Nagypénteken a Katolikus Egyház Krisztus halálára és szenvedésére emlékezik. Ezen a napon nem mutatnak be szentmisét, hiszen Krisztus maga az áldozat. Az oltár díszek nélkül emlékeztet a Golgotára, az önmagát teljesen átadó Krisztusra. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban végezte a nagypénteki szertartást az egyházközség papjaival. A zsúfolásig megtelt templomban a szertartás megrendítő és egyben felemelő mozzanatai jelenvalóvá tették és közel hozták a hívekhez nagypéntek misztériumát.
A szertartás kezdetén a piros miseruhát viselő papok, és az asszisztencia szótlanul vonultak be a templomba, ahol az oltár előtt földre borulva imádkoztak, hódolatukat fejezték ki Jézus Krisztus keresztáldozata előtt.
A szertartás három fő részből áll: az igeliturgiából olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel, a kereszt előtti hódolatból, valamint a szentáldozásból.
A nagypénteki szertartás során az olvasmányok Jézus szenvedésének titkát tárják elénk. Az Igeliturgia drámai csúcspontja pedig a János evangéliuma szerinti Passió történet (Jn 18, 1–19,42), amelyet az egyházközség Bárdos Lajos Kórusa adott elő Gebri József vezényletével.
Ezután következett Palánki Ferenc megyéspüspök elmélkedése, aki néhány éve kezdett el egy sorozatot Jézusnak a kereszten elhangzott utolsó hét szaváról a nagypénteki elmélkedéseken. Idén az ötödik mondathoz érkeztünk, amely a Lukács evangélista szerinti szenvedéstörténetben olvasható.
„Mire gondolhatott Jézus, amikor ezt mondta: „Atyám, a Te kezedbe ajánlom az én lelkemet” (Lk 23,46). Gúnyolták, káromolták: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40); „Másokat megmentett – mondták –, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja”; „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” (Lk 23,35, 37). A gúnyolódás mennyire fájhatott Jézusnak, mert az Atyával való kapcsolatát emlegették gyalázkodva. Számon kérték az Istent, miért nem menti meg a Fiát, ha valóban az Ő Fia.
Úgy kell meghallanunk ezt a mondatot, hogy Jézus visszautasítja ezt a kísértést, ellene mond, és nem száll le a keresztről, nem mutatja meg isteni hatalmát, nem áll bosszút. Elmélkedjünk ezen.
Jézus megmarad a szeretet útján, a teljes, tökéletes bizalom útján, a teljes ráhagyatkozás, az önátadás útján. Ezzel példát ad nekünk. Milyen sokszor vagyunk mi is abban a helyzetben, hogy azt mondjuk, szeretnénk lejönni a keresztről! Nincs idő a fájdalomra. Miért pont én kaptam ezt a betegséget, miért nekem nehéz az életem? Másoknak mennyivel könnyebb! Jézus erre is példát adott: teljes bizalommal hagyatkozzunk a mennyei Atyára!
„Atyám a te kezedbe ajánlom lelkemet.” Az Atyával való szeretetkapcsolatból származott ez a bizalom. Jézus mert belehalni az Atya iránti szeretetébe, mert meghalni, mert tudta azt, hogy a mennyei Atya a halála előtt, vagy azután, de megmenti Őt, nem hagyja magára. „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól és hódolatáért meghallgatásra talált” (Zsid 5,7-9).
De hogy menthette meg a haláltól, amikor meghalt? Éppen azáltal, hogy feltámasztotta és vele együtt bennünket , embereket is, és megmutatta az ember örök sorsát: az embert arra szánta az Isten, hogy megdicsőüljön testében és lelkében, és ezáltal dicsőítse meg az Istent. Erre kaptunk meghívást, nem kevesebbre, nem erre a rövid földi életre, hanem ennél sokkal többre, az örök szeretetre. „Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5,9)
Bátorít bennünket az Ő halála és feltámadása, hogy merjünk mi is bízni az Istenben, bátorít a mi földi életünk véges mivolta ellenére is, hogy higgyünk az örökéletben, a feltámadásban, merjünk minden helyzetben ráhagyatkozni az Atyára, rábízni az életünket. Ezért vállalta értünk Jézus a halált, a mindenadást.
Jézus mondata legyen nekünk is gyakori imádságunk: Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet, az egész életemet, valómat, szeretteimet, családomat, közösségeimet, mindent Rád bízok, mert hiszem, ha a Te kezedben van, akkor örökre jó kezekben van – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc megyéspüspök.
Az egyház egyetemes könyörgései az egész emberiségért, az Anyaszentegyházért, a pápáért és püspökökért, a papságért, a világi és egyházi vezetőkért, minden egyes emberért egyaránt szóltak.
Ezután a főpásztor a feketevasárnapon (nagyböjt 5. vasárnapján) letakart keresztről levette a leplet, és a hívek térdhajtással, csókkal hódoltak a feszület előtt. A kereszthódolatban az Anyaszentegyház Isten végtelen szeretetéért, megbocsátásáért, a megtérésért ad hálát. Ő az, aki ma is él, ma is szenved az Egyházáért.
Mivel ezen a napon nincs szentmise, ezért a korábban átváltoztatott szentostyát kapják meg az áldoztatás során a hívek. A nagypénteki szertartás végén a főpásztor és a papok az asszisztenciával együtt a szent sírhoz vonultak és néhány percig csöndben imádkoztak. Ezt követően a hívek is a szent sírhoz járultak.
Kovács Ágnes – Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
