Szentírási részek:
Olvasmány: ApCsel 2,14. 22-28 – Isten feloldotta a halál bilincseit
Szentlecke: 1Pét 1,17-21 – Jézus által hiszünk Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette
Evangélium: Lk 24,13-35 – Emmausz
Kedves Testvérek!
„Jézus föltámadása a Krisztusba vetett hitünk legnagyobb igazsága, melyet az első keresztény közösség, mint központi igazságot hitt és vitt át az életbe, a hagyomány alapvető igazságaként adta tovább, az Újszövetség írásos dokumentumai megerősítették és úgy hirdették, mint ami a kereszttel együtt a húsvéti misztérium lényeges része”. (KEK 638)
A mai szentírási részek a Katolikus Egyház Katekizmusának fent idézett tanítását bontják ki számunkra.
Az olvasmányban az éppen megszületett Egyházban elhangzott első prédikációból hallottunk egy részletet. Péter apostolnak az Egyház „megnyitásakor” elhangzott beszéde azzal indít, hogy a názáreti Jézust az Isten igazolta azzal, hogy általa hatalmas csodákat és jeleket vitt végbe, és feltámasztotta őt.
A szentleckében pedig Péter apostol első leveléből hallottuk, hogy Jézus által hiszünk Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy higgyünk és reméljünk Istenben. Jézus föltámadása tehát az Istenben való hitünk és a minket is örök életre feltámasztó szeretetében való reményünk alapja.
Az evangéliumban pedig azt szemlélhetjük, hogy maga Jézus hogyan ébreszt hitet kételkedő, reményt vesztett tanítványaiban.
Ezeket a szentírási részleteket így, egy csokorba gyűjtve, nem azért tárja elénk az Egyház, hogy a régmúlt eseményekre emlékezzünk, hanem azért, hogy bennünk, Jézus mai tanítványaiban is hitet ébresszen, és reményünket megerősítse. És azért is, hogy mint az ő Egyháza, az ő Titokzatos Teste, mint az első keresztények, ezeket az igazságokat átvigyük az életbe, és alapvető igazságként adjuk tovább.
És most gondoljuk át úgy az elhangzott evangéliumot, hogy mi vagyunk a föltámadott Krisztus (Krisztus mai Egyháza, akit úgy küld Jézus, amint őt küldte az Atya). Küldetésünk van ehhez a hitet és reményt vesztett világhoz, amelyben élünk. Amely keresi a kiutat a reménytelenségből, amely olyan „messiásra” vár, aki megoldja anyagi gondjait, helyreállítja a természet rendjét, de nem képes felismerni és elismerni Isten feléje irányuló szeretetét.
És az Egyháznak az a feladata, hogy mint Jézus az Emmauszba menő tanítványokhoz, csatlakozzon a már kétségbeesés zátonyára futó emberiséghez. Ne mentsük ki magunkat azzal, hogy ez az egész Egyház feladata, mi ehhez kicsik vagyunk. Az Egyház minden tagja, az őt éppen most körülvevő emberekhez, környezetéhez kapja ezt a küldetést, hogy a kétségbeesett, depressziós, az önpusztítás gondolatával küzdő, vagy kétségbeesésében mások életére, békéjére törő emberek mellé odacsatlakozzon. Ne kioktatni és elítélni akarja őket, hanem őszintén, együtt érző szívvel segítsen keresni, kétségbeesésük, reményt vesztettségük okát, olyan odaadással keresni a kiutat, hogy felismerve az önzetlen jó szándékot, meghívják őt az életükbe, mint Jézust az Emmauszba tartók.
Nem szabad hamar feladnunk, méltatlankodnunk amiatt, hogy nem ismerik fel bennünk az élő, feltámadott Jézust. A két emmauszi tanítvány tanúja volt Jézus csodáinak és szenvedésének, utolsó vacsorai tettének, kereszthalálra ítéltségének. Ezért ismerték fel őt a kenyértörésben. Nekünk, Jézus mai küldötteinek, ha valaki meghív az életébe, úgy kell megélnünk Jézus fent említett, szeretetből odaadott életét, hogy ebben a „megtört, velük megosztott kenyérben” felismerjék Őt. Ha ez megtörténik, akkor már nem ismernek akadályt, készek visszamenni, vagy újként csatlakozni ahhoz a közösséghez, amelyben örömmel ünneplik az élő Krisztust, és az általa megtört kenyér az örök élet kenyere lesz számukra.
Fodor András nyugalmazott plébános
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
