Az Örvendetes Olvasó második tizedét imádkozva figyeljünk Máriára és a Szentlélekre. A Szentlélekre, hogy mire indít, Máriára pedig, hogy hogyan követi a Szentlélek indításait. Amikor Rózsafüzért imádkozunk, Máriával együtt vagyunk Isten jelenlétében. Az emberek közül Mária az, aki földi életében is a legtökéletesebben élt Isten jelenlétében, és most már az örök dicsőségben is örökre vele van. Az Üdvözlégyek mondása úgy kapcsol bennünket Máriához, mint amikor a kisgyermek édesanyja kezét fogva jár. Minél „zajosabb” a környezet, minél nagyobb a bennünket körülvevő idegen tömeg, minél nagyobb az elszakadás veszélye, annál szorosabban fogjuk, és fogja Édesanyánk is a kezünket. Máriához kötődésünk az Istennel való együttlétünket szolgálja, mintegy megvéd bennünket a környezeti ártalmaktól, hogy teljesen az Isten titkaival tudjunk foglalkozni. Így próbáljunk most, Mária hónapjában Rózsafüzért mondani. Az Imaszövetség tagjaként pedig az Örvendetes Olvasó második tizedének titkáról elmélkedve, papi és szerzetesi hivatásokért imádkozni.
Amikor Mária igent mondott Isten rávonatkozó tervére, a Szentlélek által megfogant méhében Jézus. Ettől kezdve hordozta őt a méhében. Más édesanyáktól eltérően arról is tájékoztatást kapott, hogy Istennek mi a terve azzal az élettel, amit a szíve alatt hordoz. Minden édesanya tudja, hogy egyetlen gyermekének sem tervezhette meg az életét. Semmi „hatalma” sem volt a méhében hordozott magzat fölött. Amit tehetett, hogy szeretettel várta és fokozottan figyelt önmagára, hogy testileg-lelkileg egészséges életet éljen, hogy ilyen élet bontakozzon ki méhének gyümölcsében is. A keresztény édesanyák azt is tudják, hogy Istennel való kapcsolatuk, lelki és imaéletük, valamint az emberekkel, férjükkel való szeretetkapcsolatuk is „átcsobog a köldökzsinóron”. Az a vágyuk, azért imádkoznak, hogy gyermekük élete Isten terve szerint bontakozzon méhükben, és formálódjon tovább születésük után, mert egyedül csak Ő tudja, hogy milyen feladatra szólította létbe az ő (szülők) közreműködésükkel.
Így van ez a papi és szerzetesi hivatással is. Egy-egy élő keresztény közösség „méhében” fogan meg, és a keresztény közösségnek kell „kihordania”. Azaz, az élő keresztény közösség minden édesanya tagja álljon készen arra, és úgy hordozza gyermekét, hogy annak élete Isten rávonatkozó terve szerint formálódjon. Minden magzatot szeretettel hordozzon, mint olyat, akit Isten anyja méhétől ismer, és örök életre szóló terve van vele. Már kismama korában azért imádkozzon, arra készüljön, azért hordozza őt Isten jelenlétében, hogy segíteni tudjon gyermekének felismerni Isten hívását, hogy készen álljon igent mondani Isten gyermekére vonatkozó tervére.
Mi, a Szent László Imaszövetség nő és férfi tagjai ilyen élő keresztény közösséget alkossunk, amelyben ilyen lelkületű leendő édesanyák és édesapák nőnek fel. Amikor pedig gyermekét méhében hordozó édesanyával találkozunk, arra gondoljunk, hogy a bennünk lakó Jézus úgy találkozik azzal a bontakozó élettel, mint a Mária által hordozott Jézus találkozott Keresztelő Jánossal. Higgyük azt, hogy a mai magzatok is felujjonganak, ha Jézussal találkoznak. Miközben az Imaszövetség tagjaiként imádkozunk, Isten jelenlétében azon elmélkedjünk, hogy mit kell tennünk azért, hogy közösségünk ilyen lelkületűvé formálódjon. Imádkozzunk hitünk és bizalmunk növekedéséért, hogy Isten ránk bízza majd az anyjuk méhétől papi és szerzetesi életre meghívottak „kihordását”. Óvakodjunk attól, hogy egyetlen hívatást is abortáljunk (rossz példánkkal, botrányos életünkkel), de attól is, hogy Isten hívása nélkül akarjunk valakit ilyen hivatás vállalására lelki kényszerrel rávenni.
Mária, Édesanyánk! Segítsd Imaszövetségünk tagjait, hogy ne csak „ledaráljuk” a vállalt Rózsafüzér tizedet, hanem veled járva, a tőled tanult kimondhatatlan szeretettel hordozzuk Jézust, hogy ma is sokan felujjongjanak örömükben, amikor velünk találkozva Jézussal találkoznak, és meghallják az ő hívó szavát.
A fenti elmélkedés kapcsán felidéződött bennem egy diakónuskorombeli élmény, amit most megosztok az Imaszövetség tagjaival:
1970-ben diakónusként Békésre jártam ki hétvégeken, segíteni az ottani idős, beteges plébánosnak. Az egyik kis fíliába, Muronyba vonattal mentem, hogy ott igeliturgiát tartsak és az elsőáldozásra készülőket tanítsam. Az áldoztatáshoz Békésről vittem magammal a szívem fölött az Oltáriszentséget. Elvégezve az ottani szolgálatot (a maradék Eucharisztiával a nyakamba akasztott burzában), indultam vissza. Az állomás peronján jó néhány édesanya várakozott karon üllő, vagy bepólyált gyermekével. Szombat délután volt, akkor még szombaton is nyitva voltak az egészségügyi intézmények, rendelők. Én nem az állomás bejáratához legközelebb álló kocsi ajtajában várakoztam a vonat indulására. Néhány perccel az indulás előtt megindultak az édesanyák, és mind ahhoz, a számukra távolabb lévő kocsihoz jöttek, amelyiknek ajtajában én álltam. A gyerekek mosolyogtak és integettek, amikor segítettem az édesanyáknak fellépni a magas lépcsőn. Csak amikor már mindenki felszállt, akkor döbbentem rá, hogy ezeket az édesanyákat és gyermekeket – láthatatlanul – Jézus vonzotta ahhoz az ajtóhoz, amelyikben én álltam, és lélekben kértem, hogy áldja meg ezeket a gyermekeket és a vonat valamennyi utasát. Ez a „kép” 53 év távlatában is elevenen él bennem.
Fodor András nyugalmazott plébános
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
