Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök lelkigyakorlatot tartott az egyházmegyénk fenntartásában működő három köznevelési intézmény, a „triumvirátus” pedagógusainak december 16-án, Geszteréden. Az ünnepi hangulatban telt találkozáson a geszterédi Szent Anna Katolikus Óvoda és Általános Iskola házigazdaként fogadta a nyírtelki Szent Anna- és a fülöpi Néri Szent Fülöp Katolikus Általános Iskola munkatársait.
A lelkigyakorlat kezdetén Ferenc püspök szentmisét mutatott be Kiss Tibor nyírtelki és Kerekes László geszterédi plébánosok, iskolalelkészek konccelebrálásával a Szent Anna-templomban. A szentmisén elhangzott elmélkedésben a főpásztor advent kegyelmi időszakára hívta fel a figyelmet, amikor Jézus születésnapjára készülve lehetőségünk van arra, hogy megtisztuljunk, rendezzük az életünket. A találkozóról szóló részletes beszámoló és képgaléria ITT található.
A szentmise után az iskolában folytatódott a lelki táplálékban gazdag közös karácsonyvárás, és ennek keretében Ferenc püspök elmélkedést is tartott.
Mit jelent a lelki gyakorlat, hogyan lehet a lelkünket gyakorolni? Palánki Ferenc megyéspüspök elmélkedésének bevezetőjében a lelkigyakorlat jelentéséről beszélt:
A lelkünk az emberségünknek az a képessége, amellyel kapcsolatba tudunk kerülni a végtelennel, Istennel. A lelkigyakorlat során pedig próbáljuk megnézni az Istennel való kapcsolatunkat, tudatosítani, rádöbbenni arra, hogy ki vagyok, miért vagyok, „Mi végre vagyok a világban?”
A régi katekézis első kérdését nézve ismét rácsodálkozhatunk a magyar nyelv szépségére: Mi végre vagyok a világban, vagyis mi lesz az életem vége, a célja? Föltéve ezt a kérdést megkapjuk a választ a kinyilatkoztatásból, hogy tulajdonképpen Isten hívott meg bennünket az életre, az örök életre, vagyis az életszentségre, arra, hogy szentek legyünk. Ebből következően tette fel a következő kérdést a főpásztor:
Akartok-e szentek lenni? Erre a kérdésre talán az a válaszunk, hogy nem, mert sokféle elképzeléseink vannak a szentekről, amelyek megvalósítása számunkra elérhetetlennek tűnhet. De az a helyzet, hogy egyáltalán nem tudunk más lehetőséget. Vagy szentek leszünk, vagy elkárhozunk, és akkor az ember mégiscsak az életszentséget választja. De mivel jár ez, mit kell érte tenni? Ferenc püspök itt először is két helytelen magatartást mutatott be:
Van, amikor erőből akarom megmutatni, hogy vagyok valaki. Ilyenek voltak a farizeusok, akikről azt mondjuk, hogy képmutatók. Ők nagyon komolyan, szó szerint betartották a törvényt, hetente kétszer böjtöltek, olyannyira, hogy még a nyálukat sem nyelték le. Mindenből tizedet adtak. Mi odaadnánk-e a fizetésünk 10 %-át? – kérdezte püspök atya, majd hozzátette – a farizeus azt mondja, hogy Istenért bármit megtesz, éppen ezért azt is gondolja, hogy Isten nem teheti meg, hogy nem üdvözíti őt, hiszen mindent megtesz, amit Isten előírt.
A másik szintén helytelen magatartás, amikor azt mondja az ember, hogy neki úgysem sikerül, ő biztosan nem lehet szent. Tiszteljük, csodáljuk a nagy szenteket, de ki képes arra, hogy kövesse őket, hogy szent legyen?
A főpásztor a középkori szentek legendájáról szóló gyűjteményből mondott példákat arra, hogy mire voltak képesek a nagy szentek, és hozzátette: rá kell döbbennünk arra, hogy az sem jó, ha csak csodáljuk őket.
Nézzük meg, a szentek sem voltak más emberek, mint mi, csak másként éltek, másként reagáltak dolgokra, másként viselkedtek bizonyos helyzetekben, talán nem úgy, ahogyan az megszokott volt.
Amikor válsághelyzetben, számunkra kellemetlen, nehéz helyzetben vagyunk, újra és újra beleesünk abba a hibába, hogy például türelmetlenek vagyunk azzal, akivel éppen beszélünk, pedig akkor mindig ő kell hogy legyen a legfontosabb számunkra, és az a téma, amit odahoz, nem pedig, amit én elképzeltem. A szent hogyan reagálna egy ilyen helyzetben?
Az a szent, akinek az élete súlypontja nem benne van, hanem a másik emberben, akiben Krisztus jön hozzá.
Amikor adventben (Úrjövet) elmélkedünk, arra kell gondolnunk, hogy hányféleképpen jön el hozzánk Isten? Eljött kétezer évvel ezelőtt, eljön az imádságainkban, a szentségekben és az életünk végén. Ezekre készülünk, de nemcsak készülünk, hanem készen is kell lennünk.
A főpásztor összegezve a két említett magatartást, így fogalmazott – az első magatartás szerint megcsinálom erőből, vagyis Isten nélkül, a másik magatartásban pedig azt mondjuk: nekem úgy sem sikerül, kicsike vagyok, mint ahogyan József Attila mondja az Isten című versében:
„Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész az ő gyönge dadogása…”
Meg kell tanulnunk, be kell fogadnunk a jézusi szeretetet! Ő nem elvárásokkal közelít hozzánk, nem úgy jött ide: „Szedjétek össze magatokat, mert nagy baj lesz!”, hanem keresi a tekintetét mindenkinek, megmutatja, hogy még a keresztről is keresi a jobb lator, a bal lator, a kivégzőosztag parancsnoka tekintetét, hogy tudnak-e egymásra nézni, megértik-e, felfogják-e, hogy mennyire szereti őket. Jézus ezzel a szeretettel közelít, jön hozzánk. Nem elvárásokat támaszt, hanem meghív. Nem azt mondja: „én is szenvedtem, most ti is szenvedjetek, megérdemlitek”, hanem azt kéri: „Válaszolj a szeretetemre!” De hogyan tudunk válaszolni a szeretetére, hiszen Ő meghalt értünk a kereszten? Jézus erre azt mondja: „ Vedd fel nap mint nap a keresztet, vállald a napi áldozatot a szeretteidért, azokért, akiket küldtem, akiket rád bíztam. Éreztesd meg velük azt, hogy talán neked nehéz őket szeretni, de nekem nem, s téged küldelek hozzá, hogy rajtad keresztül szeressem azt a másik embert”.
Mi még azt sem tudjuk szeretni, aki minket szeret, de talán könnyebb, mint azokat, akik másként gondolkodnak.
Jézus szeretete nem érzelem, érzelgősség, csöpögős, illatos, mézes karácsonyi hangulat, hanem döntés a szeretet, a másik ember, az önzetlenség mellett, amellett, hogy lemondok magamról mások javára, másokért.
Ezek a nagy szavak valóban nagy szavak maradnak, ha nem igyekszünk újra meg újra azokat megvalósítani. Amikor átélünk egy ilyen időszakot (advent, nagyböjti időt), akkor ezeket kell átvizsgálni, hogy hol tartunk.
Ezért mondja a hírnök, Izajás próféta: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá!” (Lk 3, 4-5), és ezeket végignézhetjük az életünkben:
A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el! Hol vannak nagy hegyek az életemben, emberi kapcsolataimban, amelyek megakadályozzák azt, hogy eljussak a másik emberhez? Hol vannak a nagy szakadékok, a völgyek, azok a világok, amelyek miatt nem tudunk egymással szót érteni, mert jobb nem beszélni, mint megbántani a másikat, és még a testvérek is eljutnak odáig, hogy mintha nem is létezne a másik számukra, vagy legalábbis az életük perifériájára tolják ki egymást. Megvagyunk egymás nélkül, nem harcolunk egymással, csak nem beszélünk.
A görbe legyen egyenessé! Legyetek egyenes emberek, fejezzétek be a lavírozást! Gyóntatás közben sokan körülírják a bűneiket, és nem mondják ki, pedig ha megtennék – „én ilyen vagyok, ezt tettem, de hiszem, hogy Isten megbocsájt” – az egészen másként hangzana.
A göröngyös változzék sima úttá! Ha pl. az ember kerékpárral halad a göröngyös úton, akkor csak kerülgeti a göröngyöket, és nem tudja nézni a szép tájat. Simábbá kell tenni az utat! Ezek a göröngyök elsősorban bennünk vannak. Sokan mondják: ilyen vagyok, és kész. Ténylegesen készen van? Ha most megjelenne az Úr, mit mondana?
Az adventi idő arra való, hogy átgondoljuk az életünket. Tartsunk csendet, szünetet, de a lelkünkre, az örök dolgokra mindenképpen kell hogy legyen időnk. Jézus nem azt fogja kérdezni, hányszor sóztad el az ételt, vagy hányszor voltál sikeres stb., hanem, hogy képviselted-e a szeretetet.
Hogyan tudjuk képviselni Isten szeretetét, vagyis, hogyan tudunk szentek lenni? Úgy, ha Vele élő kapcsolatban vagyunk.
Vannak, akik különválasztják a lelki, szellemi, testi életüket. Egy életünk van – hangsúlyozta Ferenc püspök. – A lelki életünket nem szabad elválasztani a testi és szellemi életünktől. Amikor délutáni sziesztát tartok, az is lelki élet, mert kipihenem magam, hogy még nagyobb odaadottsággal tudjam szolgálni a rám bízottakat. Életünket, a lelki életünket, Istennel való kapcsolatunkat kell a legfontosabbnak tartani! Itt jön az újratervezés, mert hányszor és hányszor nem ezt tettük. Hányszor beállítottam valakit, vagy valamit Jézus elé, az örök értékek elé. Ezt bálványimádásnak szoktuk nevezni, csak ezt így nem mondjuk ki. Lehet bálványozni a munkámat, a családtagomat, az autómat, stb. A bálványimádás azt jelenti, hogy a teremtményt a Teremtő elé helyezem. A Teremtő Istent imádni az igazi hit. Hogyha bármit elé helyezek, akkor az bálványimádás.
Úja meg újra neki kell állnunk elhordani a hegyeket, rendezni a kapcsolatainkat egymással. Mindannyiunk tapasztalata, hogy nem könnyű embertársainkkal rendben tartani a kapcsolatunkat, ezért tanácsolom, hogy tartsuk rendbe a kapcsolatunkat Istennel, és meglátjuk, hogy milyen egyszerű. Nem kell túlbonyolítani.
Végül püspök atya három lépésről – az edukációról, a formációról és a transzformációról – beszélt, amelyet szükségesnek tart, hogy megtegyünk az életünkben: fontos az edukáció, hitünk szempontjából is nevelni kell magunkat. Olvassuk a Szentírást, hogy egyre inkább megismerjük az Istent, hogy Ő milyen és – a második lépésként – ezt a formát át kell venni, ez a formáció, a harmadik lépés pedig a transzformáció, amelyben átadjuk azt, amit már mi fölvettünk, megismertünk és befogadtunk. Az életszentséget nem kidolgozni kell, hanem elfogadni. Megkérdezték Jézust: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk nézett, és folytatta: „Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges”(Mt 10,26-27).
A legfontosabb küldetésünk ezt megélni, továbbadni, vagyis az életszentséget, Krisztushoz tartozást elfogadni, és erre formálódni segíteni másokat.
Az advent az Úr érkezése, Aki úgy közelít, hogy már itt is van, tapasztalhatjuk a jelenlétét minden szeretet-megnyilvánulásban, hiszen Isten a szeretet. Ezen a napon is mennyi szeretetet kaptunk már eddig! Együtt lehetünk, egymásra mosolygunk, az ő szeretetében vagyunk, és ebből a szeretetből merítve, megerősödve adjuk tovább, transzformáljuk másoknak a mi formáinkat – fejezte be elmélkedését püspök atya, majd mindenkinek áldott karácsonyt, jó pihenést kívánt, hogy majd újult erővel, lendülettel tudják végezni szolgálatukat Isten dicsőségére!
Kovács Ágnes – Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
