Nagyszombaton, április 8-án, az esti vigília szertartásával kezdetét vette a Katolikus Egyház legnagyobb ünnepe, a húsvét, amely a kereszténység örömhírét hirdeti: Jézus Krisztus feltámadt a halálból és mindenkit meghív az örök életre.
A debreceni Szent Anna-székesegyházban késő este, 8 órakor kezdődött a szertartás, szimbolizálva azt a sötétséget, amely Krisztus halálával a világra borult. A szertartást Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök vezette.
A vigília szertartás négy, jól elkülönülő lényegi részből áll: a fény liturgiájából, az igeliturgiából, a vízszentelésből és az áldozati liturgiából.
A szertartás kezdetén a papság és az asszisztencia sötétben, csendben haladt át a templomon keresztül a bejáratig, ahol meggyújtották a húsvéti gyertyát. A gyertya fénye bevilágított a templom sötétjébe – és egyúttal a világ sötétjébe is –, hogy új reményt adjon. Ebben a végtelen sötétségben és csendben csendült fel az Egyház leggyönyörűbb ősi éneke, a Húsvéti Örömének, az Exultet, húsvét felfoghatatlan titkának, a megváltás misztériumánakmeghirdetésével. A Húsvéti öröméneket Csapó Márton egyházmegyénk diakónusa énekelte el.
Az igeliturgiában az ószövetségi olvasmányok végig vezettek minket az üdvösségtörténet nagy állomásain, majd felcsendült a Glória, Isten dicsőítése, és „visszatértek a harangok”, meghívva a hívőket Krisztus győzelmének ünneplésére. Az evangélium Jézus feltámadását, az igazi örömhírt hirdette: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte!” (ld. Mt 28,1-10).
Ezután követezett Palánki Ferenc megyéspüspök szentbeszéde:
„A nagycsütörtök esti homíliában elhangzott, hogy találkozik az Ószövetség és az Újszövetség. Virágvasárnap a Passió énekléskor hallottuk azt az eseményt, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, a templom függönye a tetejétől az aljáig kettészakadt, földrengés támadt és sok elhunyt szentnek a teste föltámadt, életre kelt és bementek a városba, megjelentek az embereknek.
Az, hogy kettészakadt templom függönye, a szentek szentje láthatóvá vált, egy jelkép, hogy tulajdonképpen befejeződött az Ószövetség, vége van az ószövetségi áldozatoknak, mert megtörtént az egyetlen tökéletes áldozat, megszűnt a különbség a választott nép és a pogányok között, mert Jézus minden embernek megváltója. Minden ember meghívást kapott az üdvösségre, és Isten szeretett gyermeke lehet. A szentek feltámadása pedig a végidőre utal, az örök feltámadásra.
Ma a zsolozsmában azt imádkoztuk – ami egy II. századi keresztény szentbeszédben hangzott el –, hogy Jézus leszállt az alvilágba, a kereszt jelével megkereste, megszólította Ádámot, az embert, mint elveszett bárányt és kivezette őt: „Teérted haltam meg a kereszten, az én halálom vezet ki téged a halálból” – mondja Jézus Ádámnak, az embernek.
Az örök élet ideje érkezett el. Az örök, az új szövetség ideje. Isten megtette azt, ami kellett az ember üdvösségéért, és válaszra vár. Hogyan válaszolunk neki?
A keresztség által kapcsolódunk hozzá. A kegyelem, amelyet ez a szentség közvetít: Vele együtt eltemetkeztünk a halába és feltámadása által új életre keltünk. Az örök élet ideje kezdődött el. Nagy öröm, hogy ebben a szentmisében két testvérünk kacsolódik hozzánk, a mi közösségünkhöz. Felnőttként keresztelkednek meg. Hiszem, hogy szíven találta őket Isten igéje, szava, amelyről tudjuk, hogy olyan, mint az eső, a hó „lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek” (Iz 55,10). Az Isten szavát, igéjét a legteljesebb módon Jézus nyilatkoztatta ki, hiszen Ő maga volt az Isten kimondott Igéje, a kimondott Szeretete.
A húsvét valahogy távolabb áll az érzelmeinktől, mint a karácsony, amely mindig örömteli a gyermek születésére tekintve. Megajándékozzuk egymást, jó együtt lenni szeretetben, közösségben, az ünnepnek van egy hangulata. A húsvét előtti nagyhéten pedig böjtölünk, aztán Jézus szenvedésére, halálára emlékezünk és valahogy a feltámadást nem tudjuk megragadni, mert misztérium, csendben történt. Amikor keresztet hordozunk, akkor egész emberségünk tiltakozik ellene, szeretnénk letenni azt. A világ azt sugallja nekünk, hogy akkor leszünk igazán boldogok, ha nem kell szenvednünk, áldozatot hozni. Jézus pedig, aki a kereszten bebizonyította a szeretetét, arra tanít bennünket, hogy vállaljuk a keresztjeinket és elsősorban ne az érzelmeinkkel közelítsük meg ezt a misztériumot, hanem a hitünkkel. Ezzel válaszoljunk Isten meghívó szeretetére, mert az ember legnagyobb problémáját – hogy a földi életünk véges –, ez a misztérium oldotta meg.
Jézus Krisztus föltámadt, és vele együtt föltámadnak mindazok, akik hisznek benne, akik részesednek a keresztség szentségében, és megkapják az istengyermekség kegyelmét.
Mindannyiunknak szól: „Ezért tekintsétek magatokat is úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban” (Róm 6,11). Az Ő közösségébe, a titokzatos testébe, az Egyházba a keresztség kapuján lépünk be. Beléptünk a végidő idejébe, az örökélet idejébe, az Isten jelenlétének, örök szeretetének az idejébe. Innentől kezdve úgy teljesítjük hivatásunkat, úgy éljük életünket, hogy készek vagyunk másokért élni szeretetből. Ezt tanította nekünk Jézus a kereszten, és erre válaszolt a mennyei Atya azzal, hogy föltámasztotta Őt.
Nagycsütörtök délelőtt az olajszentelési szentmisén megszenteltük a szent olajokat, a krizmát is, amivel felkenjük az újonnan megkeresztelteket a bérmálás szentségében. A felkent azt jelenti: messiás. Ha valakit felkenünk, abból még nem lesz messiás, de a Messiásnak, Jézus Krisztusnak, a Megváltónak a hírnöke kell hogy legyünk mindannyian, akiket fölkent Isten kegyelme. Erőt, bölcsességet, kegyelmet ad ez a szentség, a lélek ajándékait, hogy keresztényként, krisztushordozóként tudjunk a szeretetnek a hírnökei lenni.
Megkaptuk a bölcsesség lelkét, amely hozzásegít az örök dolgok értékeléséhez, hogy azokat tartsuk a legfontosabbnak; az értelem lelkét, hogy a hitigazságokat megértsük; a tudomány lelkét, hogy tudjuk megkülönböztetni az igazat a hamistól; a jótanács lelkét, hogy szeretetből tevékenykedjünk, és készek legyünk a jóra; az erősség lelkét, hogy az Istenbe vetett bizalom a nehézségek idején is ott legyen bennünk és velünk; a jámborság lelkét, hogy Istennel való kapcsolatunkra odafigyeljünk, és a vallásosságunk élő hitű legyen, ne csak megszokás. És megkaptuk az Úr félelmének lelkét, vagyis az erőt, hogy a bűnöket elkerüljük. Az istenfélelem lelke nem azt jelenti, hogy rettegő félelemmel félünk Istentől, hanem attól félünk, nehogy megbántsuk Őt. Ezeket mind-mind megkapja a megkeresztelt, megbérmált ember.
Hálás vagyok azért, hogy két felnőtt megkeresztelt ember bebizonyította, hogy Isten kegyelme ma is működik, nap mint nap velünk van, és rajtunk keresztül akar tevékenykedni a világban, megmutatva a Szentháromság szeretetközösségét és azt, hogy mi ebbe a közösségbe kaptunk örökre meghívást – fejezte be homíliáját Palánki Ferenc megyéspüspök.
A katolikus templomokban, ősi hagyományt követve általában húsvét vigíliáján, a nagyszombati szertartás során szolgáltatják ki a keresztség szentségét a felnőtt korukban megtérteknek, vagyis ekkor fogadja őket tagjai közé az Egyház. A húsvéti szertartás a két felnőtt keresztény megkeresztelésével és bérmálásával folytatódott, amelynek elején a mindenszentek litániája hangzott el, emlékeztetve bennünket a keresztségünkre, hiszen ezáltal váltunk az Egyház tagjává, amelyhez a szentek közössége is hozzátartozik.
Ezt követően a szentmise a szokott rend szerint folytatódott, hagyományos húsvéti körmenettel, majd szentségi áldással ért véget.
A húsvéti vigília szertartást a Debrecen Televízió élőben közvetítette, amelyet az egyházmegyénk YouTube felületén is követhettek a hívek. A szertartás itt újranézhető:
Kovács Ágnes – Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
