„Egy alkalommal Jézus így beszélt hallgatóihoz: „Vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy a véka alá vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért-e, hogy a lámpatartóra tegyék? Semmi sincs elrejtve, hacsak nem azért, hogy nyilvánosságra jusson; és semmi sem történik titokban, hacsak nem azért, hogy napfényre kerüljön. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Sőt ráadást is adnak hozzá. Mert akinek van, még kap; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Mk 4,21-25)
Ahogy a zsoltár, úgy a napi evangéliumi rész is arról a fényről beszél, mellyel Isten igéje szolgál számunkra, és arra hívja fel a figyelmünket, hogy mi magunknak is fénynek kell lenni azoknak az embereknek az életében, akikhez az Úr küld minket – hangsúlyozta homíliájában Tóth László atya, a Kórházlelkészi Szolgálat megbízott papi referense.
A beteglátogatás – lelkigondozás – segítő szolgálat, amely holisztikusan, egységben látja az ember pszichés, spirituális igényeit, és ezek harmóniáját szeretné elősegíteni a betegség, gyász okozta krízishelyzetben. A szolgálat része a hozzátartozók és a gyógyító közösség tagjainak pszichés, spirituális támogatása is. Amit a beteglátogató adni tud: idő, meghallgatás, figyelem. A lelkigondozó és a beteg együtt járja végig a beteg számára fontos, szomorú vagy derűs állomásokat. Nagyon fontos ebben a szolgálatban az alázat. A másik ember megajándékozza a beteglátogatót a titkaival, s a beszélgetések során rá kell jöjjünk: a beteg ember legjobb gyógyszere a másik ember.
Ha az ember súlyos beteg, az élete legnagyobb küzdelmét vívja. Ha akkor jelen tud mellette lenni valaki, aki az Isten embere, akkor a beteg megtapasztalhatja az igazi reményt. Ferenc pápa szavaival: az egyház azért él, hogy az irgalom helye legyen. Vissza kell adnunk az embernek az emberi méltóságát, ezért fontos feladatunk, hogy meghallgassuk a másikat. Ehhez azonban oda kell szánni az időt, mert a lényegi dolgokról, a lelki dolgokról akkor lehet beszélni, ha kialakult a bizalom, amihez idő kell. Ennek a szolgálatnak az a lényege, hogy a Lélek átalakítson. Ha lehullanak az álarcok, létrejöhet a valódi találkozás, útitársnak szegődhetünk a beteg mellé.
Az elmúlt években egyre elfogadottabbá vált az a nézet az orvostudományban is, hogy a test és a lélek szoros kapcsolatban állnak egymással, a betegségek kiváltó oka gyakran lelki eredetű. Nagyon sok pszichoszomatikus megbetegedésről tudunk, ugyanakkor sokszor nem értjük, hogy a test gyógyítása ellenére miért nem gyógyul a beteg. A beteglátogatóknak így nemcsak az a feladatuk, hogy a betegek aktuális állapotával foglalkozzanak, hanem az is, hogy beszélgetések alkalmával szó eshessen a szenvedők múltjáról, családi helyzetéről, esetleges szociális hálójáról.
Amikor egy beteg ember kórházba kerül, magányosnak, elhagyatottnak érzi magát, hiányolja az embertársi közösséget. A szenvedő kiszolgáltatott és védtelen a betegséggel szemben. Tudata beszűkül, többnyire csak a betegségére koncentrál, az okokat keresi. Habár a beteglátogatónak nem feladata ezekre a kérdésekre választ adni, a beszélgetések alatt segíthet a megértésben azzal, hogy a szenvedő elé állítja Krisztust és Krisztus elé állítja a szenvedőt. Miközben felelőssége nagy, hiszen ő a beteg számára gyakran egy olyan vallásos szimbólum, aki az ember mulandóságában megtestesítheti Isten szeretetét és segítséget adhat Isten megszólításában.
Fontos hangsúlyoznunk ugyanakkor, hogy a kórházi szolgálat nem térítés. Az igazi beteglátogató, lelkigondozó a Szentlélek, mi csak az Úr Jézus példáját követve elvihetjük Isten szeretetét, a reményt. Ennek feltétele a személyes istenkapcsolat, az ima.
Sokféle az ember, a beteg is hitét gyakorló és nem gyakorló. Teremtettségünk által azonban minden ember szívében valahol ott van az Isten. Az más kérdés, hogyan nevelték, találkozott-e pappal vagy sem, milyen sérüléseket hordoz. Az embereknek nem az Istennel van bajuk. Minden ember vágyik arra, hogy az Isten szeresse őt, és átkarolja. Mert az ember az Isten mellett van biztonságban. Hiszen Tőle jöttünk, és Hozzá megyünk. Semmit nem viszünk magunkkal…
„… Lelkem mélyén legbelül
Isten – alakú az űr…” (Pintér Béla)
Napjainkban nem tanuljuk meg, hogyan kell odamenni egy beteg emberhez. Régen ez természetes dolog volt, a mindennapok része. A kisgyermek látta, hogy a szülő hogyan ápolja a nagyszülőt, dédszülőt, és beletanult – fizikailag és lelkileg is. Ma sok haldokló mellett senki nincs jelen.
Nekünk beteglátogatóknak, lelkigondozóknak az a küldetésünk, hogy jelenlétünkkel – kimondva, vagy kimondatlanul – Krisztus fényét vigyük a betegágyak mellé. Ehhez kértünk hitet, erőt, és kitartást az új évre.
Berényiné dr. Felszeghy Márta koordinátor – DNYEM Kórházlelkészi Szolgálat
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi egyházmegye
