A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász önkénteseinek tartottak nagyböjti lelkigyakorlatot február 25-én, Nyíregyházán, a Szent László-templomban. A lelki napot Juhos Imre, a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház kisegítő lelkésze vezette, előadásaival és a szentmisén elhangzott elmélkedésével gazdag, és nem utolsó sorban hasznos lelki útravalóval látta el az önkéntes munkatársakat.
Imre atya a délelőtti előadásokban Lukács evangéliuma alapján az irgalmas szamaritánusról és a tékozló fiúról szóló példázatról tanított, majd a szentmisén elhangzott evangéliumot magyarázva (Lk 5,27-32) Máté meghívásának üzenetét adta át a jelenlévőknek.
Juhos Imre atya a szentmisén mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy Lukács evangélista célja az lehetett, hogy a Názáreti Jézus alakját úgy mutassa be, mint az emberiség jótevőjét, Ő az irgalmas szamaritánus. Ez a példázat csak Lukács evangéliumában található meg. Szent Lukács látásmódját az is meghatározta, hogy a hagyomány szerint az eredeti foglalkozása orvos volt, és tudta, hogy a gyógyuláshoz nem elég csupán csak a testtel foglalkozni, de a lélekkel is törődni kell.
A szónok az evangélium (Lk 5,27-32) kapcsán három gondolatot járt körbe:
1. Jézus, amikor megpillantja Lévit, tekintete mozgásba hozza őt, Lévi fölkel és követi, majd egy új szolgálattal áll elő, vendégül látja az Úr Jézust a barátai között. Ez az egész esemény azzal kezdődik, hogy Jézus „meglátott egy Lévi nevű vámost, aki a vámnál ült”.
Azt is mondhatjuk, hogy az Úr Jézus meglátott egy embert a maga nagyságával, de egyben a maga sebzettségével, nyomorúságával. Valami olyat látott, amit a többiek nem. Jézus az embert látja meg, a többiek viszont ezt az embert ellátták mindenféle jelzővel: vámos, bűnös, a rómaiakkal együttműködő kollaborátor, a nép árulója. Elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire fedik el szemünk elől a jóságra, törődésre rászoruló embereket a mi jelzőink is, amit egymásra aggatunk: pletykás, részeges, nehéz vele együttműködni stb. Az Úr Jézus félreteszi ezeket a jelzőket az ember minősítésénél, és azt mondja, minden ember Isten teremtménye, mindenki halhatatlan lélekkel bír és szüksége van a szív jóságára. Az ember lelke valójában a szeretetből él.
Amikor jelzőkkel látjuk el egymást, és inkább vesszük észre a hibáit, mint a szükségleteit, az azért is van, mert hozzuk a magunk világát, élettörténetét, a saját sebzettségünket, fájdalmunkat, csalódásainkat. A segítő hivatásban fontos a saját sebzettségünkkel is kell foglalkozni, hogy azok ne akadályai legyenek a másik emberhez való kapcsolódásához, hanem sokkal inkább az együttérzés dinamizmusát tudják bennünk elindítani. Legyen rálátásunk saját félelmeinkre. Ugyanis azért határolódunk el a másiktól, mert nem akarunk sérülni: nehogy kihasználjon, becsapjon, megszóljon, valamivel megvádoljon.
Az Úr Jézus tökéletes emberként szabad volt ettől. Mi nem vagyunk ettől szabadok. Ferenc pápa éppen ezzel kapcsolatban mondja: inkább szeretne látni egy sérült, sebzett, bekötözött egyházat, mint egy elszigeteltet, aki az út szélén hagyja a megsebzett embert.
2. Amikor az Úr Jézus megszólítja Lévit: „kövess engem”, az evangélista azt mondja: „azonnal fölkelt és követte őt”. Fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy fölkelt. Miért van ennek jelentősége? Mert abban a kultúrkörben, amelyben Lévi a vámosok pozícióját gyakorolta, az ülő helyzet a hatalomnak volt a kifejezése. Tulajdonképpen napjainkban is megvan még ennek a magatartásnak az üzenete, ha például a főnök behívat az irodájába, ő ülve marad, bennünket pedig a szőnyeg szélére állít. Tulajdonképpen itt az ülő helyzet a hatalom fitogtatása, annak kifejezése. Lévi is ülve szedte az állva érkező emberektől az adót. Azáltal, hogy fölkelt és követi Jézust, tulajdonképpen arra utal az evangélista, hogy Jézus a maga vonzó egyéniségével képes volt Lévit kimozdítani a vélt vagy valós hatalmi pozíciójából, egy szintre helyezve őt a többi emberrel, ezáltal megnyitni lelkét az Ő követésére, egyben a többi ember felé is.
A segítő szolgálathoz az is hozzátartozik, hogy vállalnunk kell a vélt vagy valós hatalmi pozíciónkból való alászállást, vagyis, hogy ne legyen bennünk az a téves büszkeség, ami azt sugallja számunkra, hogy majd én a magam magaslatából eldöntöm, hogy kedvem van-e segíteni a másikon, illetve, hogy megérdemli-e, hogy segítsek rajta. Ha megmaradok a magaslatomban, akkor tulajdonképpen a segítségnyújtás mindig egy keserű ízű kegygyakorlás lesz, amit a másik fél érezni fog velem kapcsolatban.
3. Lévi elkezdi követni Jézust, még aznap vagy másnap egy nagy lakomát készíttetett és meghívta vámos barátait, de az Úr Jézust is. Lévinek nem kellett elmennie távoli helyre és hosszú utat megtennie azért, hogy Krisztust közvetítse a környezete számára. Ő fölkelt, megváltozott, és ment az övéi közé. Megváltozott, de nem lett tökéletes.
A keresztény spiritualitásban nekünk mindig látnunk kell ezt a kettősséget. Tulajdonképpen a tökéletességünk elérhetetlen eszmény, de nem akadálya a jóság gyakorlásának. Másképp megfogalmazva: akkor is lehetünk jók, ha közben nem vagyunk tökéletesek, mert egyikünk sem az. Ha sokszor vádoljuk magunkat emiatt, épp a nagyböjti időszakban ébredjünk rá a „bíbor, bronz, arany és örökkévaló szent” szépségünk mivoltára.
Lévi a saját környezetében vált az Úr Jézus és az Ő barátai között összekötő kapoccsá, és ezt az írástudók, a farizeusok rossz szemmel nézték. Aki segítő szolgálatra szánja el magát, mindig kiteszi magát a kritikának. A környezet kritizál bennünket. Vagy túl nagy mércét állít velünk szemben, vagy a saját frusztrációját, tehetetlenségét vetíti ránk. Éppen ezért, amikor segítő hivatásra szánjuk el magunkat, lelkileg kellőképpen erősnek kell lennünk akkor is, ha egyébként bírjuk a kritikát.
Még egy fontos dolgot tudnunk kell. Amikor segítői szolgálatra vállalkozunk, az nem jelenti azt, hogy a segített család tagjaival azután a legnagyobb barátságba kerülünk. Az irgalmas szamaritánus megkönyörült a bajba jutott emberen, elszállította a fogadóba és gondoskodott róla, de nem mondja az evangélista, hogy onnantól kezdve a legnagyobb barátok lettek volna. A keresztény spiritualitásunkhoz hozzátartozik az is, hogy amikor a szeretetről gondolkodunk, a Biblia felfogásában a szeretet nem érzelem, hanem tett.
A teológia is azt tanítja, hogy a szeretet mint olyan, nem az ember érzelemvilágában, hanem az akaratvilágában van megalapozva. Ha akarok, jó tudok lenni a másikhoz, tudok vele jót cselekedni. Éppen ezért, amikor segítő hivatásokban működök, tudnom kell fölállítani az egészséges határt is, mert nekem szükségem van arra, hogy jól működjön az életem a férjemmel, a feleségemmel, a gyermekeimmel, unokáimmal. Ne hanyagoljam el őket.
Ferenc pápa a beiktatási beszédében mondta: Csak az tud vigyázni és segíteni másokon, aki előbb önmagára vigyáz, és önmaga jól működik”. Éppen ezért fontos a helyes keretek felállítása, hogy a segítségnyújtás ne csapjon át keserű ízzé, élménnyé – fejezte be elmélkedését Juhos Imre atya.
A lelkigyakorlaton több egyházközségből a lelkipásztorok is elkísérték karitász önkéntes munkatársaikat, így a délelőtt során a kiscsoportos beszélgetések vezetéséhez a plébánosok nyújtottak segítséget. Jó hangulatú, szolgálatukban, lelkiekben megerősítő, segítséget adó találkozó élményével záródott a lelkinap.
Kovács Ágnes – Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Fotó: Roszel Gertrud karitász munkatárs
