A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége nyíregyházi csoportja, készülve a közelgő Mindenszentekre, Halottak napjára, ezúttal a halált választotta összejövetelük témájának. Meghívott vendégük dr. Monostori László erkölcsteológus, teológiai tanár a „Szép halál? Az eutanázia lélektani és társadalmi hatásai” címmel tartott előadást október 11-én, Nyíregyházán, a Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Önkormányzat épületében, a Megyeháza dísztermében. Az előadót és a jelenlévőket Megyesi Mária, a KÉSZ nyíregyházi csoportjának elnöke köszöntötte.
A KÉSZ ökumenikus, evangelizációs szervezet programjai között a keresztény értékek védelmében elhangzó közéleti kérdések mellett megtalálhatóak a belső megújulást, lelki fejlődést szolgáló hitéleti, teológiai témák, így a halált érintő eutanázia is.
A 21. században a tabutémák közé tartozó halál témáról nem illik beszélni, különösen nem a gyógyíthatatlan hozzátartozóink előtt, pedig a halál része mindannyiunk életének, és a végső stádiumban lévő beteget segíteni kell abban, hogy az élete végét testileg, lelkileg, szellemileg minél emberibb módon tudja megélni, és el tudja végezni azokat a feladatait, amelyek még hátra vannak: az elbúcsúzás, kapcsolatok rendezése.
Monostori László atya a bevezető gondolataiban messzebbről indulva egy kulcsfontosságú kérdésről, az emberi méltóságról beszélt, amely a legfontosabb az embert érintő kérdésekben: Vannak olyan körülmények, élethelyzetek, amikor az ember méltósága veszélynek van kitéve. Megtámadhatják, megszégyeníthetik, megrágalmazhatják, vagy ha valaki beteg, gyógyszerek hatása alatt áll, fogyatékkal élő, idős, vagy éppen egy csecsemő, akkor olyan helyzetben van, hogy nem, vagy csak korlátozott módon tudja megvédeni önmagát. Akik ki vannak szolgáltatva másoknak, azokat jobban kell védeni. Hogy milyen egy társadalom, megmutatja, hogyan bánik azokkal, akik testileg-szellemileg nincsenek életük csúcsán. Ezt követően az előadó az eutanázia témájában két fontos fogalmat járt körbe:
A Fájdalom egy kellemetlen testi jelzés, ami arra utal, hogy valami nincs rendben. Mint jelzés, akár hasznos is lehet, mert veszélyforrásra figyelmeztethet, de életet is menthet (a perforált vakbélgyulladás okozta mérhetetlen fájdalom életveszélyes állapotot jelez). A fájdalom tehát nagyon fontos, komoly jelzés.
A jóléti társadalomban – amelyben mi is élünk – általános hozzáállás, hogy a fájdalom rossz dolog, és szinte a legfontosabb az életünkben, hogy azt mindenáron elkerüljük, megszüntessük, vagy mérsékeljük. Éppen ezért nem ritka, hogy vannak, akik félnek a fájdalomtól. Pszichológusok szerint arra is van példa, hogy valakinek fáj a fájdalomtól való félelem. Ez a félelem már lelki fájdalmat okozhat az emberben.
A jóléti társadalomnak az az igazi kérdése, hogy mit tegyünk akkor, ha nem elégséges már a fájdalom csillapítása. A fájdalomcsillapítás jó dolog, de van, amikor a legerősebb gyógyszer sem elég erre. Ekkor merül fel az a kérdés: lehet-e értékes az az élet, melyben jelen van a szenvedés. Attól függően, hogy erre a kérdésre hogyan válaszolunk, az eutanáziával kapcsolatban feltett kérdésekre is kapunk választ magunknak.
„Katolikus papként hiszem, hogy az is megvalósíthatja önmagát, megélheti a személyes méltóságát, aki szenved. Könnyű nekünk, akik hiszünk a túlvilági életben. Aki hisz abban, hogy a halál után van egy másik élet, ahol már nem lesz több szenvedés, annak könnyebb elviselni a földi fájdalmat. A fájdalom tehát egy nagyon fontos, kardinális kérdés az eutanáziával kapcsolatban.
A fájdalom után a másik kulcsfontosságú fogalmat tisztázta az előadó:
Végső stádiumban van a visszafordíthatatlan állapotú, halálhoz vezető betegségben szenvedő páciens. Ekkor az orvosi kezelés már nem hatásos, vagyis már nincs remény arra, hogy a beteg meggyógyuljon, sőt az orvosok már nem tudják késleltetni sem a betegség lefolyását, de még a konkrét végső haláltusa nem kezdődött el.
Mit tehetünk egy végső stádiumban lévő beteggel? A kérdéskörben három lehetőségről beszélt az erkölcsteológus:
Az EUTANÁZIA alkalmazásával előre hozzuk a halál idejét, vagyis nem várjuk meg, amíg meghal a beteg.
A TERÁPIÁS TÚLBUZGÓSÁG a másik oldala az éremnek, amelyben éppen az ellentéte a cél, az, hogy a halál idejét megpróbáljuk mindenáron késleltetni. Ez az, amikor valaki minden lehetséges kezelést kipróbál, kísérleti terápiát alkalmaz, még akkor is, ha a beteg végső stádiumban van, és az újabb kezelés szenvedéssel jár.
A PALLITÍV KEZELÉS a halál idejének elfogadását jelenti, ebben benne van a fájdalomcsillapítás és a haldokló emberi, pszichés, testi, spirituális kísérése a végső útján, hogy a lehető legemberibb módon tudjon eltávozni a földi életből.
Monostori László a három felmerülő lehetőség részletezésében először az eutanázia kérdéskört vizsgálta, amelynél meg kell vizsgálnia szándék, a módszer és a cselekvés alapját:
Az EUTANÁZIA olyan tett, vagy mulasztás, mely természete vagy a cselekvő szándéka szerint halált idéz elő, hogy minden fájdalmat kiküszöböljön.
A definícióból is érezzük, hogy itt a cél a fájdalom megszüntetése. Amikor már a legerősebb fájdalomcsillapítók sem működnek, akkor úgy szüntetjük meg a fájdalmat, hogy véget vetünk a beteg életének, hogy ne szenvedjen többet. Beszélünk aktív és passzív eutanáziáról.
Meggyőződésem, hogy nincs igazi különbség az aktív és passzív eutanázia között. Mindegy, hogy méreginjekciót alkalmaznak (aktív), vagy valakit lekapcsolnak a lélegeztető gépről (passzív). Nem itt van a különbség. Ha mégis szeretnénk ezt kategorizálni, akkor hasznosabb, ha megvizsgáljuk a szándék, a módszer és a cselekvés alapját.
Szándék alapján akkor beszélünk eutanáziáról, ha véget vetünk egy emberi életnek, vagy siettetjük a halált.
Nagyon fontos, hogy nem számít eutanáziának az, ha a szándék a fájdalom csillapítása. Akkor sem eutanázia, ha a fájdalom csillapításának van egy másodlagos, de nem akart olyan hatása, hogy ezáltal mégis megrövidül az illető élete, vagy eszméletvesztés következik be.
Klasszikus példa, hogy amikor a végső stádiumban lévő betegek morfiumot kapnak, amely a legerősebb fájdalomcsillapító kábítószer, annak hatásaként valószínűleg a beteg hamarabb meghal. Ha a végső stádiumban lévő beteg nem kap morfiumot, akkor előfordul, hogy olyan elviselhetetlen fájdalma van, hogy már nem képes semmilyen kommunikációra. Viszont, ha megkapja a morfiumot, lehetőséget adunk arra, hogy el tudjon búcsúzni szeretteitől még azon az áron is, ha ezáltal megrövidül az élete.
Tehát amikor nincs más eszköz, csak a fájdalomcsillapítás, amelynek a célja is az, akkor ez megengedett, és ez nem számít eutanáziának.
A módszer is meghatározó: beadhatunk egy halált okozó tablettát, vagy pedig elmulasztunk egy kötelező kezelést.
Négy kötelező kezelés van, amelyek soha nem számítanak rendkívülinek, és amelyekhez minden embernek állapottól, életkortól, kilátásoktól függetlenül joga van: ez a táplálék, a folyadék, a levegő, a higiénia. Nem hagyhatunk senkit éhen vagy szomjan halni, megfulladni, és embertelen higiéniai körülmények között meghalni.
Ezek alapvetően hozzátartoznak az ember személyi méltóságához, és nincs az az indok, ami miatt ezektől valakit megfoszthatnánk. Ezen kötelező kezeléseket még mesterségesen is biztosítani kell.
Lehetnek olyan kezelések, amelyek aránytalanok és már nem használnak. Ha azokat valaki visszautasítja, az nem számít eutanáziának. Önmagában egy kezelés visszautasítása nem jelent automatikusan eutanáziát. Ha életmentő kezelést utasít vissza, amelyet az orvosoknak kötelező végrehajtani, akkor az eutanázia.
A cselekvés alapja szerint öngyilkosságról beszélünk, amikor a beteg nem szeretne végső stádiumba kerülni és önkezével vet véget életének, vagy emberölésről beszélünk, amikor ezt egy másik személy, hozzátartozó, vagy orvos teszi meg…
Magyarországon hivatalosan nincs eutanázia. Hollandia volt az első ország, ahol legalizálták az eutanáziát, és ott már alkalmazhatják 12 év felettieknél is, sőt folynak a tárgyalások arról, hogy a lelki fájdalom vajon elegendő indok-e az eutanázia kéréséhez. Svájcban létezik az Exit magánintézet, ahol végeznek eutanáziát, ott az ember kiválaszthatja a halálának az időpontját, de ezt jelenleg csak svájci állampolgárok vehetik igénybe.
Ha megengedi egy ország az eutanáziát, azzal átlép egy olyan vörös vonalat, ahol már nem szent az ember élete, ahol a haldoklót az eutanáziával nagyon gyorsan halálba segítjük. De akkor a depresszióban szenvedőt is halálba segíthetjük? Hiszen ő is sokat szenved, és meglehet, hogy nem gyógyul meg, hanem örök életében depressziós lesz. Vagy ha valakit csapás ér, baleset következtében elveszíti az egész családját, a fájdalma elviselhetetlen, akkor neki is engedélyezzék az eutanáziát?
Monostori László atya ebben a kérdéskörben úgy fogalmazott, ha kinyitjuk ezt az ajtót, akkor sok másik ajtó kinyílik, és nem tudjuk azokat csukva tartani, olyan kérdések merülnek fel, ami már nem csak a végső stádiumban lévő beteg ember életéről szól.
Ha az egyház tanítását valljuk és életpártiak vagyunk, nemet mondunk az eutanáziára, lehet, hogy embertelennek tartanak bennünket, de embert ölni nem szabad. Ki szeretne egy olyan társadalomban élni, ahol az emberi életet nem tisztelik? Hiszem, hogy Isten az élet és a halál ura, és az életnagyobb nálunk. Nincs senkinek sem joga a másik élete vagy a saját élete fölött rendelkezni.
Ahhoz, hogy egy normális társadalmat működtetni tudjunk, tiszteletben kell tartani a másik ember életét.
A TERÁPIÁS TÚLBUZGÓSÁG az eutanázia ellentéte, amikor a halált késleltetni akarom, és alkalmazok különböző eszközöket, kísérleti fázisban lévő vagy egyéb kezeléseket. Olyan mértékben elfogadott a beavatkozás, amilyen mértékben a beteg egészségének a hasznára válik, sem jobban sem kevésbé. Van, hogy a végső stádiumban lévő beteg, egy idős beteg, vagy egy haldokló szíve leáll, de újraélesztjük. Ez egyértelmű terápiás túlbuzgóság, amellyel talán néhány napra meghosszabbítom a beteg életét. De ezt nem kéri tőlünk a Jóisten, sem az egyház. Ha valakit hagyunk meghalni – a kötelező kezelések megadásán túl – elfogadjuk az élete végét.
Olyan haszontalan, hatástalan gyógymódok alkalmazásával, amelyek a betegséget még nehezebbé teszik, és nem állnak arányban a velük járó kockázatokkal, inkább mesterségesen meghosszabbítjuk a betegek szenvedését, és nem segítünk nekik. A túlzó eszközökről való lemondás nem eutanázia, hanem a halálhoz közeledő ember állapotának az elfogadása.
De semmit nem szabad tenni a halál siettetése érdekében sem, mert az már eutanázia.
Nem kötelező olyan kezeléseket alkalmazni, amelyek az orvosok túlbuzgóságához vezetnek, valamint a beteg szenvedését vagy méltóságának megsértését okozzák.
PALLITÍV KEZELÉSEK azok, amelyeket az egyház is ajánlj, nem siettetni és késleltetni akarják a halált, hanem elfogadni a végső stádiumához érkező állapotát, megpróbálják élete utolsó szakaszát a lehető legemberibbé tenni, hogy legyen lehetősége a végrendelkezésre, hogy bocsánatot kérjen, megbocsásson, elbúcsúzzon, beszéljen a papjával és amennyire lehet, derűsen és képességeit – amennyire lehet – birtokolva felkészüljön a halálra.
Amikor egy beteget már nem lehet gyógyítani, akkor még mindig nagyon sokat tehetnek érte. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki milyen körülmények között, hol, kiknek a társaságában, milyen hangulatban távozik el ebből a világból.
A ’palli’ szó azt jelenti: köpönyeg. A palliatív kezelés a gyógyíthatatlan betegek olyan módszeres kezelése, mely a betegséget már nem gyógyítja, de a tüneteket kontroll alatt tartja anélkül, hogy a beteg életminősége jelentősen romlana. A cél ezekekkel a kezelésekkel már nem az élet növelése, hanem az életminőség javítása a fizikai, pszichés, spirituális dimenziójában, hogy az ember minél teljesebben meg tudja élni élete utolsó szakaszát. A palliatív kezelés magas szaktudást igényel, és a kezelés gyökere az élet végéről alkotott pozitív kép, az, hogy az élet érték, és a halál egy természetes történés. A palliatív kezelésekkel értelmet tudunk adni a haldoklónak, támaszt magának és családtagjainak, és a cél a lehető legemberibb halál.
Ne titkolózzunk a beteg előtt!
Mit mondjunk el a végső stádiumban lévő betegnek a saját állapotáról? Ismerjük a régen alkalmazott jó szándékú hozzáállást, amikor nem mondták el az igazat, hogy védjék a beteget. Ma már azt mondják a szakemberek, hogy ne titkolózzunk. Egyrészt rájön a beteg, de mi van, ha nem tudja? Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy felkészüljön a halálra, hogy el tudjon búcsúzni. Az is egy lehetőség, hogy fokozatosan közöljük vele az igazságot. A hazugság nem segít a halálra való készülésben, a betegnek mindig joga van az információhoz.
Monostori László atya az előadását követően a jelenlévőkben felmerülő számtalan kérdésre válaszolt.
A KÉSZ következő előadásának a témája a gyakorlati életbe visz vissza bennünket: „Keresztény társadalmi elvek a gazdaságban és a vállalkozásban” címmel tart előadást Tóth József, az ÉrMe Alapítvány elnöke. Részletek ITT találhatók.
Kovács Ágnes – Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
