Több mint háromezer 15 és 30 év közötti fiatallal ünnepeltek az Örömre hívtál mottójú Forráspont Ifjúsági Esten szeptember 17-én a BOK-csarnokban. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye római katolikus köznevelési intézményeiből, plébániai ifjúsági csoportokból közel 300 fiatal volt jelen a Forrásponton Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök vezetésével.
Egyházmegyénk főpásztora a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ifjúsági Bizottságának elnöke, a bizottsággal együtt vett részt a Forráspont – Jézussal ifjúsági eucharisztikus est szervezésében, amelyet az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyomán hívtak életre. A Forráspont estet idén negyedik alkalommal rendezték meg.
A zenés dicsőítés, szentségimádás és tanúságtételek után Erdő Péter bíboros mutatott be koncelebrált szentmisét.
Az alábbiakban Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír beszámolóját olvashatjuk:
Három órakor a BOK-csarnokban közös dicsőítés kezdődött a Forráspont Band és az 4 Akkord Show kórus vezetésével. A fiatalok átadták magukat az imádságos lelkületnek, majd Kállay Kati és Fogarasi Botond, az est házigazdái köszöntötték őket.
Az első meghívott tanúságtevő Ivicsics Bori volt, aki karok nélkül született. A lábát használja evésre, írásra, sőt autóvezetésre is. Bori elmondta, a rehabilitációs környezettervező szakmérnöki képzésben találta meg a feladatát. Budapest közlekedéstervezését tanulja, a környezet akadálymentesítésén dolgozik, de civil szervezeti tevékenységei is vannak, főként a mozgássérülteket próbálja motiválni a világban való örömteli életre. Bori megvallotta, hogy karokkal talán soha nem kezdett volna a fogyatékosokkal foglalkozni, ezen a kereszten keresztül találta meg a hivatását. „A társadalom nem ront el semmit a mozgássérültekkel szemben, csak nyitottság kell – nyomatékosította. – Az lenne a cél, hogy egyszer ne legyünk kívülállók.” Buzdított, hogy
legyünk nyitottak minden ember felé, hiszen mindenkinek megvannak a korlátai és a keresztje, akár látszik, akár nem.
A 25 éves László Attila énekes-zenész Kézdivásárhelyen született; 2011-ben megnyerte a Csillag születik tehetségkutató versenyt. Dalait, tehetségét isteni adományként kamatoztatja. Attila elmondta, mindig is tudta, hogy a zenével akar foglalkozni, színpadon szeretne előadni, mert felismerte, hogy ezt a rizikós utat szánták neki. Beszámolt arról, hogy
a tehetségkutatókon az ember hirtelen azt hihetné, hogy fent van a fellegekben, de ez nem így van. A hangok után jött a csend, a vasárnap után a hétfő.”
Ebben a tapasztalatban mégis – bár addig is katolikusként nevelkedett – mélyebben rátalált Istenre és a saját hivatására. Igyekszik minél többször tanúságot tenni, felvállalni a hitét. Tanúságtétele után előadta Leonard Cohen Allelujájának feldolgozását egy magyar istendicsőítő szöveggel. A dal Attila előadásmódjában mélyen érintette a közönséget.
A következő vendég Humayer David volt, aki, mint a felvezető kisfilmből megtudtuk, a maté tea mellett Jézus szeretetét is népszerűsíti. A 28 éves Dávid négy éve tért meg, az ökumenikus segélyszervezetnél a hátrányos térségek felzárkóztatásán dolgozik. Egyáltalán nem nevelkedett katolikus értékek szerint, a hitről az iskolákban és a médiában csak rosszat hallott. Egy ismerőse aztán elhívta Pál Feri mentálhigiénés alkalmaira, majd szentmisére is. Dávid sokáig azt hitte, hogy aki templomba jár, az hiánymotivált ember: valami nem sikerült az életében, és ott tölti azt be. Később összejött egy lánnyal, aki nem nézte jó szemmel sem a misére járást, sem a covid alatti szentmise-közvetítéseket. Dávid így eltávolodott Jézustól, hogy közelebb legyen a barátnőjéhez. Ám amikor rájött, nem lehet két úrnak szolgálni, és döntenie kell, szakított a barátnőjével. Attól kezdve egyre jobban betölti Isten öröme.
Én egyet léptem felé, ő ezret lépett felém. Az életem látszólag kerek volt, nem hiányzott belőle semmi. Utólag visszagondolva teljesen üres volt ahhoz képest, amit most érzek. Isten nagyon izgalmas. Hálás vagyok, hogy elhívott, és várt rám.”
A tanúságtételek után egy olyan fiatal vallott Istenről, aki már nem lehet közöttünk. A milánói srác, Carlo Acutis mindig feltette a kérdést: Tetszik ez Jézusnak? Tehetem ezt Jézusért? – tudtuk meg a fiatal szentről szóló kisfilmből. Carlo gyors lefolyású leukémiában halt meg, de mindig mosolygott, bátran nézett szembe a halállal. Teste épen maradt, a halála pedig megmutatta, hogy az egyszerű hit meg tudja változtatni a világot.
A kisfilm után egy múlt héten készített Zoom-beszélgetésből láthattunk részleteket, melyet Carlo édesanyjával készítettek a szervezők. Ebben az édesanya beszélt arról is, fia hogyan állt a halálhoz. Azt vallotta, csak a bűntől kell megijednünk, a haláltól nem.
A szentségek adták neki az erőt, elsősorban az Eucharisztia, amit Carlo a mennybe vezető autópályának nevezett. „Azt mondta, ha az emberek megértenék az Eucharisztia fontosságát, annyira tele lennének a templomok, hogy be sem lehetne férni”
– hangsúlyozta a tinédzser édesanyja.
A Forráspont életrehívóját, Fábry Kornélt köszöntötték ezek után, aki azonnal fel is tette a kérdést: Ki szeretne a mennyországba kerülni? (Természetesen mindenki jelentkezett.) Majd azt kérdezte: Ki szeretne szentté válni? – amire már jóval kevesebben tették fel a kezüket. „Pedig a mennyországban csak szentek vannak” – hangsúlyozta, majd arról elmélkedett, miért tartunk attól, hogy szentek legyünk.
Mint mondta, a szentekről olyan ábrázolásaink vannak, hogy aszkéták és nem süt róluk az életöröm, bár azért ismerünk örömteli szenteket is. XXIII. János pápa például a humoráról volt híres. Carlo Acutis épségben megmaradt teste Assisiben látható, amint farmernadrágban fekszik a sírban.
Szükség van farmeros szentekre, rád is, rám is”
– biztatott. – Sokszor azt gondoljuk, a szentek eleve szentnek születnek, pedig szentté válni lehet, és ez az öröm útja. Vannak olyanok, akik igencsak hátulról indultak, például Szent Pál vagy Szent Ágoston. Isten mégis látja bennünk a potenciált.
Felmerülhet bennünk, nem lett-e volna egyszerűbb, ha Isten rögtön a mennyországba teremt minket. De a szeretet kifejlődéséhez tér és idő kell – magyarázta Fábry Kornél. – „A saját puzzle-unkat nekünk kell összerakni. Ez a kiteljesedés örömmel jár.”
Isten széles jókedvében teremtette a világot. Szabad az életünknek örülni, mert örömre vagyunk meghívva.
Mi veszi el az örömünket mégis? – tette fel a kérdést az előadó, majd hosszasan sorolta az öröm akadályait: a megfelelési kényszer, a pesszimizmus, az aggódás, félelem, a napi gondok, kapcsolati feszültségek, betegségek, önelfogadási nehézségek… „Az összehasonlítgatás is a boldogtalanság forrása.
Lesz nálad jobb, mindenben, de egyszeri és megismételhetetlen csoda vagy, mert senkiben nincsenek meg a tulajdonságok úgy, mint benned.”
Még hosszasan sorolta a nehézségeket, de a végén hangsúlyozta: minden egyes fájdalmat fel lehet ajánlani. „Senki nem jutott még a pokolba csak a bűnei miatt; csupán amiatt, hogy nem bánta meg azokat.”
Beszéde végén arra buzdította a fiatalokat, legyenek a szeretet bajnokai, ami minden rosszat legyőz.
A szentségimádást Palánki Ferenc püspök vezette, miközben hetven atya gyóntatott, ami aztán a szentmise alatt is folytatódott, hiszen hosszú sorokban várakoztak a fiatalok.
A bűnöket tartalmazó cetlit galacsinná gyúrva betették a rácsosan kialakított keresztbe, kifejezve ezzel, hogy Jézus az adóslevelet felszegezte a fára. A kereszt a szentmise elején már fehéren fénylett.
A szentmisét Erdő Péter bíboros mutatta be; koncelebrált Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök; Mohos Gábor, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke; Kocsis Fülöp érsek-metropolita, Fábry Kornél atya és még számos pap a különböző egyházmegyékből.
Az alábbiakban a bíboros homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.
Krisztusban kedves Testvérek!
A mai evangéliumban (Lk 16,1–13) érezzük a feszültséget a kegyelem és az emberi cselekvés között, az Isten által ajándékozott ország vagy üdvösség nagy értéke és a mi mindennapi életünk teljesítményei között. Jézusnak ezt a mostani példabeszédét nem egyes részleteinek jelentése vagy utalásai után kutatva, hanem egyetlen központi gondolatát vizsgálva tudjuk megközelíteni.
Mert nem abban kell nyilván példát vennünk a hűtlen intézőről, hogy meghamisítja az okiratokat, vagy gazdája rovására engedményeket tesz a saját érdekében, hanem abban, hogy ez az ember időnyomás alatt van. Ennek az embernek kevés az ideje, mert tudja, hogy hamarosan elvész a pozíciója, és mi lesz a megélhetésével. Ebben a rövid időben még van egy kis lehetősége arra, hogy anyagi javakról rendelkezzék. Emberi kapcsolataiban tegyen valamit, és megpróbálja biztosítani magát a távolabbi jövőre.
Ilyen a mi helyzetünk is, ilyen minden embernek a helyzete. Mert ez a földi élet rövid, és nyomás alatt zajlik. Nyomás alatt, hiszen maghatároznak bennünket a körülmények, meghatároz az egészségi állapotunk, meghatároz az a korszak, amelyben élünk, szóval nagyon sok minden. És ennek az életnek néhány évtized alatt mégiscsak vége szokott lenni.
De ez az élet nem önmagáért van, mert nekünk kötelességünk, hogy arra gondoljunk, ami utána következik.
Tehát gyorsan, sietve, a pillanatnak és a kezünkön átmenő értékeknek, helyzeteknek és anyagi javaknak a nagyon szenvedélyes megragadásával kell élni az életünket, hogy az utána valókat – ha tetszik – ne bebiztosítsuk, de kikönyörögjük a magunk számára Istentől. Mit is kérünk Tőle? Kérjük Tőle az irgalmat, kérjük Tőle azt, amit Jézus a mennyek Országának nevez. És ebben az összefüggésben felelősek vagyunk azért, hogy hogyan bánunk az időnkkel. Mire fordítjuk a javainkat? Kinek adjuk? Észrevesszük-e, ha körülöttünk valaki emberi szükséget szenved? Anyagi támogatásban, jó szóban, fizikai segítségben akár, hiszen mindenkinek van, amit oda tud adni másoknak. Kinek a pénze, kinek az ideje, kinek a munkaereje, kinek a kedvessége, kinek a szenvedése, a betegsége, az öregségének a fájdalmai, amit fel tud ajánlani a többiekért. És mindannyiunknak, katolikus keresztényeknek lehetőségünk van arra, hogy a legértékesebbet is megszerezzük az életünkben, s a legértékesebbet is felajánljuk másokért. Ez a legértékesebb pedig maga az eucharisztia, amelyben Jézus Krisztus áldozata újul meg. Ez az az áldozat, amely megszerezte az emberiség számára az örök üdvösség lehetőségét. Ez az az áldozat, amelyet az oltáron újít meg újra és újra a pap átváltoztató szava; és ez az az áldozat, amelynek eredményeképpen Krisztus testéből és véréből részesedhetünk.
Tudjuk, hogy a saját lelkiéletünknek, de sokszor még a kedélyállapotunknak és a testi életünknek is eledele és orvossága Krisztus teste és vére. De tudjuk azt is, hogy a szentmise kegyelmeit felajánlhatjuk magunkért és másokért. Felajánlhatjuk úgy, hogy magát a miséző papot kérjük meg, hogy indítsa fel külön a szándékot, mutassa be valakiért a szentmisét. De felajánlhatjuk úgy is, hogy mi magunk a szentmise kegyelmeit, amelyekben részesedtünk, másokért való könyörgésre fordítjuk.
Emlékszünk arra, hogy valamikor sokan papírra írták, hány szentmisén való részvételt ajánlottak fel másokért. Ezekből lelki-csokrot készítettek. Magam is nagyon megrendültem, amikor ilyenféle ajándékot kaptam valakitől. Egy szentkép és a hátán, hogy hány szentmisén való részvételt, hány szentáldozást ajánlottak fel az emberért. És igen, ez az a kincs, ez az az érték, a legnagyobb érték, ami a halálon túl is segít. Segít bennünket magunkat, hiszen az örök élet kenyeréről van szó, arról a kenyérről, amelyről Jézus azt mondta: „aki ebből a kenyérből eszik, az örökké él” (Jn 6,51). De segíthetünk vele másokat is, hiszen a szentmise kegyelmeit az elhunytakért is felajánlhatjuk. Tehát közösséget teremt az eucharisztia áldozata azok között, akik jelen vannak, akik együtt ünneplik azt. Milyen gyönyörűen tanítja a II. Vatikáni Zsinat, hogy mindannyian cselekvő módon, ne csak nézőként, hanem cselekvő lelkesedéssel, szívvel-lélekkel vegyünk részt a szentmise ünneplésében. De közösségbe kapcsol bennünket a szentmise az egész Világegyházzal is, mindazokkal, akik bárhol a világon ünneplik, megújítják Jézus Krisztus áldozatát. És végül közösségbe kapcsol bennünket a szentmise az elhunytakkal is, akik még a szenvedés állapotában vannak, vagy a megdicsőült szentekkel, akiknek tiszteletére, akiknek közbenjárását is kérve a szentmisét az Egyház bemutatja.
A mai Forráspontot az öröm jegyében ünnepeljük. Tudjuk és tavaly az eucharisztikus kongresszuson tanúságot is tettünk róla, hogy az eucharisztia, a szentmise és az Oltáriszentség, istentiszteletünk és egész keresztény életünk csúcsa és forrása. És sokszor említettük azt is, hogy
az eucharisztia szó áldást, sőt hálaadást jelent. Azt a szavakban ki nem fejezhető örömet, ami akkor tölt el minket, mikor rádöbbenünk, hogy mivel is ajándékozott meg bennünket az Isten.
A kereszténység üzenete, tartalma az evangélium, vagyis Krisztus feltámadásának az örömhíre és az az ígéret, hogy minket is örök életre és boldogságra hív. Ez pedig már most a földön a legnagyobb öröm számunkra. Már az Ószövetség telve van azzal a felismeréssel, hogy Isten teremtő és üdvözítő műve túláradó örömet vált ki az emberből. Ez az öröm pedig sokkal nagyobb, mint amit a puszta földi javak vagy sikerek adhatnak. „Sokan mondják: »Ki mutat jót nekünk?« Ragyogtasd ránk jelként arcod fényességét, Uram! Több örömet öntöttél szívembe, mint amikor a búza és a bor bőven terem” (Zsolt 4,7–8).
Ma különösen is nagy kísértés a pillanatnyi örömöket és sikereket hajszolni. Gyakran mondják azt, hogy valaki sikeres. Mintha bizonyos helyzetek társadalmi megbecsülése vagy presztízse önmagában a legfőbb örömforrás volna. Vagyis gyakran nem a jól végzett munka valóban értékes eredményére törekszünk, hanem csak a sikerre, a dicsőségre, az elismerésre, a tapsra, arra, hogy sokan lájkoljanak minket. Az agykutatók elég pontosan meg tudják határozni, hogy milyen központokat érnek azok az ingerek az agyunkban, amelyektől boldognak érezzük magunkat. Itt akár a drogok hatása is könnyen tetten érhető. Csakhogy az ember ennél sokkal nagyszerűbb lény.
Személyes létünknek sokkal magasabb szintjei is vannak. Sőt azok is visszahatnak a mindennapi közérzetünkre. Mert az ember nem csupán szerveknek, kémiai működéseknek a halmaza, hanem csodálatos egész.
Ha megtaláltuk az életünk igazi, örök perspektíváját, ha felfedeztük, hogy Isten szeretete alkotta és tartja fenn az egész világot, ha ebben az összefüggésben látjuk értelmesnek és értékesnek a magunk tetteit és szenvedéseit, akkor tényleg nagyobb a boldogságunk, mintha csupán a földi javak bőségében élnénk.
A mostani közös ünneplésben átéltünk valamit az igazi örömből. De ha visszatérünk a köznapi életbe, majdnem minden körülmény arra indít, hogy feledkezzünk meg Krisztusról és a végső célunkról. Ahhoz, hogy életünk rövid idejét a legjobban használjuk fel, újra és újra gondolnunk kell arra, hogy Jézus velünk van, hogy az Ő kedvéért akarunk tenni mindent. Ezért mondjunk gyakran egy egyszerű fohászt: „Jézusom, szeretlek!”, vagy: „Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!”, vagy: „Istenem, hiszek benned, mert örökké igazmondó vagy! Istenem, remélek benned, mert végtelenül hű és irgalmas vagy! Istenem, szeretlek téged, mert végtelenül jó és szeretetre méltó vagy!” Ámen.
Szerző: Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Fotó: Kaiser Erika, Thaler Tamás/MKPK Ifjúsági Bizottság – TOVÁBBI FOTÓK
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
