Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának színésze, hivatásának gyakorlása mellett faluról-városra vándorol, hirdeti a magyar költészetet, az irodalmat, missziós munkája egy láthatatlan selyemfonál, amivel próbálja összekötni a magyar irodalomra éhes templomi közösségeket, iskolákat. A mi egyházmegyénkben is talált befogadó közösségekre. Az újfehértói egyházközségben Juhász Imre plébános meghívására már több előadást tartott. Az idei Házasság Hetében az Őrizem a szemed című összeállítását hallhattuk majd Petőfi Sándor életútja volt előadásának témája.
Marosán Csaba az alkalmak során őszintén beszél életéről, családjáról, azt is elmondta, hogy eddig több mint 150 ezer km-t utazott, iskoláról-iskolára jár és már mintegy 19 ezer diákkal ismertette meg a magyar irodalom gyöngyszemeit. Színészi, emberi képességeit felhasználva a magyar nyelv sokoldalúságát, páratlan szépségét mutatja meg.
Marosán Csaba színésszel Zsirosné Seres Judit újfehértói sajtómunkatárs beszélgetett. Az interjút április 11-e, a magyar költészet napja (József Attila születésnapja), alkalmából tesszük közzé.
– A magyar költészet legszebb verseit hallhatjuk az előadásaiban. Hogyan született meg önben ez a misszió?
– Reményik Sándor: Templom és iskola című versét vettem ehhez alapul:
„ Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!”
Mert vallom azt, hogy szervesen összefonódik a kultúra és a történelem. A templom, és azon belül is az Istenbe vetett hitre nevelés nagyon fontos. Hála Istennek, az előadásaimon mindig vannak elegen. Szép számmal összegyűlnek, van igény az irodalomra. Igen különleges dolog ez, aktualizálni kell most a költészetet. Nekem az a feladatom, hogy terjesszem azt.
– Mennyire műveltek a mai gyerekek? Ismerik és értik a verseket?
– Sajnos azt látom, hogy a kötelező tananyag kezd zsugorodni. Már nem annyira teszik kötelezővé a diákok számára a verstanulást. Pedig ezek fejlesztik a szellemünket, tréningben tartják. A felgyorsult világ, a modern technika, ezen belül az okos telefon jelenléte is meghatározó. Nemrég volt a világpremiere a ChatGPT-nek (Chat Generative Pre-trained Transformer), amelynek segítségével már papi beszédeket is tudnak generálni algoritmikailag. A szavakat grammatikai hibák nélkül összefonja a rendszer. Egészen nagy szónoki beszédet is össze tudnak szerkeszteni.
Halad a világ, de nem feltétlenül kell nekünk is abban a ritmusban haladni. Néha vissza kell mennünk az eredethez. A saját szellemünket fejlesztjük az által, hogy érdeklődünk az irodalom, a költészet, a nyelv iránt.
– Mit gondol, milyen feladatok elé állít bennünket ez a világ ebben a kérdésben?
– Ritka év a 2023-as év, mert háromszor ünneplünk 200 éves évfordulót. Valószínű, hogy egy emberöltő alatt nem fog még egyszer ez megismétlődni. Három jeles személyiséget ünneplünk. A 200 évvel ezelőtt született Petőfi Sándort – a legnagyobb magyar költőt – és Madách Imrét – a legnagyobb magyar drámaírót, valamint Kölcsey Ferenc költőt, aki 200 éve írta meg nemzetünk Himnuszát. A küldetésem is arról szól, hogy felnyissam az emberek szemét, hogy észrevegyük, mindig van ok arra, hogy ünnepeljük a magyar irodalmat. Több éve Kolozsváron, a helyi református Agnus Rádióban szerkesztettem egy verses-kalendáriumot, ami arról szólt, hogy 365 napon keresztül, minden napra jutott egy jeles magyar költő, történelmi személyiség, akikről röviden egy önéletrajzi írás és egy rövid mű, vagy gondolat hangzott el.
– E jeles napok, évfordulók egyben a kötelességünkre is figyelmeztetnek, hogy ünnepeljük a magyar irodalmat.
– Annyi bóvli dolog, limlom van az ember életében! A sátán eltereli a figyelmünket a szépről, a jóról. Én is vallom Petőfi Sándor szavait: „Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is”.
A szépérzéket kell a gyerekekbe belenevelni a 21. században. Önmagunkkal is foglalkozni kellene a szellemünk gyarapítása érdekében. A modern technológiát Isten eszközeként kell felhasználni – akár az irodalom terjesztésére is –, nem pedig a szellemünk butítására.
Járni, vándorolni, bolyongani kell faluról falura. Én az irodalmat úgy tekintem, mint egy selyemfonalat, egy láthatatlan cérnaszálat, amivel próbálom összekötni a települése magyar irodalomra éhes közönségét, közösségeket, iskolákat, templomokat. Három nappal ezelőtt még a Hargita lábánál voltam Zetelakán, és két nap alatt közel tíz települést érintettem a környéken. Majd eljutottam, Újfehértóra, Hajdúnánásra, Debrecenbe. Pár nap múlva Máramaros szigeten leszek, Böjte Csaba árváinál, a Jézus Szíve Gyermekotthonban, stb. Nem tudhatom, hogy mit hoz a holnap, de ha úgy érzem, valahol van igény az irodalomra, ha csak tehetem azonnal ott termek.
Miért is gondolkodom így? Mondják is: „Te kis naiv. Utópisztikus gondolataid vannak.” Az az igazság, hogy lényegre törő gondolataim vannak. Az életemet otthon akarom elképzelni Erdélyben, nem akarom itt hagyni a Kárpát-medencét, az otthonomat. Úgy gondolom, a gyermekeim is hasonlóan gondolkodnak majd. Hamarosan megszületik a harmadik gyermekem. (Március 15-én megszületett Marosán Csaba kislánya.)
Felelős családapaként, felelős színészként, akár egy közösséget képviselve, nem tehetem meg, hogy ne terjesszem az irodalmat.
A költők megírták az Istennel való kapcsolatukat a lírában, és az nagyon fontos, hogy ezt továbbadjam. Hiszem azt, hogy az irodalomban és a költészetben minden benne van: gyógyír, tanács, lélekerősítő gondolatok, amely által az ember nagyon sokat tud fejlődni.
– A Jóisten különleges adománnyal, kiváló előadó képességgel ajándékozta meg Önt.
– A haza ott van, ahol van még magyar ajkú ember. Számomra az országhatár semmit nem jelent. Ahol magyar ember él, én otthon érzem magam. Miért mondom ezt? Mert az elmúlt egy évszázadban szétszóródott a magyarság. Mind az öt kontinensen élnek magyarok. Volt szerencsém Isten kegyelméből eljutni Amerikába, Kanadába, találkoztam a kivándorolt ötvenhatos magyarokkal. De volt előadásom Svédországban, Németországban is. Az ottani élettapasztalatokat megtudva, élethelyzeteket megismerve jöttem rá igazán, hogy szerencsés helyzetben vagyunk. Most nem kell elmenni, nem kerget el egy rendszer. Itthon is megtalálja az ember a boldogulást. Az itteni ájer, a levegő, ahogyan mondja a székely, az én tüdömnek is kompatibilis. Itt érzem magom otthon, a gyökérzetem ideköt, csecsemőkoromban innen szívtam fel a táptalajt magamba, azzá váltam, aki ma vagyok. Arany János szavaival:
„S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.” (Részlet: Arany János, Válasz Petőfinek)
Ne higgye azt senki, hogy akármilyen tisztségben, pozícióban is van, az magától értetődő. Meg kell becsülni. Aki a közösség élére kerül, az a közösséget becsülettel igazgassa és segítse, istápolja.
Becsüljük meg az aktuális helyzetünket és hagyjuk abba a panaszkodást. Lényegre törő dolgokban, koncepciókban kell megtervezni a szép dolgokat, ami előre viszi a közösséget, mint ahogyan
Böjte Csaba atya fogalmaz: „Ha nem hiszi valaki, hogy mennyi jó ember van a világban, az csináljon valami jó dolgot, majd meglátja mennyi ember fog csatlakozni hozzá”.
– Mennyire segíti Isten ebben a misszióban?
– Igazán erősít. Érzem a közelségét, hogy mellettem van, nagyon sokszor jeleket is kapok tőle, versek, költők által. Próbálom megkeresni azokat a helyszíneket, ahol az adott költő élte az életét. Nagyon sokszor kimegyek a házsongárdi temetőbe, és jeles költők sírjánál elmondom a kedvenc verseimet. Egyszer Reményik Sándor sírjánál nyugodt, gyönyörű napfényes időben mondtam el a Kegyelem című versét. Amikor odajutottam a versben:
„S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára…” – akkor a sír melletti fa lombja egy pillanatra megmozdult, a semmiből elkezdett fújni a szél, majd újra lecsendesedett minden. Vannak ilyen szép pillanatok. Hiszem azt, hogy nincs semmi hiábavaló a világban, minden okkal van, mindent kitervelt az Isten, odafentről.
Zsirosné Seres Judit sajtómunkatárs – Újfehértó
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
