Nagycsütörtök délelőttjén, az Eucharisztia és a papság (egyházi rend) alapításának ünnepén az egész egyházmegyében csak egy szentmise van, az olajszentelési (krizmaszentelési) szentmise, amelyet Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatott be Bosák Nándor nyugalmazott püspök konccelebrálásával a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban.
A szentmisén jelen volt dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, Heidelsperger István püspöki helynök, dr. Törő András püspöki irodaigazgató és az egyházmegye papsága, ministráns fiatalok, valamint az egyházközség hívei.
A főpásztor megáldotta a szent olajokat, amelyeket többek között a keresztség, a bérmálás, a papszentelés, a templomszentelés vagy a betegek szentségének kiszolgáltatásakor használnak, majd a homília elhangzása után papság megújította a szenteléskor tett ígéreteit, kifejezve közösségét a főpásztorral és az Egyházzal.
Az alábbiakban Palánki Ferenc megyéspüspök elmélkedését olvashatjuk.
„Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsid 5,6) imádkozzuk a zsoltárban minden vasárnap este. Ma, a papság alapításának az ünnepén kicsit ízlelgetjük a szót: örökké, mindörökké, azt, hogy „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem” (Iz 61,1). Papságunk születésnapján figyeljünk most magunkra, a hivatásunkra, arra, hogy fölkentek vagyunk. A fölkent szó Messiást jelent, de nem mi vagyunk a Messiás, hanem a Messiás képviseletében, szolgálatában végezzük napi dolgainkat, hogy a hétköznapi egyszerű gesztusokat és mozdulatokat, imádságainkat, szentmiséinket, az emberekhez odafordulásunkat összekössük az Örökkévalóval. Jézus nevében örömhírt, evangéliumot hirdetünk, amelynek lényege, hogy Isten végtelenül és feltétel nélkül szeret bennünket, és fontosak vagyunk neki.
Ő hívott meg erre a szolgálatra, hogy hirdessük a jó hírt, hogy: örömhírt vigyünk a szegényeknek, gyógyítsuk a megtört szívűeket (ld. Iz 61,1). Egy-egy szentgyónás, beszélgetés alkalmával nem is tudjuk, mi történik a megtérőnek, a gyónónak a lelkében, mert az az Isten és az ő ügye. De nekünk a gyógyításban Isten engedelmes eszközeivé kell lennünk, amely nem olyan, mint egy szerszám a kézműves kezében. Nekünk készségesnek kell lennünk arra, hogy: „megvigasztaljam mind a gyászolókat, koszorút adjak a hamu helyébe…, a szomorúság lelke helyett meg ünnepi öröméneket” (Iz 61 2-3).
Milyen nagy szükség van ebben a szűrzavaros világban a vigasztaló szolgálatunkra, hogy legyen egy-két jó szavunk, időnk a szomorúakra, a szegényekre, a gyöngékre, az elesettekre!
Magunkra, a szolgálatunkra figyelünk, és mégis másokról van szó, mert ilyen a papság. Úgy tudjuk hitelesen megélni hivatásunkat, ha nem rólunk szól, hanem a mi Meghívónkról: „Úr papjainak hívnak, és így neveznek: Istenünk szolgái” (Iz 61,6). Szolgálatunk, papságunk Jézusról szól.
Megkérdezhetjük mi is Péterrel: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19,27) Önvizsgálattal fel kell tenni a kérdést, vajon tényleg mindent elhagytunk érte, tényleg Ő a legfontosabb az életünkben? Mert a papságunk akkor fog igazán megújulni, ha az egész életünk, szolgálatunk csak Jézusról szól.
Akik látnak, majd azt mondhatják rólunk: „ez az a nemzedék, melyet megáldott az Úr” (Iz 61,9).
Magasztos szavak, gondolatok ezek, mert az ember, a pap ennek a magasztos Istennek a szolgája.
Éppen ezért – hogy megpróbáljuk életünk minden pillanatát összekötni a végtelennel –, erről nem lehet hétköznapi módon beszélni, hanem csak így: magasztosan. Nem mi tesszük magunkat magas polcra, hanem Isten emel föl bennünket Magához, és rajtunk keresztül másokat is fel akar emelni, az Ő szeretetével akar szeretni és megismertetni az áldozatát. „Ő szeret minket, vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket” (Jel 1,6).
Amerre járunk, Isten országa megjelenik az emberek között. Ahol megszólalunk, ott Isten üzenete szól, szív szól a szívhez. Isten szava átalakít, átformál, életet ad, irányt mutat, rajtunk keresztül megy át az üzenet:
„Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
De rajtunk megy át az Üzenet.
Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
Bennünket ideállítottak. Állunk.” (Sík Sándor: Az acélember)
Nem szabad, hogy az Ige ismeretlen legyen számunkra! Mi egyre inkább szeretnénk megismerni, befogadni és szolgálni Őt, és szeretnénk, hogy a Jézusban beteljesedett jövendölés a mi életünkben is valósággá válna. Beteljesedne Isten üzenete, hogy szeretetének a hírnökei vagyunk és erőforrásunk az az Eucharisztia, Akit nap mint nap megtörünk és nyújtunk a ránk bízottaknak.
Szemléljük Őt, hogy milyen törékeny az Isten, Aki mégis szeret bennünket, minden emberi gyöngeségünkkel és gyarlóságainkkal együtt, vagy annak ellenére, és kérjük, hogy képviseljük az Ő szeretetét, legyünk az Ő szolgái, utánzói. Az Efezusi levélben írja Szent Pál apostol: „Kövessétek Isten példáját”, vagyis legyetek Isten utánzói. Utánozzuk a törékeny Istent, kössük hozzá az életünket, és kérjük, hogy segítsen bennünket egy életen át hűségesen szolgálni és a szeretetben járni és élni” – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc megyéspüspök, majd kérte a paptestvéreit, hogy együtt újítsák meg papi ígéreteiket, fogadalmukat.
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
