Szentmisével, szentségimádással egybekötött lelkinapon vettek részt a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Püspöki Hivatalának munkatársai december 22-én, a felújított Püspöki Székház kápolnájában. A szentmisét Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatta be, a szentségimádás alatti elmélkedést pedig dr. Törő András püspöki irodaigazgató tartotta. A lelkinap karácsonyi ebéddel zárult.
A lelkinap a szentségimádással kezdődött. Törő András atya elmélkedésében a hálaadásra, a jelenre, az Üdvözítő érkezésére irányította a figyelmet és bevezető gondolataiban kérdéseket tett fel, hogy vezessen bennünket, segítsen az Úrral, az önmagunkkal való találkozásra:
„Most itt vagyunk Vele, és együtt azokkal, akiket mellénk rendelt az Úr. Téged sodor-e a világ árja, vagy képes vagy figyelni, a jelenben maradni? Készen vagy-e az örömteli találkozásra annak árán is, hogy félreteszed a tevékenységeket, hogy legyen időd arra, ami valóban lényeges? Mert most van az ideje, hogy szembenézz gyengeségeiddel!
„Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti” (Mt 3,1-12). Észreveszed-e életedben azt, ami zsákutca? Sikerült-e letenni a terheket Keresztelő János dörgedelmes beszéde után? Akkor örülj! Ma örülj, mert Jézus gyógyító jelenléte már látszik a földön! (Mt 11,2-6). „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot” (Mt 11,5). Mikor és minek örültél igazán, mélyen? Hálát adtál érte, megköszönted?
Ezután András atya a tíz leprásról szóló példabeszédről elmélkedett (Lk 17,11-19), amelynek központi üzenetére, a hálaadásra hívta fel a figyelmünket. Jézus meggyógyította a tíz leprást, de csak egy ment vissza hálát adni. András atya kérte, hogy próbáljuk átérezni Jézus csalódottságát a többi kilenc miatt, akik nem adtak hálát gyógyulásukért. Miért az idegen, a szamaritánus köszöni meg? Talán mert tudja, hogy a gyógyulás „nem jár neki”, ajándékba kapja és úgy is fogadja el Istentől! Én mit érzek, amikor ezt a történet hallom?
A sajnálom, bocsánat, köszönöm, szeretlek alapszavak nélkül nem élünk. Működünk, de nem élünk! Élek, vagy működök? Hálát kell adnunk, tudatosítani és kimondani, hogy Isten éltet bennünket, és szeretné, ha teljes és boldog lenne az életünk.
Hálátlan a világ, de nem csak én vagyok az áldozat, hanem olykor én vagyok az elkövető. A hálátlanság minden rossznak a gyökere – fogalmazott az irodaigazgató, majd Szent Ignác gondolatával erősítette meg a hálátlanság veszélyét: „Ha az ember az isteni fölség színe előtt megfontolja, akkor a hálátlanság minden elképzelhető rossz és bűn közül a legutálatosabb és legocsmányabb dolgok közé tartozik Teremtőnkkel és Urunkkal szemben, és a terményekkel szemben is, amelyeket ő isteni és örök dicsőségére alkotott, mert a hálátlanság az elnyert javaknak, kegyelmeknek, ajándékoknak a fel nem ismerése, minden rossznak és bűnnek az indítéka, kezdete és eredete.”
Végül a hála gyakorlására tett javaslatot András atya: Mindenekelőtt azt kérte, vegyük észre, hogy szükségünk van a gyógyulásra, a változásra. Tartsuk meg a jót és engedjük el a rosszat! A gyónás segít. Abban kimondom, hogy rászorulok Isten irgalmára, gyógyító erejére és ezt bizalommal kérem Tőle.
– Kérd jó hangosan! Fogalmazd meg, hogy mit vársz az Úrtól, a hozzánk érkező Istentől. Szabad vele beszélni!
– Vedd észre a változást, a gyógyulást és mindazt, amivel az Isten erőt ad neked a terhek viselésére!
– Mondj köszönetet! Ma mit írnál be a hálanaplódba? Tudatosítsd a hálát, légy konkrét! Hála legyen az Istennek mindenért! Mit köszöntél meg igazán az életben Istennek? Hol kell most gyógyulnod?
A hálás ember a kapcsolatra kész ember, aki nyitott a Te felé, aki számára minden a találkozás eszközévé, szimbólumává, kifejezőjévé, a találkozás szentségévé válhat
– fogalmazott Törő András atya.
A lelkinap következő mozzanata volt a legszentebb áldozat, a szentmise bemutatása. Palánki Ferenc megyéspüspök a megújult Püspöki Székház kápolnájában köszöntötte a hivatal munkatársait, és homíliájában az elhangzott Magnificat (LK 1,46-56) evangéliumi szakaszról elmélkedett:
Az adventi időszak hasonlít ahhoz az úthoz, amelyet Mária megtett Názáretből Ein Karembe, ahol Erzsébettel találkozott. A négy-öt napig tartó több mint 100 km-es úton Mária elgondolkodhatott azon, ami történt, az Úr angyalának látogatásán, és hogy mi lesz, hogyan lesz. Annyi érzés előjöhetett benne! Belegondolhatott abba, hogy olyan még soha nem történt, hogy Isten belépett az ember életébe. Az adventi időszak nekünk is ilyen lehet. Isten elindult felénk, végtelen nagy távolságot tett meg és aztán elérkezett hozzánk.
Mária elgondolkodott ezen, öröm volt a szívében, és elkezdte magasztalni Istent egy gyönyörű énekkel, imádsággal, amelyet nem győzünk elégszer, újra meg újra elimádkozni. Esténként a zsolozsmában is imádkozzuk, magasztaljuk, dicsőítjük Istent.
Az emberi cselekedetek legmagasabb szintje Isten magasztalása. Erre születtünk. Fontos, hogy teljesítsük a hivatásunkat, kibontakoztassuk talentumainkat, fejlesszük, képezzük magunkat, hogy aztán mások javára fordítsuk életünket, szolgálatunkat, de a legmagasabb tevékenység az istendicsőítés. Ezért úgy kell végeznünk a szolgálatunkat a közösségeinkben is, hogy az imádság legyen.
Sokan mondják, hogy nem érnek rá imádkozni, annyi dolguk van. A személyes kapcsolathoz ez kevés. Ahhoz, hogy a tevékenységünk istendicsőítés, magasztalás legyen, az kell, hogy az élőszóval, a csenddel kapcsolatban legyünk Istennel, hogy hasson ránk az Ő jelenléte, és képesek legyünk Őt magasztalni imádságainkban. Észre kell vennünk, hogy mi mindenért kell hálát adni.
Barsi Balázs atya karácsonyi üdvözletében azt írta: „Megrendülök azon, hogy a teremtett világ az Isten dicsőítése.” Ezzel a megrendüléssel kívánt karácsonyt.
Tudjunk megrendülni azon, hogy Isten azért teremtette ezt a világot, hogy az ember Istent dicsőítve maga is megdicsőülhet.
Nem azért kell dicsőíteni, mert az Isten nem elég boldog, hanem mert az bennünket tesz boldoggá, szentté, Istenhez tartozóvá. Ezért mondja Mária: „mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék” (Lk 1,48). Azért tudja magasztalni Istent, mert azonnal igent tudott mondani az Ő akaratára.
Az tudja magasztalni Istent, aki az akaratára igent tud mondani mindenféle kikötés, feltétel nélkül.
Dienes Valéria, Magnificat című versében, parafrázisában így fogalmaz: „Ami velem történt, nem volt soha még.” Az, hogy valaki pap, vagy püspök, vagy bármi más lett, ilyen sok történt. Ezt mindenki végiggondolhatja a saját életében: de az, amit és ahogy tennie kell nap mint nap, úgy az nem volt soha még.
Ez az egyetlen, a megismételhetetlen életútból következik, ahogy Isten azt a részt rám bízta, amit úgy senki másra nem bízott. Az életünknek minden percét úgy kell megélni, hogy az senki mással nem történik meg úgy, csak velünk, velem. És ha ezt a pillanatot Isten dicsőségére végzem, úgy beteljesül az életem, a hivatásom, akkor ez összekapcsolódik a végtelennel, magával Istennel.
Ami velem történt… Annyi minden történt velünk az elmúlt évben, és ezzel oda tudunk menni Jézushoz, hálát adva mindenért. Nem bánkódni azon, ami nincs, hanem annak örülni, ami van, amit Isten kegyelméből megvalósítottunk. Ha mindent megtettünk, akkor elmondhatjuk, hogy semmi különöset nem csináltunk, csak a kötelességünket teljesítettük, hiszen csak haszontalan szolgák vagyunk. Mégis ez a szolgalét tudja igazán dicsőíteni Istent, miként Mária mondta: „az Úr szolgálóleánya vagyok”.
A szolgálat, Isten szolgálata, dicsőítése tegyen boldoggá bennünket karácsonykor és az elkövetkezendő időben, amikor lassan-lassan birtokba vesszük a megújított Püspöki Székház épületét, és a feladatunkat úgy teljesítjük, hogy valóban imádság, Istendicsőítés legyen – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc megyéspüspök.
Kovács Ágnes – Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
