megyek az utcán. Ott az ismerős gödör a járdán. Látom, de azért beleesem. Már megszokásból. De már tudom, mi történik. Tudom, hogy az én hibám! Gyorsan kimászom.
Negyedik fejezet: Megyek az utcán. Ott a gödör a járdán. Kikerülöm!
Ötödik fejezet: Egy másik utcán sétálok.”
Lehetőségek? Azt mondanám: másik utcán sétálni… Ha ez nem megy, kikerülni… Ha ez sem megoldás, gyorsan kimászni, nem kétségbe esni, akkor sem, ha mélyponton vagyunk… Ez azt jelenti: felismerni, tanulni akarni mindenből és küzdeni!
Másként gondolkodni! Ha a dolgok nem változnak, nekem kell változni! Ezt jegyezzük meg: lehet, hogy nekünk kell változni vagy változtatni! Ha a dolgokon nem, akkor a hozzáállásunkon!
Hogyan tehetjük könnyebbé a szenvedést?
A régiek azt mondták: „A megosztott öröm, dupla öröm, a megosztott fájdalom, fele fájdalom.” Ez azt jelenti, hogy fontos a kapcsolat: a jó kapcsolat Istennel, a jó kapcsolat embertársainkkal és a jó viszony önmagunkkal.
Rá tudom-e bízni Istenre az én dolgaimat? Milyen a hitem? A hit végtelen nagy nyitottság fölfelé, Isten felé! Nem én diktálok. De nem is beletörődök. Együtt: Isten és én.
Amíg kényszerek irányítanak bennünket és tehetetlenek, kiszolgáltatottak vagyunk, boldogtalanok is leszünk. De, ha eljutok oda, hogy szabad vagyok, akkor boldog és derűs is vagyok. Azt mondtam, ha kell a Jóistennek az én szemem, én odaadom… Vajon nem adnánk oda mindent az Úrnak, vajon nem minden kincsnél többet ér az üdvösségünk?
Döntés kell, dönteni kell: tanulni akarok mindenből, boldog akarok lenni, örömmel akarok élni, szabad akarok lenni, jobb ember akarok lenni, hinni és szeretni akarok! Ezeket el kell döntenem.
„Isten Lelke a béke Lelke, és a legnagyobb szükségek idején, a fájdalomban is eltölt nyugalommal, alázattal, bizakodással. Ez irgalmasságának ajándéka. Az ördög lelke viszont ugyanebben a fájdalomban izgat, ingerel, elkeserít, kísért. Haragot szít ellenünk, miközben pedig szeretettel kellene lennünk magunk iránt. Ha tehát háborgat néhány gondolat, gondolj arra, hogy ez sohasem származik Istentől, hanem az ördögtől. Isten ugyanis nyugalmat ajándékoz neked, lévén Ő a béke Lelke.” (Pió atya)
Jó helyen vagyunk. Itt vagyunk a pócsi könnyező Szűzanya templomának árnyékában. Eljöttünk, hogy erőt és hitet merítsünk. Hazajöttünk. Haza, mert itt szeretnek bennünket. Az elmúlt évszázadok, Mária könnyei, a kegykép, a csodák, a mi sírásaink és megkönnyebbüléseink, mind-mind erről tanúskodnak. Az Úristen itt összekötötte az eget és a földet. Itt kiárad a kegyelem. Hálát adunk Neked, Uram, hogy most is itt lehetünk!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Laczkó Zsolt atya
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi egyházmegye
