Virágvasárnap, nagyhétfőn és nagykedden nagyböjti szentbeszédsorozatot tartott Lóczi Tamás atya, az egri szeminárium lelki igazgatója és tanára a debreceni Szent Anna-székesegyházban bemutatott szentmiséken.
Virágvasárnap mondanivalója, üzenete Jézus életét két részre bontja. Van egy hároméves időszak, amely középpontjában Jézus áll, tele van akcióval, cselekvéssel, tenni akarással, Isten országának építésével. Jézus csodákat tesz, gyógyít, tanít, bejárja egész Galileát. Amikor pedig bevonul Jeruzsálembe, mintha kicsúsznának a keze közül az események, és elveszítené az irányítást, mintha kikerülne a középpontból, és már nem ő cselekszik, hanem rajta cselekednek, nem akcióról van szó, hanem passióról, vagyis elszenvedi a történéseket.
Ennek üzenetében fogalmazta meg gondolatait Lóczi Tamás atya a háromestés lelkigyakorlaton. Beszélt a két elkülönülő szakasz fordulópontjáról, a keresztény lét aktivitásáról, akciójáról és végül a passió oldaláról közelítette meg annak üzenetét.
Virágvasárnap sok érdekes kérdést vet fel: Jézus miért megy oda, ahol tudja, hogy az életére törnek? Milyen lelkierő kell ahhoz, hogy ne olvassa az éljenzők fejére azt a tényt, hogy néhány nap múlva a kereszthalálát fogják kérni? Milyen király az, aki szamárháton érkezik és növényekkel, ruhákkal tudják csak köszönteni? Tamás atya a lelkigyakorlat első estéjén, virágvasárnap, ezekre a kérdésekre kereste a választ.
„Az első kérdésre tekintve elmondhatjuk, Jézus a jeruzsálemi bevonulásakor már teljesen bizonyos volt afelől, hogy a zsidók meg akarják Őt ölni. A tanítványainak is megjövendölte, hogy mi fog vele történni. Ezért sem feltételezhetjük azt, hogy Jézus naiv volt, és ne lett volna tisztában a rá váró dolgokkal.
Mi egy ilyen helyzetben inkább igyekeznénk elmenni a hasonló helyszínekről és személyek elől, ahogyan tesszük is nagyon gyakran, mert mi sajnos nem vagyunk kitartóak a jóban. Elég egy kis ijesztgetés, és máris elhagyjuk az elveinket, a hűségünket, az adott szavunkat. Mi nem vagyunk olyan állhatatosak, mint Krisztus.
Ő hoz egy döntést, kitart benne, Rá lehet számítani, nem hagy cserben
– fogalmazott a szónok, majd Palánki Ferenc püspök atya gyakori mondatára emlékeztetett, amely szerint: „Jézus nem a halált szerette, hanem minket szeretett. Nem azért jött el a földre, hogy meghaljon, hanem, hogy megmentsen bennünket.”
A történet vége nem a kereszthalál – folytatta elmélkedését a spirituális atya. Jézusnak van egy egyértelmű tapasztalata az Atyáról, mégpedig az, hogy
Ő végtelenül szeretve van a Szentháromságban. Jézus ettől annyira túlcsordul, hogy el akarja hozni ezt az üzenetet nekünk, részesíteni akar minket benne.
Erről hoz egy döntést, nem pedig arról, hogy Ő meg akar halni a kereszten. Arról hoz egy döntést, hogy az Isten szeretetét fel akarja mutatni ebben a világban, ha kell az élete árán is.
Jézus nagyon is szerette az életet, esze ágában nem volt meghalni ebben az értelemben, viszont egy dologról nem mondott le, hogy ezt az életet el fogja hozni, át fogja adni, felkínálja nekünk – hangsúlyozta Tamás atya, majd arról beszélt, hogy Jézus a döntésében kitartó, állhatatos volt, ezért válhatott sérthetetlenné. Ha ki tudnánk tartani a jóban, nem elégednénk meg a középszerűséggel, és megmaradna bennünk az eredeti küldetéstudat, akkor mi is megtapasztalnánk azt, hogy felül tudunk emelkedni a nehézségeken.
Jézusnak valóságos emberként fájt a keresztút minden egyes mozzanata, de
jobban szeretett minket, mint amennyire félt a kereszttől.
Nekünk meg az a bajunk, hogy jobban félünk egymástól, mint amennyire szeretjük egymást.
Milyen lelkierő kellett Jézusnak ahhoz, hogy ne olvassa az éljenzők fejére: néhány nap múlva a kereszthalálát fogják kérni?
A második kérdésre válaszolva Tamás atya azt hangsúlyozta, hogy Jézus azért jött, hogy életünk legyen, hogy üdvözítse, és ne elítélje a világot. Mindenki üdvösségét akarja, egyikünkről sem mond le. Júdást és a bal latrokat is meghívta a mennyországba ugyanúgy, mint a jókat. Jézus nem a múlt és a jelen hibáit nézi, hanem a jövő lehetőségét.
Ő jobban küzd értünk, mint mi saját magunkért.
Elfogadja az éljenzést, mert ezzel felkínálja a lehetőséget arra, hogy az ember másként döntsön. Milyen jó lenne, ha mi is úgy tudnánk nézni a jövő lehetőségeit, ahogyan Krisztus tud nézni az Őt éljenzőkre.
Milyen király az, aki szamárháton érkezik, és csak növényekkel, ruhákkal tudják őt köszönteni?
„Valóban furcsa ez a király. A földi királyok, a hatalmasságok erre a világra rendezkednek be, a múlandó dicsfényért gyakran odaadják a maradandó kincset, az üdvösséget. Jézus azonban az egész univerzum Ura, ugyan mit adhatnánk neki, amivel nem rendelkezik? Nem szorul rá anyagi kincsekre. Mivel Ő maradandót, az üdvösséget adja, ezért maradandót is kér tőlünk. A nép pedig azt adja, amije van, a ruháját, a pálmaágakat, őszinte örömét, a szegény ember ebben mindent odaad, amije van. Isten viszont mindig többet ad, mint amennyit tőlünk kaphat.
A szív tisztasága és egyszerűsége, amellyel a nép köszönti Jézust, leginkább saját maga örök üdvösségét szolgálja.
Mert olyan önzetlen a mi Istenünk, hogy bármit, amit adunk neki, azonnal visszafordítja a mi javunkra.
Amikor megengedi saját tiszteletét, azt is azért teszi meg, hogy igazi és maradandó értékek felé irányítsa azt a népet, aki mindig isteníteni akar valakit, vagy valamit maga körül.
Ki az istened a hétköznapokban, ki előtt borulsz le, kit szolgálsz? Mindannyian valakit, valamit szolgálunk. Csakis az igaz Isten imádása, az előtte való leborulás az, ami nem megalázó, hanem fölemelő. Egyedül leborulva vagyunk nála ott, ami az igazi helyünk a teremtett világban” – zárta a lelkigyakorlat első elmélkedését Lóczi Tamás atya.
Az elmélkedés itt meghallgatható, majd közzé tesszük a további beszédek hangfelvételeit is.
Kovács Ágnes –Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
