Varga János nyugalmazott plébános 2022. augusztus 30-án hunyt el. Temetése 2022. szeptember 5-én 14 órakor lesz Nyírbátorban az Angyalos Boldogasszony (minorita) templomban.
„Krisztus vére, részegíts meg engem, hogy az első szerelemnek ebben a mámorában mindig megmaradjak!” – Ezzel a címmel jelent meg 2021. július 1-én egyházmegyénk honlapján egy beszélgetés az akkor gyémántmisés Varga János atyával, akivel otthonában, a nyíregyházi főplébánia régi épületében beszélgettünk Isten vonzásáról, emlékekről, a 60 év alatt változó Egyházról.
János atya emlékére ebből az interjúból idézünk:
A 2021-ben gyémántmisés nyugalmazott plébános már évekkel azelőtt elkezdte a visszaemlékezését írói tehetségének köszönhetően nyolc megjelent könyvében kiírta magából a szenvedést, újraélte az örömöket, elmélkedett Isten üzenetén. Az „Életem” című kötetében megelevenedett gyermekkora, a hivatásválasztás nehézségei. Az is érzékelhető, mit is jelenthetett számára Isten mindenek fölötti vonzása, kiszakítva őt az anya öleléséből, szerelemből, szembe menve az apa féltő szigorával…., de szólt a szeminárium ridegségéről is, amely már később inkább jelentette számára az otthont, mint a szülői ház. Abban az időben, amikor tombolt az egyházüldözés, úgy tűnt, hogy az Egyháznak nincs jövője, János atya mégis a papi hivatást választotta, mert Isten vonzása mindent felülírt.
„A szívem majd megszakadt, amikor átléptem a házunk küszöbét és elindultam Tiszakerecsenyből a konkurzusra – felvételire – az Egri Szemináriumba. Anyám kezét úgy kellett magamról lefejtenem, nagyon fájt, hogy döntésemmel ekkora fájdalmat okozok neki. Azt mondta, ha elmegyek, azt nem fogja kibírni. Már nem vitatkoztak velem, csak mindannyian zokogtak. A faluban is arról beszéltek, hogy elment az eszem. Oláh tanár úr (osztályfőnököm) is eljött hozzánk, és elmagyarázta édesapámnak, hogy ostobaság a papságot választani, amikor az Egyháznak nincs jövője. A szentelésem évében 64 papot zártak börtönbe. Édesapám nagyon féltett, mert tudta, mit jelent ártatlanul börtönbe kerülni…
Olyan érzésem volt, mint amikor a mágnes vonzza az anyagot. Nem tudod az irányát megváltoztatni, egyszerűen húz magához, és semmit nem tehetsz. Szenvedtem a családomnak okozott fájdalom miatt, mégis mennem kellett….
Amikor hazaérkeztem a felvételiről senki nem szólt hozzám, heteken keresztül olyan volt az otthonunk, mint egy siralomház. Nagyon fájt, hogy mindezt én okoztam. De szépen lassan hallgatólagosan mégis elfogadták az utamat, és segítettek a szükséges holmikat összeszedni. Szegények voltunk, addig még pizsamám sem volt, egy pár cipővel és egy bakanccsal indultam el, a testvéreim belehímezték a 30-as számot a holmiijaimba, hogy a mosodában ne keveredjenek össze. Elindulásom olyan volt, mint egy temetés, mindenki sírt, és senki nem kísért el. Leírhatatlan kínt éltem át.
Édesapám pár nappal előbb egy kölcsönkért faládában vonatra adta csomagomat, de engem nem vitt magával az állomásra. Egyedül kellett elindulnom a szemináriumba is. A Tiszán, egy ladikon vitt át a révész. Akkor ott sok minden megfordult a fejemben…, de édesanyámnak nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni…
Az első szentmisém a plébánia udvarán volt. A nyári napsütéstől felforrósodott a kehely, benne a bor. Áldozáskor, mint izzó parázs égette a nyelvemet, ajkamat, torkomat, átjárta minden porcikámat. Amikor kiürítettem a kelyhet, ezt imádkoztam: Krisztus vére, részegíts meg engem, hogy az első szerelemnek ebben a mámorában mindig megmaradjak!….
Az ember apránként hal meg. Három infarktusom volt, most is küzdök egy betegséggel, de a halál első szele akkor csapott meg, amikor nyugdíjaztak. Nehezen viseltem el. Ibrányban szolgáltam és onnan elköltözve meg kellett szabadulnom az óráktól, a bútorgyűjteményektől. Később még volt lehetőségem a nyíregyházi társszékesegyházban szolgálni néhány évig. Amikor ez is megszűnt, akkor szembesültem ismét az elmúlással. Ebbe lelkileg belebetegedtem, és azóta az erőnlétem láthatóan fogy. Két szemműtét következett, rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak a hangszálamon, a több mint harminc sugárkezelés megviselt.
Ez az utolsó stádium az életemben, de már megbékéltem mindennel. Alapjában nem félek, a harmadik találkozás már az igazi lesz, mert az ember apránként hal meg….
Papi jelmondatom még az aranymisén is megmaradt „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem.” Most a taizéi változaton elmélkedek: „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem.” Úgy gondolok Istenre, mint Atyámra, aki hozzám mindig nagyon irgalmas volt. Volt is mit megbocsájtania. Nem úgy szeret, ahogyan én szeretem Őt, hanem túláradó kegyelemmel. Nem érdemem szerint, hanem azon felül. Ott lesz, Aki meghalt értem, hogy életem legyen, az Édesanyja, aki az én Anyám is, és mindazok, akik szerettek. A szentek sokaságát már nem is említem. Éppen ezért nem félek ettől a nagy találkozástól…
Az otthonomban bemutatott szentmiséken már most is kettesben lehetek az Úrral. Ezt az élet különleges ajándékának tekintem. Csak Ő és én. Van, hogy elidőzöm az Eucharisztia jelenlétében. Már mindent átbeszéltünk, csak ennyit mondok: Én Uram, én Istenem…”
A Varga János atyával készült interjú teljes terjedelmében ITT elolvasható:
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
